Eredeti szándékai szerint a párttaggyűléseken országszerte ismertetett számvetés főleg a politikusnak az egyeduralomért saját vezetőtársai – főleg Molotov, Malenkov és Kaganovics – ellen folytatott küzdelmét szolgálta. 1956-ra azonban lassan a politikai, társadalmi érdekek artikulálására kevéssé alkalmas, tagolatlan szovjet társadalomban is megérett az idő a korábbi évtizedek gyilkos leszámolásaival való szembenézésre.
A bolsevik elit mindig könyörtelen küzdelmében ez a „belharc” régi elem volt: 1938–1939 folyamán a megtorlás gépezetében előforduló „túlzások” vádjával szabadult meg Sztálin az ő utasításait pontosan végrehajtó Nyikolaj Jezsov NKVD-főnöktől és környezetétől. Sztálin halála után ugyancsak ezt a taktikát alkalmazta Jezsov utóda, Lavrentyij Berija, amikor az utódok egyik első gesztusaként javasolta az 1940–1950-es évek fordulóján kivégzett, összesen mintegy tízezer ember elleni megtorlások felülvizsgálatát. (Közöttük voltak a leningrádi pártnómenklatúra tagjai, így a Sztálin kiszemelt örököseinek tekintett Nyikolaj Voznyeszenszkij és Alekszej Kuznyecov is.) Az intézkedés 1953-ban Berija fő vetélytársának megfélemlítésére is alkalmasnak látszott. Az elit körében köztudott volt, hogy ez a mészárlás elsősorban a Sztálin helyére Alekszej Kuznyecovhoz hasonlóan igényt tartó Georgij Malenkov felelőssége. Berijának azonban 1953 tavaszán nem maradt ideje, hogy ennek megszellőztetésével az egész ország előtt diszkreditálja Malenkovot. A kiszemelt áldozat ugyanis – Hruscsov készséges közreműködésével – megelőzte őt, és a Sztálin-korszak összes emberiség elleni bűnét a politikai rendőrség kétségtelenül véreskezű egykori főnökének nyakába varrta, így Beriját likvidálták.
1956 februárjában ugyanezt a módszert alkalmazta Hruscsov és köre az ekkor már jó ideje vele szembekerült Malenkov, a sztálini vezetés alighanem legtehetségesebb tagja félreállítására. Annál inkább megtehették ezt, mivel a közhangulat ugyancsak „tematizálta” a politikai megtorlások ügyét. Noha a diktátor halála után három héttel meghirdetett amnesztia elsősorban a köztörvényesek százezreit érintette, 1954 folyamán elkezdtek hazatérni a gulágról a büntetésüket letöltött politikai foglyok is. Ők éppúgy választ vártak a velük történtekre, mint a megtorlások végrehajtói arra, hogy miként értékeli tetteiket a társadalom, illetve a hatalom. A pártvezetés a szovjet politikai rendőrség jelentéseiből mindent tudott a milliókat foglalkoztató kérdésekről, a társadalmi feszültségről.
Így kerülhetett az 1955 utolsó napján megtartott pártelnökségi ülés tervezetébe A rehabilitációval kapcsolatos kérdések című napirendi pont. A Szovjetunió vezetői aznap, december 31-én úgy döntöttek, hogy Pjotr Poszpelov központi bizottsági titkár vezetésével bizottságot állítanak fel a politikai megtorlásokkal kapcsolatos iratok vizsgálatára. A szokatlan gyorsasággal, alig egy hónap alatt elkészült terjedelmes jelentés összeállításában nagyon sokan részt vettek. Mindegyikük a saját szempontjait követte Ivan Szerov tábornoktól, Hruscsov bizalmasától – és a politikust súlyosan diszkreditáló iratok eltüntetőjétől – kezdve a gulág több frissen szabadult rabjáig, aki tönkretett élete egyetlen értelmét látta abban, hogy alakítója lehet a jóvátétel politikai gesztusának.
