A szakemberek szerint az idén rekordot dönt a munkanélküliség rátájában az úgynevezett „felesleges generáció”. Így nevezi magát ez a korcsoport, mert ha elveszti az állását, már nem tud elhelyezkedni, de a nyugdíjas évek még messze vannak.
Véglegesen bezárt a szentesi ruhagyár, miután nem tudta kifizetni az adósságát. Ötven varrónő került az utcára. Az ötvennégy éves Bíró Jánosné harminchét esztendőt töltött a szalag mellett. Most velem szemben ül, könnyeit törölgeti, látom rajta, hogy fél.
– Úgy érzem, vége az életemnek. Érdeklődtem néhány helyen, de nem kellek sehova – mondja.
Szinte gyermekfejjel, tizenöt évesen állt munkába. Eddig látástól vakulásig dolgozott, hogy öt gyermekét fel tudja nevelni. A ruhagyári műszak után napszámot vállalt a fóliakertészeknél, így tudott Szentesen házat építeni. Napjainkban már ez a lehetőség sincs meg, alig vannak fóliások, s a gazdaságok előtt életerős fiatalok állnak sorba kétszáz forint órabéres mezőgazdasági segédmunkáért.
– Nem tudom, miből fizetem ki a gázszámlát, ha beköszönt a tél. Felnőtt gyermekeim nem fognak magamra hagyni, de nekik is sok a gondjuk. A fiamat leszázalékolták, lányaim pedig gyesen vannak. Abban reménykedem, ha elmegyek orvoshoz, nálam is találnak valamilyen betegséget, és rokkantnak nyilvánítanak. Más kiutat nem látok.
A szentesi ruhagyár elbocsátott félszáz dolgozójának egyharmada ötven–hatvan év közötti asszony. Az üzem szakszervezeti titkára, Dancsó Imréné is úgy ítéli meg, hogy ennek a korosztálynak kilátástalan az élete.
– Nem kellene minket megalázni. Az állam szavatolhatná az ötven éven felülieknek a nyugdíjat, ha a munkahelyük megszűnik – gondolkodik el Bíróné. – Már takarítónak sem vesznek fel negyven év felett. Kis pénzért küszködtünk egész életünkön át. Felhalmozni nem tudtunk, hogy nyugodt öregségünk legyen. A szemünkbe nevetnek, ha állást keresünk. Az egyik negyvenhat éves kolléganőm talált helyet magának, de amikor megmondta az életkorát, nem tartottak rá igényt.
Az ötvenöt éves Juhász Lászlónénak úgy felment a vérnyomása az elbocsátás napján, hogy rosszul lett. Csaknem négy évtizedet húzott le a gyárban. Kis fizetésű varrónő volt.
– Otthon ülök és egyfolytában sírok. Az egészségem megroppant. Az ismerőseim vigasztalnak, majd csak adódik valami munka, de esetemben már csak a csodában lehet hinni.
A munkaügyi központ szentesi kirendeltségének vezetője, Tones Zsolt nem tudja százalékban kifejezni az ötvenesek újrakezdési esélyeit. Szentes jól áll a Dél-Alföldön, ott nem olyan nagy a munkanélküliség, de még így is csaknem ezerötszáz regisztrált állástalan pályázik ötven meghirdetett munkahelyre. Ebben a mezőnyben már a negyvenesek elhelyezkedési lehetőségei is csekélyek. Évről évre súlyosbodik a helyzet, mert a mezőgazdaság sem tudja befogadni a feleslegessé vált ipari munkásokat.
Valamikor az ország leghíresebb kertészetei közé tartozott a szentesi Termál Termelőszövetkezet. A bábolnai mintagazdaság mellett a Kurca-parti üvegházakat mutogatták a külföldi államfőknek, ha Magyarországra látogattak. Az egykori élüzem két éve felszámolás alatt áll. Ebben segít a biztosnak a délvidék egyik legfelkészültebb mezőgazdasági szakembere, László Béla agrármérnök, aki a szövetkezet főállattenyésztője volt.
– Tudásomat most arra használom, hogy mentsem, ami menthető, segítsek a pénzügyi befektetőnek, aki talán megveszi a szövetkezet romjait, és így remélhetőleg nem mindegyik kiváló munkatársam kerül az utcára – mondja szomorúan a hatvan év felett járó férfi.
