A modernizációs szómágia

Végigkíséri az emberiséget a szó erejébe vetett hit, s ezért az emberiséget állandóan kísérti a szó erejével való visszaélés, a hazugság, az üres beszéd áradása. Különösen így van ez a hiteltelenné váló s hiszékennyé lett modern emberiség életében, amikor egyre tudományosabb módszerekkel egyre kevésbé helytálló tartalmakkal bombázzák az emberi tudatot. A kommunizmus története – az erőszakon kívül – a leginkább szómágikus történelem. Nemcsak a legjobb jóról szóló sokféleképpen variált ígéretmeséről volt itt szó, hanem arról, hogy a valóságos tapasztalatokkal vakon szembe menetelve zúgott-zengett mindig az üres, s bármily hihetetlen zavarosságnak tűnik is, egyre üresedő szódzsungel, hogy leplezze azt, amit egyébként mindenki lát(hat)ott.

Ha semmi más, ennek a tragikomikus viszonylatnak az újra hétköznapjaink részévé lett megjelenése önmagában bizonyítja azt, hogy kádárista restauráció zajlik. Természetesen Kádár és az egykor legfontosabb hatalmi biztosíték, az úgynevezett társadalmi tulajdon nélkül. Ez utóbbi privatizálva hatalompillérként kádárista magánzsebek „természetesen” legitim módon szerzett tartalmaként szolgálja ma már a népnek ismét csak szóvirágot gyártó folytonosan modernizációs mágusokat.

A kicsit idősebb, emlékezésre még képes magyar emberek ismét a nyolcvanas években érezhetik magukat, amikor a jóléti rendszerváltás blöffjével hatalomra került elvtársakat hallja. Ugye, régen sem lehetett válság, hiszen Medgyessy Péter magas pozícióban kivédte azt a KGB-vel szemben. Ha valaki netán terjeszteni akarta volna a természetesen hazug imperialista propagandát, hát beleütközött volna – mondjuk – Lendvai Ildikóba vagy Agárdi Péterbe. Szóval – mint tudjuk – az energia(olaj)válság sem gyűrűzhetett be, elvégre itt modernizáció zajlott és a nép uralkodott. S Kovács László is úgy látta, hogy a proletár internacionalizmus bázisa rendíthetetlenül visszaveri a burzsoá félrevezetési kísérleteket. (Ilyen alapon persze tisztán jó, ha menekül – ma – a külföldi tőke.) A szövetkezeti parasztság mint a munkásosztály természetes szövetségese pedig csak termeljen, s ne törődjön semmivel, hiszen aki nálunk dolgozott, az boldogult. (Igaz, ennél csak egy kategória boldogult jobban, amelyik nem dolgozott.)

A SZU-val szövetségben minden egyre fejlődik, jobb lesz – hiszen az EU – ugye, történelmi szükségszerűség, amelynek kerekét nem lehet visszafelé forgatni. Nap mint nap új vívmány boldogította a népet, különbség csak annyi, hogy akkor nem volt divatban az ingyenes jelző. Ahogyan is a szocialista gazdaságban arra folytak a pénzek, amerre a tudományos elmélet által köszörült illetékes élcsapatbeli szakemberek terelték. Ma is így van ez, csak egyesek – eléggé sajnálatosan megengedett módon – be akarják feketíteni a népért élő-haló progresszív milliárdosokat. Akik pedig egyszerre szakértők és a Nyugat megbízható helytartói – ahogyan Moszkváé is voltak.

