Tengerfehérvár

A kikötői nyüzsgésfolyam, mint bárhol másutt az adriai partokon; a szuvenírárusok az alkonyati lámpafénynél élednek igazán; a kirándulójáratok vendégszerző emberei holnapi hajósokra vetik ki hálójukat; a kánikula nappali sörkultusza után estére az ember megkockáztat egy pohárka sziklán termett dalmát vörösbort is. Az óváros fölött fehér falú kőtemplom magasodik, udvarán be lehet kukucskálni a ciszternába, a vasráccsal fedett kútban még augusztus végén is csillog némi esővíz. A helységet szép magyar elnevezéssel úgy hívják: Tengerfehérvár. Egy viszonylag nagy ország névadási gyakorlatáról tanúskodik: valahogy meg kellett különböztetni Székesfehérvártól, Gyulafehérvártól meg Nándorfehérvártól. Kétségkívül mind között ez a legkisebb – viszont itt hullámzik legszebben a tenger. A mi Kálmán királyunk emlékét őrzi a város, amelyet ma Biográdnak neveznek: 900 éve itt koronázták egyúttal a horvátok királyává is Rex Collomanust, s tartott a perszonálunió bő nyolc évszázadon át.
A horvátoknak is bőven kijutott háborúkból és megszállókból, s a vérgőzös XX. században sokáig csupán az táplálhatta nemzeti büszkeségüket, hogy Tito, a délszláv partizánvezér közülük való. Az ezred végi balkáni háborúkra gondolva nehéz szabadulni a gyanútól: Jugoszlávia széthullása után a szerbek leginkább az Adria elvesztését nem tudták feldolgozni. Nem a teherhajók és katonai naszádok Adriájáét, hanem a szabadidős tengerpartét. Amelynek romantikájától és áldásaitól a belgrádi nómenklatúra egyszer s mindenkorra megfosztatott (Nándorfehérvár már nem is lehetne messzebb Tengerfehérvártól), miközben azt a magyarországi középosztály is mind nagyobb számban fedezi fel magának.
Noha a hírek jobbára a plitvicei forgalmi dugókról szólnak, arról kevés szó esik, hogy a horvátok az elmúlt években valóságos münchhauseni fordulatot hajtottak végre. Háborúból ocsúdó országként felmérték: számukra a menekülést a gazdasági reménytelenségből csakis az idegenforgalom mentőöve jelentheti. A tengerparton számos helyen akkor is igyekeztek eljátszani a békét, mikor néhány tíz kilométerrel beljebb még javában dúltak a harcok – manapság pedig megannyi romos ház, nyaraló, apartman jelzi: itt az utóbbi időben korántsem mehetett minden a rendes kerékvágásban. Kétféle épülettorzóval lehet találkozni: az egyik a lövöldözésnek esett áldozatul; a másikat frissen építették, de félkészen abbamaradt – a fáma szerint ennyire futotta a háborús veteránok végkielégítéséből.
Mindezek ellenére a turizmus kihozza az ország adottságaiból a maximumot. Jól tudják: manapság a tenger önmagában már kevés – egyéb attrakciók is kellenek. Gondosan lajstromozták nemzeti parkjaikat: vízeséseikből, szurdokaikból, tenyérnyi óvárosaikból éppen futja annyira, ami egy nyaralástól ellustult turista érdeklődését megélénkítheti. Egyszerre van jelen a gondosan kimért takarékosság és az élménygazdagság érzete: ami a horvátoknak puszta túlélés (az önállóság eufóriájával párosulva), az az ide látogatónak hosszan elraktározható esszencia.
A plitvicei dugók hátterében pedig ott vannak a szakadatlan autópálya-építések: míg mi, békeviselt magyarok egymásra mutogatva magyarázzuk, miért nem vagyunk képesek minden irányból könnyen elérhetővé tenni állítólag nyitottságra építő, ráadásul magyarlakta területekkel övezett országunkat, a horvátok inkább cselekednek. Míg mi évekig tipródunk azon, hogyan vezessük át az M7-est egy lápon, a horvátok kilométeres alagutakat vésnek a mészkőbe, sziklákat robbantanak, viaduktokat építenek. A nem is oly rég harcmezőnek számító fennsíkon nagyban folynak a földmunkák: készül az autópálya Split és Zadar (Zára) között is. (Kőbányát nyitni itt nem politikai kérdés: ott bányásznak, ahol szükséges és logikus.) Zágrábnak talán kicsit még pofoznia kell az európai imázson, de az infrastruktúra mindenképp meglesz az uniós bebocsáttatáshoz.
Mindez persze a bizonytalan jövő. A jelen: a biográdi plázs a tengerre hajló píneafenyőkkel, a kirántott tintahallal és az egész napos hajóúttal a lakatlan kornati szigetekre. A múlt pedig maga a sejtelem: vajon mire gondolhatott Kálmán, amikor Tengerfehérváron a fejére tették a horvát koronát?