Varázslatos táj a Duna Belgrád és a Vaskapu közötti szakaszának partvidéke. Akad itt olyan hely is, ahol 1600 méter széles a Dráva, a Tisza és a Száva vizétől megizmosodott folyam. Kevevárától keletre, a Nagy-Morava torkolatánál ott találjuk azt a szigetet is, amelynek ihletésére Jókai a Senki szigetét megálmodta. A Duna déli partján magasodik Szendrő huszonöt tornyú vára, Európa egyik legnagyobb vízi erődítménye, és nem is olyan messzire a Kazán-szoros irdatlan sziklaormai ejtik ámulatba az utazót. Ám a folyótól távolabbi vidékekre is érdemes elkalandoznia annak, aki az Al-Dunához látogat. A dél-bánsági táj sok helyütt megőrizte egykori mocsaras jellegét, és itt található a Kárpát-medence egyik legkülönösebb tájegysége, a delibláti homokpuszta is, amelynek közel negyven kilométer hosszan elnyúló homokdombjait – elnevezését meghazudtolva – szinte áthatolhatatlan erdőség borítja. Mondák és legendák földje ez – a helybeliek Rózsa Sándor kincseket rejtő, titkos barlangjáról mesélnek meg lerombolt, régi kegyhelyekről és temetőkről, amelyek környékén a visszatérő lelkek rémítik halálra mindazokat, akik nyugalmukat megbolygatják.
És ezen a csodavilágon minduntalan átgázolt a történelem. Volt itt már török uralom, aztán újra magyar világ és – a második világháborúban néhány esztendeig – német fennhatóság is. És az új hatalommal rendre új telepesek érkeztek, míg másoknak menniük kellett. Ötszáz éve a török veszedelem néptelenítette el a vidéket; azon kevesek kivételével, akik a mocsárvilágban rejtőztek el, a magyar lakosság az Alföldre menekült, s a helyére később délszláv telepesek érkeztek. Aztán amikor 1716-ban sikerült viszszaszorítani a Duna túlpartjára az oszmánt, Ausztria furfangos betelepítési politikájának „jóvoltából” elsősorban szerbek, németek és románok érkeztek erre a tájra, valamint – jóval kisebb számban – magyar családok, de bolgárok, sőt: franciák, spanyolok és olaszok is. Ahogyan az mifelénk lenni szokott, volt, aki megőrizte őseinek nyelvét és hitét, volt, aki a többséghez igazodott, és akadt, akinek ismét távoznia kellett. Németeket mutatóban is alig találni mostanság az Al-Duna partján – dacára annak, hogy pár évtizeddel a partizánok 1944-es bosszúhadjárata előtt ők alkották a Dél-Bánság egyik legnépesebb nemzeti közösségét.
Ezen a vidéken messzire vezetnek a múlt szálai. Nemigen akad errefelé olyan ember, aki a szülőfalujában tudná megmutatni, hol temették el az ükapját. Miképpen ahhoz is nagy jóstehetséggel kellene rendelkeznie, hogy megmondhassa, az ő ükunokája hol látja meg a napvilágot.
A dél-bánsági székelyek története sem az Al-Dunánál kezdődött, hanem a Kárpátok bércei között. Talán 1764. január 7-én, amikor Csíkmadéfalván Buccow generális kiadta a tűzparancsot. Vagy alkalmasint egy évvel korábban Bécsben, amikor Mária Terézia elrendelte a székely milícia felállítását, megszüntetve a székelység hagyományos kiváltságait, és arra kárhoztatva a keleti határok őrzőit, hogy a császári udvar kénye-kedve szerint, idegenben hullassák vérüket a Habsburg Birodalomért.
A császári udvar szándéka a székelyek körében elszánt ellenállásba ütközött. A toborzással megbízott Buccow generális, Erdély katonai kormányzója a hízelgéstől és megvesztegetéstől az intrikáig mindenféle eszközt bevetett, hogy érvényt szerezzen a bécsi diktátumnak, ám hasztalan. Végül az események odáig fajultak, hogy a generális 1764 vízkeresztjén vérfürdőt rendezett Madéfalván a székelyek között – ez a több száz áldozatot követelő vérengzés volt a siculicidium, vagy másik, Nyírő József regényéből is jól ismert nevén a madéfalvi veszedelem.
