Ukrajna a geopolitika „felső ligájába” törekszik

Az ukrán külpolitika sikertörténeteként jellemezte az elmúlt két évet Leonyid Kucsma államfő a függetlenség napján elmondott beszédében. A megállapítás meglepő, ám nem teljesen alap nélküli. Kétségbevonhatatlan tény ugyanis, hogy 2001. szeptember 11-ét követően gyökeresen megváltozott a nemzetközi légkör Ukrajna körül.

Mára már szinte nyoma sem maradt az addigi fagyos hangulatnak, a tüntető elszigeteltségnek, hiszen az azt kiváltó botrányokat, az internetes újságíró, Olekszandr Gongadze különös halálát, a kazetta- és Kolcsuha-ügyet ma már csak legfeljebb az ellenzék szokta néha emlegetni, illetve a hatalom szemére vetni. Nem sok eredménnyel. Azzal ugyanis, hogy Ukrajna is teljes mellszélességgel csatlakozott az Egyesült Államok közel-keleti stratégiai projektjéhez, szinte egyik pillanatról a másikra felértékelődött Kijev szerepe. Mi több – vélekednek egyáltalán nem minden alap nélkül a kialakult új helyzet elemzői –, egyre nagyobb az esélye annak, hogy Kijev és Varsó „geopolitikai duettje” már a belátható közeljövőben kibéreli magának a főszerepet Kelet-Közép-Európa játékterén.

Az ezzel kapcsolatos elemzések elsősorban abból indulnak ki, hogy a jelenlegi forrongó és gyorsan változó világban semmi, de semmi nem tekinthető véglegesnek, köztük a jelenlegi államszövetségek sem. A globális cinizmus korszakában ugyanis – fogalmazott az egyik elemző – már nem a tradicionalizmus, hanem a machiavellizmus hívei vannak nyerő helyzetben. Az pedig, hogy tetszik-e valakinek, vagy sem, valójában senkit nem érdekel, hiszen aki nem akar kilógni a sorból, illetve a játéktéren kívülre szorulni, maga is beáll a könyökölők közé, hogy helyet szorítson magának a nap alatt. Váltakozó sikerrel ugyan, de ezt teszi Ukrajna is – állapítja meg a kijevi Kontekszt internetes hírmagazin elemzője, aki szerint Kijev is céltudatosabban igyekszik tenni azért, hogy a „geopolitikai óriások” – az Egyesült Államok, az Egyesül(t)ő Európa, Kína és Oroszország – csatájának hangzavarában is hallassa a hangját.

Az ukrán külpolitika határozottabbá válásának jeleként értékelik például azt is, hogy Kijev felhagyott sokat bírált „sokvektorú” külpolitikai irányvonalának szajkózásával. A kialakulóban levő új világrend ugyanis Ukrajnát is választás elé állította. Kucsma elnök szerint Kijevnek két lehetőség között kellett döntenie: félrehúzódik, és külső szemlélőként figyeli az eseményeket, engedve sodortatni magát, vagy pedig fokozza aktivitását, és eléje megy a kihívásoknak. Kijev az utóbbit választotta, amihez, ukrán elemzők szerint, az események számára kedvező alakulása folytán megfelelő hátszelet is kapott. Azzal ugyanis – állítja Vadim Karaszev, az Ukrán Globális Stratégiai Intézet igazgatója –, hogy az Egyesült Államok elméleti síkon három részre, nyugatira (öregre), keleti-középre (újra) és Oroszországra osztja fel Európát, jelentősen felértékelődött – Washington által az új Európa meghatározó szövetségének tekintett – Varsó és Kijev kettőse, amely a jövőben fontos szerepet kaphat a transzatlanti közösség megújításában is. Ennek első és nagyon fontos stratégiai lépéseként értékeli Karaszev Ukrajna és Lengyelország bevonását az iraki stabilizációs erőkbe.

