Történelmi határon

Jövőre ilyenkor, államalapításunk 1004. évfordulójának ünnepén Magyarország több mint negyedesztendeje olyan történelmi helyzetben lesz, amilyenben még sosem volt. 2004. május 1-jétől az európai egyesült államszövetség teljes jogú – és tegyük hozzá: kötelezettségű – tagja vagyunk. A három tollal aláírt csatlakozási okmányon rég megszáradt a tinta. Példátlanul súlyos, erősen meggondolandó történelmi faktum, hogy az Úr 1000. esztendeje óta – amikor Szent István király lefektette első alaptörvényeinket, megalkotta a Magyar Királyság állami és egyházi intézményrendszerét, megszilárdította határait és védelmét – soha az ország intakt jogrendje, önálló törvényhozása nem adta föl önmagát olyan mértékben külső hatalmi központnak, mint most a Brüsszelből kormányzott uniónak. Viharos történelmünk során rövidebb-hosszabb ideig elszenvedtük a tatár, török, osztrák és orosz megszállást, államiságunk és önrendelkezésünk átmeneti korlátozását, el kellett viselnünk a ránk kényszerített területcsonkításokat, ám ilyen fokú önkéntes lemondás nemzeti-politikai szuverenitásunkról, amilyen a mostani, eddig példa nélküli. Túlzás nélkül olyan horderejű változást hoz országunk életében, ami csak az államalapítás tíz évszázadon át működő művéhez fogható.
Ezer éve egy erős, öntudatos és messzire tekintő államférfi, a honfoglaló fejedelem véréből származó király döntött országunk sorsáról. István felhasználta ugyan a belső rendteremtéshez a házassága révén kínálkozó külföldi segéderőt, de Magyarország szilárd maradt, hogy megvédje érdekeit mások ellenében. Utódai a legnehezebb időben is képesek voltak erőt felmutatni a hódító szándékú idegenekkel szemben, s nem kellett attól tartanunk, hogy a Kárpátok közé letelepedni érkezők gyengítik nemzetünket.
Jelenlegi miniszterelnökünk szívesen ismételgeti, hogy országunk erős és egységes. Sajnos a valóság ennek épp az ellenkezőjét mutatja: a felemás módon, alapvetően erkölcstelenül és igazságtalanul lezajlott rendszerváltozás, a javak egyenlőtlen és méltánytalan újraelosztása éppen hogy szétszaggatta és meggyengítette a magyar társadalmat. A hosszú ideig rövid pórázon tartott, a fogyasztásra kiéhezett emberek többsége óvatlanul és tapasztalatlanul adta át magát a globális konzumrendszernek. A lassú polgárosodásnak folyamatos ökoválság, demográfiai krízis, ideológiai torzulás a velejárója. A 2000. év körülre kibontakozott, végre önérdekű gazdasági és társadalmi fejlesztési program megosztotta az építkező és visszahúzó erőket, majd átmenetileg visszahozta a régi világ embereit a hatalomba.
Azt alapvetően nincs és nem is volt értelme vitatni, hogy a több központú világban, a közös gyökerű, tudású és kultúrájú Európában nekünk is rég kibérelt helyünk van, és ha az unió értelme és célja az öreg kontinens erényeinek, képességeinek egyesítése, akkor nekünk is ott a helyünk. A baj csak az, hogy egy sok jelből megítélve hanyatló világrendbe lépve nagyon nem mindegy, kik vezetik országunkat, kik képviselik 15 milliós nemzetünk érdekeit több száz milliós közösségben. Olyan avítt külpolitikusokra, akik egész korábbi életükben idegen nagyhatalom szolgái voltak, nem bízható a történelem által szétszóratott honfitársaink sorsa; olyan agrárszakemberekre, akik a kolhozrendszerben szocializálódtak, nem hagyható a magyar termőföld sorsa; olyan gazdaságpolitikusokra, akik bizonyítottan előnyben részesítik magukat és másokat az ország érdekeivel szemben, nem bízható az ország jövőjének képviselete. Sajnos a kényszerítve sürgetett, napi politikai játszmáknak alávetett csatlakozás egy sor fontos kérdést nyitva hagyott. Egyetlen, ám nagyon fontos konkrétumon szemléltetve: a nekünk hagyományosan életbe vágó mezőgazdasági termelésben máris vészes pozícióhátrányban vagyunk, a másokhoz képest nagyon gyenge támogatás 2007-ig katasztrofális következményekkel járhat. Ez idő szerint nem tapasztalható semmiféle érdekvédő kormányzati szándék, tett.
Árpád-házi uralkodóra – aki erős jobbjával utat mutat a nemzetnek – legfeljebb csak lélekben számíthatunk ebben az új, ismeretlen történelmi helyzetben. Legalább olyan vezetőink lennének, akikben megbízhatunk. Talán egy év múlva – szent királyunk következő ünnepén – már többet tudunk a sorsunkról.