A WTO Waterlooja

A mexikói Cancúnban tartott világkereskedelmi tárgyalások, négynapi meddő vita után, a gazdag és szegény országok közötti súlyos nézeteltérések miatt kudarcba fulladtak. A nézeteltérések már a napirend meghatározásánál kezdődtek. A fejlődő országok a fejlettek agrártámogatásainak csökkentéséről kívántak tárgyalni, ám a fejlett országok fő prioritása a szolgáltatások liberalizálása és a nemzetközi beruházási egyezmény újbóli napirendre tűzése volt.
A fejlett országok agrártámogatásai ma már évente több mint 300 milliárd dollárra rúgnak, tehát naponta közel egymilliárd dollárt költenek e célra. A nagymértékű támogatás nemcsak a szegény, főleg mezőgazdasági országok fejlett országok piacaihoz való hozzáférését gátolja, de a támogatott termékek exportja még a fejlődő országok hazai mezőgazdaságát is tönkreteszi. A beruházási egyezmény, amely a multinacionális cégeknek kíván több jogot biztosítani a nemzetállami szuverenitással szemben, az OECD kezdeményezéseként egyszer már megbukott. A bukás főleg a civil szervezetek éberségének és a franciák ellenállásának volt köszönhető. E kérdés – a multinacionális cégek nyomására – most megint a fejlett országok fő prioritása lett.
A fejlődő országok, amelyek a három legnagyobb országban, Kínában, Indiában és Brazíliában erőteljes vezető csoportra találtak, joggal voltak óvatosak. Az előző, úgynevezett uruguayi forduló ugyanis sokkal inkább a fejlett, mint a fejlődő országoknak kedvezett. A fejlődőket különösen hátrányosan érintette a szellemi termékek védelméről szóló egyezség, amely lényegében a fejlett országok tudományos-technikai fölényét kívánja bebetonozni. A nagy gyógyszeripari cégek által kikövetelt megállapodás oly egyoldalúra sikerült, hogy nemcsak a szegény országok életmentő gyógyszerekhez (AIDS, malária elleni) való hozzájutását drágította meg jelentősen, de a tudományos kutatásokat is hátráltatta. Dave Timms, a World Development Movement nevű brit civil szervezet képviselője szerint a tárgyalások összeomlása a fejlődő országok egyetlen választási lehetősége volt. Ha nem ezt teszik, akkor megint egy, a fejletteknek egyoldalúan kedvező egyezséget kellet volna elfogadniuk. Ezt Rafid Aziz malajziai kereskedelmi miniszter is megerősítette, mondván, hogy a fejlett országok olyasmit követeltek, amit a fejlődők nem tudnak teljesíteni.
A cancúni megállapodás kudarcát számos befolyásos lap szerkesztőségi cikkben értékeli. Az Independent szerint a tárgyalások kudarcát az okozta, hogy Amerika és Franciaország nem száll szembe az erőteljes mezőgazdasági érdekcsoportokkal. A Times of India szerint a kereskedelmi tárgyalások összeomlása az érdekeiket védő szegény országok nagy morális győzelme, a La Jordana mexikói lap pedig a egyenesen a WTO Waterloojának nevezi a tárgyalások kudarcát. Rockwell Schnabel, az Egyesült Államok EU- képviselője szerint a WTO programja arra a konszenzusra épül, hogy a világkereskedelem akadályainak lebontása a gazdasági növekedés elősegítésének, a világgazdaság felvirágoztatásának legjobb eszköze, amelynek nagy nyertesei éppen a fejlődő országok lehetnek. A valóságban azonban az említett „konszenzus” a gazdag országok érdekeit fejezi ki, és valós tényekkel kevéssé alátámasztható. Erre példa, hogy a fejlődő országok már az IMF által rájuk kényszerített tőkeliberalizálás árát is súlyos gazdasági visszaeséssel fizették meg. A Világbank volt fő közgazdásza, Joseph Stiglitz szerint az IMF már megtanulta, hogy a korlátlan liberalizáció sokkal inkább instabilitást, mint növekedést eredményez, és fel is hagyott a tőkeliberalizálás erőltetésével – ám amit az IMF abbahagyott, a WTO most folytatni kívánja. A tárgyalások mostani kudarca arra mutat rá, hogy a fejlődő országok kezdik megtanulni a leckét, s néhány közülük már elég erős ahhoz, hogy ne fogadjon el egyoldalú feltételeket.