Akkoriban székely családok sokasága menekült a Kárpátokon túlra, Moldvába. Egyik csoportjuk aztán 1775-ben Hadik András gubernátor kezdeményezésére a nagyhatalmak által Ausztriának átengedett Bukovinába költözött. A Suceava folyó völgyében leltek új otthonra Andrásfalván, Hadikfalván, Józseffalván, Istensegítsen és Fogadjistenben.
A dél-bánsági székelyek ősei ebből az öt faluból indultak az Al-Dunához 1883-ban, miután az anyaországban népmozgalom kezdődött hazatelepítésükért. A repatriálás szellemi atyja Thomka Károly református lelkész volt. Az ő erőfeszítéseinek eredményeképpen érkezett mintegy négyezer bukovinai székely az Al-Dunához, ahol három településen – Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Székelykevén – leltek új otthonra. A „keleti magyarok hazatérését” országos figyelem, valamint euforikus hangulat kísérte, amelyet a korabeli sajtó egyszerűen csak „csángóláz” néven emlegetett.
Persze a bukovinai székelyek hazatelepítésében a fennkölt indokok mellett prózaibb megfontolások is közrejátszottak. A telepítésért felelős Nagy György kormánybiztost a csoportok leendő lakhelyének kiválasztásakor elsődlegesen az a szempont vezette, hogy a csekély magyar lakosságú területen növelje az államnemzethez tartozók arányát, mindemellett az események alakulásában a Pancsova–Kubin Árvízmentesítő és Belvízszabályozó Társaság szerepe sem volt mellékes. A Duna Zimony alatti szakasza mentén ugyanis áthatolhatatlan mocsárvilág húzódott, és rendre könyörtelen árvizek keserítették a környékbeliek életét. Sokatmondó tény, hogy Pancsova városa még a XIX. században is sokáig csak hajón volt megközelíthető. A hazaköltöztetett bukovinai székelyeknek éppen a gátépítés és a mocsarak lecsapolása volt a feladatuk – a kezdeti eufória után azonban azzal kellett szembesülniük, hogy idegen ajkú környezetben leltek új lakhelyre, olyan területen, ahol szinte mindennapos volt az árvíz- és a belvízveszély, s a mocsárvilágban az alapvető egészségügyi elvárások sem teljesültek.
„Kánaánt ígértek nekik, nyomorúságot kaptak helyette” – összegzi a százhúsz évvel ezelőtt történteket Erős Mihály, Pancsova városának római katolikus plébánosa, aki maga is a Bukovinából érkezett telepesek sarja. A székelykevei születésű lelkipásztor szerint a dél-bánsági székelyek világát lehetetlen megérteni anélkül, hogy ismernénk e maroknyi népcsoport elmúlt kétszázötven évének vándorlásokkal és folyamatos csalódásokkal teli történetét. „Okiratok bizonyítják, hogy őseink Bukovinában számtalanszor kérték: telepítsék őket haza az anyaországba. Amikor ez kilencvennégy tiszta román környezetben töltött esztendő után elérhető valósággá vált, elárasztotta őket a boldogság, hogy végre hazatelepíti őket Magyarország. Haza is telepítette őket – olyan vidékre, ahol rajtuk kívül alig akadt magyar, ráadásul a Duna árterületére, ahol minden évben elsodorta házukat a folyam. Néhány év múlva két székely falut – Hertelendyfalvát és Székelykevét – újabb, biztonságosabb helyre kellett költöztetniük” – idézi a múltat a madéfalvi székelyek leszármazottja.