Igaz ugyan – vélekedik Karaszev –, hogy a hivatalos Kijev változatlanul prioritásként kezeli Moszkvához fűződő kapcsolatát, viszont soha nem tesz említést a katonai-stratégiai együttműködésről, ellenben Varsó viszonylatában kiemelt kérdésnek tekinti azt. A politológus jelzésértékűnek tartja a védelmi tárca élén történt személycserét, Jevhen Marcsuk kinevezését is, amely mögött szerinte az ország vezetőinek az a felismerése rejlik, hogy Ukrajna ma kizárólag katonai-stratégiai szerepe folytán kvalifikálhatja magát a világpolitika „felső ligájába”. Ehhez azonban haladéktalanul hozzá kell látni a fegyveres erők gyors, a nemzetközi szabványok betartásával végrehajtott reformjához, amelyhez pedig kemény kézre és a Kontrakti című üzleti hetilap szemleírója szerint „sakáltermészetre” van szükség.
Ilyen szemüvegen kell nézni Ukrajna és az Egyesült Államok katonai-stratégiai partneri kapcsolatát is, amely jelentős súllyal esik a latba az ukrán fegyveres erőknek az euroatlanti közösség katonai-politikai struktúrájába történő adaptálódása tekintetében. Korántsem véletlen például az sem, hogy a lengyelek és az ukránok külön övezetet kaptak Irakban, elkerülendő annak a veszélye, hogy észrevétlenül beleolvadjanak a bővülő transznemzeti közösségbe. Bizonyára cinikusan hangzik, fogalmaz Karaszev, de az ukrán katonák szerepvállalását Irakban is olyan gyakorlótérnek kell tekinteni, ami lehetővé teszi számukra, hogy személyesen is megismerkedjenek az új jellegű hadviselés technológiájával. Ezzel együtt Karaszev óva int attól, hogy Kijev máris nyeregben érezze magát, hiszen a geopolitikai helyzet változásai önmagában csupán lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy Ukrajna „felértékelje státusát a nemzetközi kapcsolatok rendszerében”, amelyben az amerikai védelmi miniszter, Donald Rumsfeld szerint a cél határozza meg a koalíciót, és nem a koalíció a célt. Sok függ ugyanis attól, hogy miképpen is alakulnak a jövőben az ukrán– lengyel, és főképpen az ukrán– amerikai kapcsolatok. És persze nagyon sok függ attól is, hogy miképpen fogja viselni a ráruházott felelősséget a politikai rendszere megreformálására és az elnökválasztásra készülő Ukrajna.

Vezetékdiplomácia
Az Odesza–Brodi kőolajvezeték jövőjével kapcsolatos találgatások az ukrán sajtó egyik vezető témájává léptek elő. Az ukrán kormány jegelte a kérdést, s egyelőre vár annak eldöntésével, hogy melyik irányba is állítsa üzembe a kőolajvezetéket. Ragaszkodjon-e továbbra is az eredeti, nyugati irányú elképzeléséhez, vagy pedig hátraarcot csinálva engedjen Moszkvának, amely a számára kedvező döntés kicsikarása érdekében a politikai ráhatás mellett a zsarolás eszközét is bevetette. A történet azonban ma már valójában nem is a tranzitvezetékről, hanem a politikáról szól. A Kreml ugyanis mára már felismerte, hogy a kőolajvezeték jelentős mértékben csökkentheti befolyását az egykori szovjet köztársaságokra, ráadásul számottevő veszteség érheti Oroszországot. A képlet Kijev szempontjából egyszerű. Európának szüksége van a Kaszpi-tenger olajára, Ukrajnának viszont szüksége van az Oroszországtól való függőség csökkentésére. Az Odesza–Brodi kőolajvezeték pedig alkalmas lehet a nyomásgyakorlásra. A vezeték üzembe helyezésével ugyanis megszűnne Oroszország monopolhelyzete a FÁK-országokból Nyugatra irányuló tranzitszállítások tekintetében. Ez pedig gyakorlatilag Moszkva geopolitikai vereségét jelentené. Kijevi elemzők azonnal óvatosságra intenek. Mindenképpen számítani kell ugyanis arra, hogy amint a kőolaj – ukrán szakértők szerint már az év végén – megindul Nyugat felé, Moszkva emlékeztetni fogja Kijevet gáz- és egyéb adósságaira. (Sz. G.)