A történelembe Poszpelov-bizottság néven bevonult grémium voltaképpen azt vizsgálta, „milyen módon vált lehetővé a tömeges megtorlás az OK(b)P XVII. kongresszusán megválasztott központi bizottságának teljes tagsága és tagjelöltjei ellen”. A közel három évtizedes sztálini diktatúra minden törvénytelensége, genocídiuma csupán a pártvezetéssel kapcsolatban, valamint igen szűk időintervallumban, lényegében 1934 és 1939 között merült fel. Ez évtizedekre, egészen máig meghatározta a rendszer embertelenségét az 1937–1939-es „nagy terrorra” redukáló, ezen az alapon az államszocializmus szerecsenmosdatását hirdető történelemszemléletet.
Hruscsov beszédének végén a kétezer résztvevő döbbenten távozott a kongresszusi teremből. Alekszandr Jakovlev később így emlékezett ezekre a pillanatokra: „Lementünk az erkélyről, de nem pillantottunk egymásra. Talán a meglepetéstől, talán a szégyentől, talán a sokktól.” A politikus, aki e régi élmény hatása nélkül talán sohasem lett volna a gorbacsovi glasznoszty ideológusa, majd az antikommunista Demokrácia Alapítvány vezetője, egy Magyarországon készült hosszabb televíziós interjúban elmondta, hogy a titkos beszéd elhangzása után tudós ismerőse elégedetlenségét fejezte ki, amiért Hruscsov Sztálin személyes tragédiájának nevezte a történteket – noha valójában a párt és a nép tragédiája volt. A tökéletesen helytálló, ártalmatlan kijelentés miatt az illető pártfegyelmit kapott. Büntetésül négy évig nem terjesztették fel akadémikusnak.
A XX. kongresszust követő hónapokban számos ilyen eset előfordult. Az arhangelszki belügyesek például leszedtek a vonatról egy munkást, aki maga fogalmazta röplappal szórakoztatta az utasokat, javasolván az alkalmatlannak bizonyult kommunista párt feloszlatását és központi bizottságának bíróság elé állítását. Egy Percov nevű munkást azért ítéltek el Kujbisevben, mert „baráti körben és leveleiben bírálta az SZKP XX. kongresszusát. A párton belüli harc következményének minősítette Hruscsov beszédét Sztálin személyi kultuszáról. A kommunizmus és a fasizmus hasonlóságáról beszélt.” Egy leningrádi geofizikust pszichiátriai kezelésre kényszerítettek, miután a „titkos beszéd” hatására a párt központi bizottságának címzett levélben követelte a sztálini bűntettek szélesebb körű kivizsgálását. Lev Landau világhírű fizikust azért büntették, mert egy „informátor” jelentése szerint kifakadt Hruscsov ellen: „De hát hogy lehet hinni ennek? Kinek hiszünk, hóhéroknak? Hiszen ezek mind hóhérok, mocskos hóhérok!”
Az önmaga túlélésére játszó hatalom igyekezett minél gyorsabban eloszlatni a párttaggyűléseken országszerte ismertetett „titkos beszéd” nyomán támadt liberális illúziókat. Már csak azért is, mert a megtorló gépezet lényegében nyilvánosan bűnösnek minősített képviselői minden párttisztviselőnél előbb szembesültek a „gyeplőelengedés” félelmetes következményeivel. Az 1956. év krónikája a politikai rendőrségnek az utóbbi években Moszkvában közzétett dokumentumai szerint tele van olyan bírósági eljárásokkal, amelyekben korábban elképzelhetetlen kijelentésekért ítélték el a vádlottakat. „A kommunizmus soha sehol nem képes békés úton hatalomra kerülni – vonta le például a következtetést egy 59 éves sztálingrádi matematikatanár. – A különböző országok népei nem hisznek ebben az utópiában. Ezért a kommunisták csak szuronyok segítségével jutnak hatalomra. Terrorral és erőszakkal honosítják meg utópiájukat. E zsarnoki rendszerek élén leválthatatlan emberek állnak, akik középkori fasiszta rendet vezetnek be, börtönökkel, kínzással és halállal tömve be (a szemben állók – G. Á.) száját. A választások eredményét meghamisítják, önmagukat és hízelgő zsoldosaikat állítják jelöltnek. Előbb-utóbb összeomlanak majd ezek a vérre és erőszakra épített rendszerek. És a népek elátkozzák majd a fasiszta rendszereket, ahogy Oroszország átkozza a tatár uralmat.”