Kalandosra sikerült László Béla élete. A nyolcvanas években azért hagyta ott a Termált, mert elnökének a járási pártbizottság titkárát nevezték ki, s a szakértelem nélküli főnökkel nem tudott kijönni. Elment tanítani a kaposvári főiskolára, majd onnan az állami gazdaságok egyik szakszolgálatának állomására került osztályvezetőnek. Ott is összerúgta a port a főnökével. Második felmondása már a rendszerváltás után történt.
– Meglepődtem, hogy nem kellek sehova. Kétségbeesésemben teherautó-sofőrnek akartam állni, de nem vettek fel. Kínlódtam otthon, a tétlenségben depressziós lettem, és cukorbajt szereztem. A szerencse akkor mosolygott rám, amikor Virágos Kiss István a kilencvenes években újra a Termál elnöke lett, ő hívott vissza. Virágos ellen a hetvenes években boszorkányüldözés folyt, eltávolították a szövetkezet életéről. Halála után csődbe ment a Termál. Eddig kétszázhetven ember került az utcára.
Színes képet fest László Béla a munkanélkülivé vált agrárseregről. Szentes az ország primőrkertészetének fellegvára. Ennek ellenére sokan jutottak kétségbeejtő helyzetbe.
– Leginkább az ötven–hatvan év közötti képzett agrár szakembereket sajnálom, mert ez a generáció feleslegessé vált a mezőgazdaságban – hangsúlyozza László Béla, majd arról beszél, hogy mérnök létére volt, aki elment boltosnak, más ügynöki munkát vállalt, a multik portékáival házal. Néhányan annak is örülhettek, ha napszámosnak el tudtak szegődni.
– Sokan képtelenek mit kezdeni a visszakapott földdel, mert kicsi. Egy család fenntartásához legalább hatvan–hetven hektár szükséges. Csak annak van jövője, aki százötven–háromszáz hektár földdel rendelkezik. Ekkora terület összegyűjtéséhez már sok pénz kell. Sok pénze pedig kevés embernek van. Az tudott meggazdagodni, aki az árveréseken olcsón megvette a mezőgazdasági gépeket, és bérmunkát vállalt. Nagy kára származik még az országnak abból, hogy nem tudtak helyzetbe kerülni az ötvenesek.
Szabó Tibor professzor, az MTA Politikai Tudományok Intézetének főmunkatársa több tanulmányában is foglalkozik azzal, hogy a piacgazdaságban miképpen váltak feleslegessé az ötvenévesek. A jelenlegi viszonyok között ezt a generációt tartja a rendszerváltás legnagyobb vesztesének.
– Ebből a korcsoportból csupán öt százalék tudott tulajdont szerezni, csak ezért nincs kiszolgáltatva a munkaadónak. Ez a folyamat természetes velejárója a piacgazdaságnak. Egy fiatal nemcsak azért van előnyben a munkaerőpiacon az idősebbel szemben, mert olcsóbb, hanem mert gyorsabban vált, rugalmas, hamarabb sajátítja el az új technikai ismereteket.
– Nem gondolja, hogy a váltást egy népes csoport tragikusan éli meg?
– Tisztában vagyok a körülményekkel, annál is inkább, mert a most szenvedő korosztály a szocializmusban azt látta, hogy a lehetőségek kapui akkor nyílnak meg előttük, amikor elhagyják az ötödik ikszet. A tekintélyelvű társadalomban az volt a divat. A kapitalizmus új helyzetet teremtett, mert általában ötvenéves korukra futtatja ki az embereket, akkor zárja le az érvényesülés kapuit. Ezt a helyzetet nyugaton azért nem élik meg tragikusan, mert addigra már kerestek annyi pénzt, hogy felkészülhetnek a tisztes öregkorra. Nálunk ennek a korosztálynak egyetlen túlélési esélye maradt, a kényszervállalkozói lét, illetve a rokkantnyugdíjasi élet.
– Ez a jövőkép nem keseríti el a mai fiatalokat?
– Inkább arra sarkallja őket, hogy mire a kritikus életszakaszhoz érnek, anyagilag is biztosítsák az egzisztenciájukat. Sokan ezért válnak gátlástalanná, megpróbálnak mindenkin átgázolni. Az értékrendbeli különbségek is ezért válnak élessé a korosztályok között. Az ötvenesek nem tehetnek mást, mint beletörődnek sorsukba, mert a kitörési lehetőségük csekély.