Nem meglepő, hogy – látván, hová kerültek – sok telepes inkább visszaköltözött Bukovinába. És akik maradtak, azok is visszasírták az ottani életet. Erős Mihály mindig meghatódik, ha felidézi a nagyszüleitől hallott történetet dédapjáról, aki napi teendőivel végezvén, vacsora után mindig a „Bukovina, mit vétettem, hogy én benned nem élhettem” kezdetű népdalt énekelte nagy keservesen. Édesapja pedig, amikor Mihály fia kisgyermekként azt kérdezte tőle, hová megy, rendre csak annyit mondott: „Csíkországba! Ott szép az élet.” Apja nem, de Erős Mihály két esztendeje valóban eljutott az őshazába. Az idén már két autóbusszal utaztak a dél-bánáti hívek a csíksomlyói búcsúba, és ezúttal a hajdan székelyek lakta öt bukovinai faluba is ellátogattak. Ahogyan az atya mondja, a dél-bánsági székelyek negyed évezrednyi hontalanságának ismeretében nincs mit csodálkoznunk azon, mily gyakori körükben az elvándorlás, és ha kiszakadnak a székely környezetből, az asszimilációra is igen hajlamosak. Az al-dunai székelyek szerbbé válásának éppen Pancsova az egyik legfőbb színtere. A kilencvenezres lélekszámú iparvárosban – amely legutóbb a Jugoszlávia elleni NATO-hadjárat során szerepelt a világhíradókban olajfinomítójának bombázása okán – a legutóbbi népszámlálás szerint négyezer magyar él. Négyszázaléknyi magyar – miközben a második világháború előtt a magyar és a német népesség többségben volt a településen. Ráadásul a magyar lakosság fele a közigazgatásilag Pancsovához tartozó Hertelendyfalvát lakja. A szűkebb értelemben vett városban szétszóródva él a magyarság – többségük székely, aki a munkalehetőségek miatt döntött a nagyvárosi élet mellett.
A magyar nyelvű gimnáziumi tagozat, majd az általános iskolai oktatás megszűnte óta a helybéli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület mellett az egyház biztosítja a magyar kulturális élet intézményes hátterét. Nem régi időktől van ez így, ugyanis Trianon óta Erős Mihály az első magyar ajkú pap a pancsovai katolikus plébánián. Mielőtt 1994-ben ide helyezték, horvát nyelven miséztek a katolikus híveknek. A mostani szülők Pancsován gyónni sem tudnak magyarul. Pedig a magyar nyelvű szertartás ott is megtartó erő lehet, ahol már régóta nem hangzik el magyar szó a tanórákon.
„Ahol magyar ajkú papok vannak, ott még mindig él a magyar nyelv akkor is, ha nincs magyar iskola” – mondja Erős Mihály, majd elmeséli, hogy Dél-Bánságban több olyan plébánián járt, ahol már a hetvenes években is cirill betűkkel írták, de magyarul mondták a gyermekek a miatyánkot a hittanórán. A magyar nyelvű szolgálat lényegét a következőképpen foglalja össze a plébános: „Megpróbáljuk visszalopni a magyar nyelvet.”
Az atya szolgálatának megkezdése óta hetente három alkalommal horvátul, háromszor magyarul, vasár- és ünnepnapokon pedig mindkét nyelven hallgathatják a misét a hívek Pancsován, akik között szlovénokat, sőt katolikus albánokat is találhatunk. Olyanok is akadnak közöttük, akik már nem beszélnek magyarul, katolikus hitüket azonban megtartották. De nem csupán a templom a helyszíne a magyar nyelv „visszalopására” irányuló kísérletnek. Mihály atya, ha kirándulásra viszi a hívek gyermekeit, játék közben rendre elkezd magyarul verselni vagy énekelni. Mint mondja, ilyen alkalmakkor van, aki egészen jól érti a szöveget, van, akinek csupán néhány szót sikerül elcsípnie, s persze olyan is akad, aki már semmit sem ért belőle.
A pancsovai hívek – két-három település összefogásával, bérelt autóbusszal – minden dél-bánsági búcsúba ellátogatnak. „Csak hogy érezzük, nem vagyunk egyedül, és mindnyájan együvé tartozunk” – mutat rá az efféle zarándoklatok céljára Erős Mihály, Pancsova római katolikus plébánosa, aki Hertelendyfalva reformátusaival is jó kapcsolatot ápol. Havonta egyszer meglátogatja egymást a két közösség. Ilyenkor a katolikus plébános rövid elmélkedést tart, azután a hertelendyfalvi tiszteletes igehirdetése következik, végül közös énekszóval, valamint sütemény és üdítő melletti beszélgetéssel zárul a két magyar felekezet összejövetele.