A remélt, de nem várt változások felszabadító öröme másokból a – mint hitték, megújuló – rendszerrel való azonosulás gesztusait váltották ki. Még a merő konformizmusból a „szocialista realizmus” és a „pártosság” szellemében alkotó Jurij German író is úgy látta, hazája az európai népek családjába került a változásokkal, és kilátásba helyezte, hogy maga is belép a megújuló pártba. Ez a kelet-európai „népi demokráciában” sem ismeretlen, reményteli hit sokakat magával ragadott – egészen 1968 augusztusáig, amikor a szovjet tankok Prágában a szó szoros értelmében eltaposták az „emberarcú szocializmus” életképtelennek bizonyult kísérletét.
A lakosság keveset tudhatott a birodalom különböző pontjain, egymástól elszigetelten magasba csapó indulatokról, így a diktátor halálának évfordulóján az ország több pontján kitört zavargásokról. Köztük az 1956. március elején húsz halálos áldozattal járó négynapos tbiliszi tömegtüntetésekről, amelyek során hatvanezer ember követelte Sztálin és a sztálini örökség tiszteletben tartását. A mindennapi életben, a munkahelyi vezetőkkel, pártbizottsági munkatársakkal való kapcsolatban, a társbérletek konfliktusaiban, a sorban állás veszekedéseiben azonban érzékelni lehetett azoknak a félelem táplálta agresszivitását, akiknek Hruscsov leleplezései nem az igazság felszabadító győzelmét jelentették, hanem személyes tragédiát. Vagy a vakhit kudarcát, vagy a biztosnak vélt egzisztencia fenyegetettségét; esetenként ezt is, azt is. Valószínűleg a férje kivégzése, fia gulágrabsága révén a történtekben személyesen is érintett Anna Ahmatovának volt igaza, amikor így fogalmazta meg a felgyorsult társadalmi-politikai folyamatok lényegét: „A letartóztatottak visszatérnek, és a két Oroszország fiai – akiket leültettek és akik leültették őket – egymás szemébe néznek.”
Azok, akik leültették az áldozatokat, szinte kivétel nélkül a helyükön maradtak. Így fordulhatott elő, hogy az 1950-ben külföldi titkosszolgálatoknak való kémkedés vádjával agyonlőtt Mira Zseleznova újságírónő – bűncselekmény hiánya miatt elrendelt – rehabilitációja során 1956-ban ugyanaz a Csepcov tábornok fogadta az asszony lányát, aki néhány évvel korábban a szovjet legfelső bíróság katonai kollégiumának bírájaként aláírta a halálos ítéletet. A legnagyobb titokban megrendezett háború utáni leszámolások egyik vérbírája könnyes szemmel kérte Mira Zseleznova szülés előtt álló lányát, hogy „ne keresse anyja árnyékát, és kezdjen új életet”.
Rendkívül érdekes kordokumentum erről a lázas, ellentmondásos időszakról – bizonyos fokig „a magyar ’56” szociológiai és lélektani előzményéről – a Szovjet Írók Szövetségének pártszervezetében néhány nappal a XX. kongresszus után megrendezett taggyűlés jegyzőkönyve. Ezen a tanácskozáson a hóhérok már bizonyos fokig szembesültek az áldozatokkal. Az írószövetség épületében, a Háború és béke Natasa Rosztovájának egykori palotájában – ahol az 1980-as években még magam is láttam az írószövetségi elnök és a KGB „irodalmi tábornoka” egymással szemben, a közös titkárságról nyíló dolgozószobáját – a sztálini diktatúra legfőbb irodalmi helytartói megpróbálták a politikai elit éppen bukott tagjainak a nyakába varrni a felelősségüket. Alekszej Szurkov, a megtorlásokkal teli 1949-es évtől az írószövetség egyik mindenható titkára, 1953-tól pedig első számú vezetője „Jezsov és Berija mocskos hóhérmunkáját” emlegette, amikor az írószövetség számos volt tagjának a pusztulását kérték számon a Kreml uraitól. A felbolydult méhkasra emlékeztető teremben azonban a dogmatikus sztálinista vezérkar ezzel még az elvileg lojális párttagokkal szemben sem tudta kivédeni a korábban elképzelhetetlen politikai támadásokat.
