Új úton

A felvételiket eldöntő egyetemi ponthatárok változatlanul sok szóbeszédre adnak okot. A budapesti orvosi egyetem rektora például a minap azt nyilatkozta, hogy a kevés jelentkező miatt állapították meg ilyen alacsonyan a ponthatárokat. Bárhogy is van, mára kiderült, hányan jutottak be az egyetemekre, főiskolákra, s kik indulhatnak el az életterelő, új úton. Mert az embert sikerei terelik. És a kudarcai. De vajon az eredmény, ki tudja, hány fiatalnak a jó hír képzeletbeli térd- és főhajtásra készteti-e őket? Merthogy van a világon egy hely, a neves kanadai egyetemi városkában, Waterlooban, ahol a diákok úgy veszik át diplomájukat, továbbá magiszteri és doktori fokozataikat, hogy az intézmény rektora előtt térdet s fejet hajtanak.
Szép szokás.

Az ember itt a földön nemcsak lépésről lépésre halad előre (vagy hátra), hanem térdeplésről térdeplésre vált. Mert a térdeplés gyónás és fohász. A gyermeknek és ifjúnak, a felnőttnek és az öregnek egyaránt. Más és más persze az indíttatás. A gyermek gesztusait félelem vezérli és bizalom övezi; az ifjúét tévelygés és felismerés; a felnőttét a lemondás és beilleszkedés, az öregét a beletörődés. Ugyanakkor közös bennük a csend, amely a térdeplőt körülveszi.

A fatimai kegyhelyen térden állva csúsznak kétszáz métert a hívők, s így könyörögnek gyógyulásért, kegyelemért; Simonyi Imre gyulai költő fél térden akart kezet csókolni Márainak; Marlene Ditrich 1964-ben térdre borult Pausztovszkij orosz író előtt; Czibor Zoltán, az aranycsapat balszélsője 1952-ben, az olimpiai eskü után letérdelt Farkas Mihály honvédelmi miniszter lábai elé, és úgy mondta: „Misi bácsi, a kicsi családom éhen hal, ha nem kerülhetek a Honvédhoz.”

Csak némely politikusok szégyellik emberi gesztusaikat.
Ott, Waterlooban, valami olyat láttam, ami a tanulmányok végén, az életbe kilépő, szárnyaló ifjút megállítja és elgondolkoztatja: hogy önmagának, társainak, az egyetemnek, a szüleinek, tanárainak valamilyen módon adósa. A rektor talán közhelynek érezheti az annyiszor kimondott szavakat, de az ifjú azzal, hogy térdet s fejet hajt, válaszol neki és nekünk. Mintha ezt látva írta volna Pilinszky János a Feleletet: „Ellátogatsz a legbelső szobába, / hallgatsz és hallgatod / a szürke falak lobogását, / mintás csöndjét, susogását, parancsát. // Letérdelsz / egy szigorú szózatra és / beleolvadsz a figyelembe, mely / mindenünnen az ünnepély / egyetlen csukott ajtajára irányul. // Holott / veled vagyunk / továbbra, változatlanul.”
Veled vagyunk? Aki letérdepel, az magányos is. Csak így adhatja át egész lényét annak, amire a helyzet kényszeríti. Kényszeríti? Legszebb emberi megnyilvánulásaink közé tartozik a letérdelés. Amikor az elnémuló ajak helyett a test fejezi ki a porból lettünk, porrá leszünk életigazságot, amely ugyanakkor, a lélek révén, halhatatlanságra vágyik. A legizgalmasabb kérdés azonban mégiscsak az: milyen út vezet az ifjú térd- és főhajtásától a felnőtt harcáig, majd az öreg beismeréséig.

A figyelem itthon még a nyárra terelődik. Az önfeledt szórakozás, a pihenés, a kikapcsolódás adhat erőt. De a hangsúly hamarosan a kezdeten lesz. Kezdeni is lehet lehajtott fejjel és felemelt szívvel. Ahogy valamikor iskolai füzetünk első oldalára azt a gyönyörű mondatot véstük, hogy: Isten nevében kezdem el.
Az imát ma sok minden helyettesítheti. Például a letérdelés. De tudunk-e, akarunk-e letérdelni még?