A csúnya nő

Mélyen felkavart a múltkor egy volt bajtársam és régi barátom üzenete. Az egyik zalai községben lakó K. György azt üzente ugyanis, hogy rövidesen Budapesten lesz dolga, a feleségével érkezik és meglátogat. Hogy mi hozott izgalomba a hírre? Az, hogy a feleségével is szembesülnöm kell. És ez nem egyszerű találkozás lesz csupán. De engedje meg az olvasó, hogy elmondjam az előzményeket is.
K. György vak. Egy szerencsétlenség következtében vesztette el a szeme világát. Sokáig sógornője házában éldegélt, egy budapesti kis lakásban, úgyszólván kegyelemkenyéren. A sógornőjére aztán rámosolygott a szerencse, megtetszett egy asztalosnak, aki feleségül vette. Az asztalos hazaköltözött szülőfalujába, egy zalai faluba, és irgalomból magával vitte a vak fiút is. Nagyon emberségesen bántak vele, ő meg igyekezett hasznossá tenni magát, kitanulta a kosárfonást.
Amikor arrafelé vitt az utam, meglátogattam. Ilyenkor felelevenítettük katonakorunk világát. Gyuri barátom ezt a „látó napok” világának nevezte.
Egy alkalommal, amikor nála jártam, és egyedül maradtunk, hozzám hajolva azt súgta a fülembe: „Szeretnék valamit megmutatni neked. Akadt valaki, akivel megoszthatnám ezt a sanyarú életet.”
Megöleltem: „Gyurikám, nősülni akarsz? Milyen az illető? Lány? Özvegy? Szeretném megismerni.”
Hallgatott egy kis ideig. Aztán lemondóan annyit árult el, hogy tulajdonképpen ő sem ismeri. Lány még az illető. Van róla fényképe is, szeretné, ha megnézném, s véleményt mondanék róla. De őszintén ám, hiszen egyetlen cimborája vagyok.
Amikor bementünk a szobába, előkerült a leány fényképe. Kíváncsian vettem szemügyre a levelezőlap nagyságú fényképet. Elakadt a lélegzetem. Azt hiszem, szerettem volna véleményemet eltitkolni, de Gyuri nógatott, mondjam már.
„Felejtsd el, Gyuri! Többet nem mondhatok. Mert… mert borzasztó lehet az a nő…”
Sokáig hallgattunk. Aztán tétovázva folytattam, mert eszembe jutott Kosztolányi intelme, hogy az író legyen kegyetlen. Igen ám, de vak barátom nem az írót kérdezte, hanem régi bajtársát, akivel együtt szenvedett a fronton. Talán túl szigorú voltam hozzá. Hebegni kezdtem valamit, de ő felemelte a kezét: „Egyébként nem vagyok kíváncsi a véleményedre.”
A nő arcképét a vakokra jellemző bizonytalan mozdulattal visszarakta a zsebébe. „Ne is beszéljünk többet erről…”
Aztán, mintha mi sem történt volna, búcsúzásnál megölelt, megveregette a vállamat, mint régebben szokta. Megígértem neki, hogy újra meglátogatom majd, ha erre járok.
Nem tartottam be a szavam, nem jártam nála azóta sem. De hallottam az ismerősöktől, hogy intelmem ellenére Irénkét vette feleségül, és hogy boldogan élnek. Meglehetős jólétben, egész kosárfonó üzem létesült a kis lakásban, és hogy a felesége mos, főz rá, kényezteti. Nem volt merszem meglátogatni. Most meg itt az üzenet, eljönnek hozzám látogatóba. Kínos helyzetben leszek.
De már az első pillanatban oldott volt a hangulat, Irénke is megölelt. Életben talán még rútabb volt, mint azon a régi fényképen. Be nem állt a szája. Így Gyurikám, úgy Gyurikám, ugyan kóstold már meg ezt a jó bort… És Gyuri boldog volt, mosolygott. Hiszen ő nem látja rútságát, s nem gondol soha arra, hogy milyen lehet a mosolya, a szeme szikrázása vagy ábrándos tekintete, félénk mosolya, borzolt haja, amit mi, látók megfigyelünk. Neki a hitves keze szorítása jut csupán mindebből meg a beszéd, a lélekcserének ez a formája. A hang különböző árnyalatait fogja fel, mint távoli muzsikát, üzenetet. Irénke hangjából pedig árad felé a jóság és a szeretet, amikor este asztalhoz ülnek, és a sötétség hullámhosszán megtalálják egymást. Úgy találkoznak, akár a harmat a fűvel, a szellő a falevéllel…
Amikor elbúcsúztak, és kikísértem őket, Irénke még visszanézett rám. És mosolygott.
Angyalian szépnek láttam. Azt hiszem, nincs is csúnya nő a világon…