A vádpontok sorában egy forgatókönyvíró szóba hozta az előző évtized antiszemita szovjet irodalompolitikáját is. „Itt már szó esett a kollektív bűnösség elve alapján megtorlással sújtott kalmükökről… De az (1953 januárjában nyilvános antiszemita kampányba csapó – G. Á.) gyalázatos orvosügy ugyanolyan szégyenfoltja a pártnak. És mindenekelőtt nekünk, orosz kommunistáknak. Származásuk miatt elbocsátottak embereket. Akadályt gördítettek a zsidók elé a munkavállalásnál. Titokban megpróbálták újra bevezetni a kötelező letelepedési övezetet. Mindez sötét foltot ejtett rajtunk, a párt orosz tagjain (viharos taps). S vajon elmondhatjuk-e, hogy mindennek nem maradt nyoma? Vajon nincsenek-e még mindig rejtőzködő antiszemiták? Vannak, akik alattomban minden változást megakadályoznak, és útját állják a rehabilitálásnak is. Még mindig csak hét–nyolcezer embert rehabilitáltak!” Egy másik felszólaló az „új irányvonal szabotálását” emlegetve arról beszélt, hogy a Szovjetunióban 1945 után állami politikává vált antiszemitizmus másik kódolt formája, „a kozmopolitizmus elleni kampány” korábbi áldozataitól a szerkesztőségek még tíz évvel később, 1956-ban sem rendelnek cikket, nem közlik írásaikat. „Ebben mi is bűntársak vagyunk. Valamennyiünk felelőssége, hogy ez megtörténhetett” – tette hozzá.
Egy szovjet koncentrációs táborból nem sokkal azelőtt visszatért író így fakadt ki: „Kommunisták tartóztattak le minket, kommunisták vallattak, kommunisták őriztek a lágerekben.” Már-már szentségtörés volt, de – miként az 1956 tavaszán–nyarán Szovjetunió-szerte megtartott más párttaggyűléseken is – elhangzott, hogy „Sztálin személyi kultusza után a Leninétől szintén meg kell szabadulni”. A teremben ülő dogmatikus értelmiségiek és a legalább annyi „informátor” rémületére a jelenlévők szinte monomániásan visszatértek a sztálini korszak haszonélvezőinek felelősségére. A mellettük szorongó feljelentőkről is nyíltan beszéltek. „Amikor a Lubjankán a nyomozó ismertette velem a vádiratot, láttam benne Trifonova jellemzését, amelyben engem burzsoá nacionalistának minősített” – mondta zaklatottan az egyik felszólaló. – Most pedig ő és a hozzá hasonlók minden bűnt Sztálinra akarnak kenni. Biztos vagyok benne, hogy ha feltárjuk az okokat, akkor többé nem fordulhatnak elő. Nem kell félni a múlttal való szembenézéstől! Csak így vonhatjuk le a tanulságokat. Én soha életemben nem bocsátom meg magamnak, hogy felemeltem a kezem, amikor Iogan Altmannak a pártból való kizárásáról szavaztunk. (…) Az itt jelen lévő Romanyenkót emlékeztetem: maga azon az 1949-es taggyűlésen nepotizmussal vádolta Altmant. Pedig minden nepotizmusa az volt, hogy magával vitte a frontra 18 éves fiát, aki elesett.”
macska
Macska a törvényhozásban – politikai bohózatba fulladt a litván közmédia átalakítása
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!