Igaz, a Nyugattal baj van, hiszen pillanatnyilag ugyan az EU-ba indulunk, de Washington csak Moszkvához hasonlítható nagy és biztonságos hátsó fele az elvtársakat ellenállhatatlanul vonzza. Nem szoktak ők ahhoz, hogy önálló ülepek legyenek, s az EU-ban több nagy és a kicsi mellett ilyenné kellene lenni. Nos, így hagyni kell a dolgokat történni, csak az eurokrata állások betöltésére kell ügyelni. Az országot meg Brüsszel úgyis integrálja. Hiába, ezen magyarhoni progresszívoknak mindig helyes hatalmi tudatuk volt – ha magukat már biztosították. De azért megy az európázó balog kórus, miközben a határon túli magyarok helyzetéről még gondolkodni sem hajlandók. Mivel Brüsszelnek itt sincs szamárvezetője, hiszen az európaiak hozzászoktak és gyakorolják is önfejűen jogaikat. Ők nem hiszik azt, hogy (Moszkva után) Brüsszelben kel a nap, s a társadalmi-nemzeti üdvösség.
Azt csak olyan jól öltözött, mondanivalóban szűkölködően köztársaságozó, frissen meszelt urak gondolják, akik a nem jogállamiságból hozták személyüket és vagyonukat. Ezek zöme a kommunizmust szerencsésen megúszott világban a rendőrség és a bíróság hatáskörébe tartozna. Nálunk – lassan – először a büszkeség s a tehetséges szegény fiú hamis mítoszának el kellene fedni a nómenklatúrás lopások egyszerű tényeit. Persze van félnivaló a friss gazdaságnak a törvényességen kívül működő konkurens vagyonszerzők (hivatalos bűnözők) érdeklődésétől is. De azért ma már felkavarni erkölcsi-törvényi kérdésekkel a vagyoni viszonylatokat csak a kevés nem kommunistával és nem liberálissal szemben szabad. Egyébként átkos populizmus, antiszemitizmus, fasizmus esetei forognak fenn.

S az urak immár megpróbálnak könnyedén, nem elvtársként beszélni. A dolgok történnek, s ők beszélnek, beszélnek – néha rettenetesen rossz magyarsággal. De úgyis az angolé a jövő (amelyet persze sokan nem beszélnek közülük). S egyébként is csak az a fontos, hogy nincs válság, de lesz privatizáció kórházban, felsőoktatásban stb. – és a jóléti rendszerváltásra szavazók örülnek, hogy lesznek magas szintű szolgáltatások, amelyeket ők megfizetni nem tudnak. Minek is mindenhol a tömeg, a zsúfoltság? Elég az, ha az ember a távfűtést és meleg vizet biztosítja családjának 51 négyzetméteren. Minek ide önkormányzati kórház, amikor ilyen komfortban otthon is fekhet az ember.
Az elvtársak beszélnek, a forintot már sikeresen lenyomták – minden józan ember csodálkozására –, minden adótitkokat tudnak már, és a tőzsde gyanúsan tejelni kezdett ügyes embereknek (utalni immár összevissza lehetett), az elemi iskolában mindenki zseni lett – régi kommunista álom teljesül a bukásmentes iskoláról –, a gáz- és áramárak megfelelő profitot hoznak, vagyis lassan immár mindenki és minden nekik szolgál, mint az illyési elemzésben – egykor. Lám, a demokratikus proletárdiktatúra és kleptokrata demokrácia között milyen kicsi a különbség és milyen könnyű az átmenet. Vannak még ugyan problémák, egyesek még hepciáskodnak, de lassan majd róluk is gondoskodik a nép – egy-egy kocogó seprűnyél majd figyelmezteti ezeket.

Az elvtársak beszélnek, beszélnek, s a világ bárhogyan alakult is, jól van, hiszen ők vannak hatalmon, a többit meg oldja meg mindenki magának. Végül is liberális demokrácia van, s holmi gazdák meg az aszály miatt zargatják a tisztességes nyári szabadságokat. Hol élünk, hogy ilyen paraszttempó még mindig van? Az országvezetés nehéz terhét hordozókat holmi brókerügyekkel is mocskolódva gyanúsítják. Azért, hogy valaki bután intézett fontos ügyeket, csak ő egyedül felelős. A kormány a helyén van, a szóvivő már többször közölte: csak zavarják az ellenzéki pihenőket. Miért nem azok gyanúsak? Holott régen tudjuk – Pelikán elvtárs óta –, hogy az a gyanús, aki nem gyanús! Úgy látszik, itt újra egy nagy, egységes népnevelési programra van szükség, hogy világos legyen végleg, kinek hol helye.
Az elvtársak beszélnek, beszélnek, a dolgok történnek, s lássatok csodát: állítólag minden rendben van.