Erős Mihály nem csupán a környék kálvinistáival, hanem a pancsovai ortodox hívekkel is megtalálja a közös hangot. Ez a többségi nemzethez tartozó pancsovai őslakosokkal soha nem jelentett gondot, azonban a nyitás a pravoszláv közösség felé abban is nagy segítséget jelentett, hogy kiépülhessen a kölcsönös bizalom a helyi magyarság, valamint a Horvátországból és Boszniából érkezett, közel tízezer menekült között. Erős Mihály még 1995-ben egyik híve unszolására határozta el, hogy karácsonyi hangversenyt rendez a plébánián. Mint mondja, eleinte nemigen engedett a rábeszélésnek, elvégre a templomból nem illendő hangversenytermet csinálni, másrészt azt a kérdést is feltette magának: ugyan kit érdekelne Pancsován, hogy mit csinálnak a katolikusok? Végül a zuhogó eső ellenére telt ház előtt tartották meg a Szent Anna-kápolnában az első karácsonyi hangversenyt, amelyen pravoszláv hívek is szép számmal megjelentek. Egy évre rá a plébániatemplomban sem maradtak foghíjasak a padsorok. Mostanság már év közben is rendszeresen szerveznek koncerteket, amelyeken rendszerint a neves pancsovai Jovan Bantur zeneiskola diákjai is szerepelnek. Ilyen alkalmakkor megesik, hogy a pravoszláv többségű együttes tagjai Mozart-misét adnak elő latin nyelven, és az atya arra is határozottan ügyel, hogy a szerb ortodox énekek se maradjanak ki a repertoárból. Mindez nagy segítséget jelent ahhoz, hogy a többségi nemzet tagjai közel kerülhessenek a katolikus és a magyar közösséghez, s az ne legyen számukra távoli, ismeretlen, gyanús egzotikum. „Meggyőződésem, hogy – bár vannak különbségek – a kereszténység egy és oszthatatlan. Mi, emberek megbontottuk ezt az egységet, azonban Jézus Krisztus egy egyházat alapított, és nekünk eszerint kell cselekednünk” – mondja Erős Mihály, aki mindemellett úgy véli: a legfontosabb, hogy a közösség megmaradjon magyarnak, és elsősorban katolikusnak.
Csakhogy a megmaradáshoz nem épp Pancsova a legkedvezőbb környezet. Mint az atya mondja, a vegyes házasságokban – néhány szép, ám ritka kivételtől eltekintve – mindig a magyar és a katolikus fél a vesztes. Közkeletű vélekedés, hogy a gyermek jobban érvényesül, ha kicsi korától kezdve az államnyelvet beszéli, ami Erős Mihály szerint tévedés. Attól, hogy valaki magyar származású, de már nem érzi magát annak, még nem lesz szerb belőle, és a családneve úgyis elárulja a hovatartozását. Ráadásul a plébános szerint rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy gyakorlati haszna is van annak, ha valaki megőrzi magyarságát. „Hozzánk Európa Magyarországon keresztül érkezik el. Nagy előny lesz, ha valaki tud magyarul, és a saját nyelvén képes tárgyalni az anyaországi befektetővel. Mellesleg horvát híveimnek is mindig azt mondom: a saját nyelveteket ne felejtsétek el. Ne gyűlöljétek azt, akinek más az anyanyelve és az egyháza, mert csak így lehettek hiteles keresztények, de maradjatok meg annak, aminek születtetek” – vall küldetéséről Pancsova katolikus plébánosa. Ám úgy véli: magyar nyelvű oktatás nélkül az identitásvesztés folyamata nem állítható meg, csak fékezhető ideig-óráig.
Folytatjuk
Ulf Kristersson
„A legtöbb svéd inkább Magyarország migrációs politikáját támogatná”