Csongrád megye egykor legnagyobb építőipari vállalatának mérnöke, Juhász Zoltán először akkor kapott infarktust, amikor a munkahelyét felszámolták. Még nem volt ötvenéves, nem ment rokkantnyugdíjba. Megtakarított pénzéből sportszerüzletet nyitott, de ahogy a multik színre léptek, forgalma alaposan megcsappant. Érkezett a második szívrohama, és a felgyógyulás után vállalta a rokkantnyugdíjat, annak minden szomorú következményével. Szabad idejében a paragrafusokat bújja, azon spekulál, miképpen tudna magasabb nyugdíjhoz jutni. Keserűen számol be arról, hogy szerinte még a törvény is a korosztálya ellen dolgozik.
– Ellentmondásokkal teli az 1997. évi törvény és a 168/1997-es kormányrendelet, ami a társadalombiztosítási nyugellátásról szól. A törvény szerint a nyugdíjat az utolsó húsz év havi átlagjövedelme, valamint a szolgálati időhöz tartozó százaléka arányában számítják ki. Ugyanakkor azt is kiköti, hogy csak az 1988. január elsejétől a nyugdíj megállapításának kezdő napjáig elért jövedelem havi átlaga alapján kell meghatározni a nyugdíj összegét. Aki tehát 2009. január elseje előtt megy nyugdíjba, az elveszíti az 1988. január 1-je előtti esetleges magasabb jövedelméből származó nyugdíjalapot. A kényszervállalkozóvá vált idősebb korosztálynak tragikus a helyzete, főleg azoké, akik csak a minimálbér után fizettek tb-t. A létminimumhoz szükséges összeget sem kapják kézhez nyugdíjként.
A szerencsétlenségbe zuhanó ötvenesek arcképcsarnoka tovább bővíthető. Nincsenek kizárva a médiamunkások sem. Tarnai Lászlónak, a Magyar Írószövetség tagjának öt verseskötete és egy kisregénye jelent meg eddig. Hat éve munkanélküli, jogi és újságírói diplomával sem tud elhelyezkedni. Negyvenkilenc évesen. 1996-ban vesztette el utolsó munkahelyét, amikor megszüntették a Reggeli Délvilágot, ahol szerkesztőként dolgozott. A konkurens helyi lap német tulajdonosa vásárolta meg az újságot, egyetlen délelőtt az utcára tette az egész szerkesztőséget, mellesleg be is szüntette a lapot. Valójában piacot vett, és Tarnai azóta alkalmi megbízásokból tartja fenn magát.
– Később korrektornak jelentkeztem az egyik napilaphoz. Válaszra sem méltattak, pedig felkészültségem alapján még a fiatal zsurnalisztákat is taníthatnám. Szegeden lakom, de vidéken az irodalomból nem lehet megélni. Restellem, hogy még a minimálbér összegét sem tudom előteremteni, s valójában a feleségem tart el, aki eladóként dolgozik egy boltban, kétszáz forintos órabérért.
Kiszolgáltatottsága ellenére sem adja meg magát ez a nemzedék.
Folyamatosan bombázza kérvényeivel a MÁV legfelső vezetőit Kasza Lajos, a Vasút a Gyermekekért Alapítvány szegedi diákotthonának 1997-ben elbocsátott nevelőtanára. Az ötvenöt éves pedagógus azt szeretné elérni, hogy újból vizsgálják ki az ügyét, és ugyanazt állapítsák meg, mint a munkaügyi bíróság, illetve az állampolgári jogok biztosa: nem adott okot a rendkívüli felmondásra, ezért helyezzék vissza állásába. Első ránézésre kiegyensúlyozott férfi benyomását kelti, csak beszélgetés közben árulja el, hogy azért nem jár társaságba, mert gyakran a sírás fojtogatja. Depresszióval kezelték, és a pszichológiai gyógyítás során derült ki róla, szenvedélyes igazságkeresése neveltetésével függ össze. Gyermekkorában verték a tanárok, ezért később, felnőttként mindig a diákok mellé állt, ha úgy érezte, hogy valamelyik kollégája durván beszél velük. Egy ilyen eset tett pontot tanári pályája végére.
– A vasutas-nevelőotthonban egy meghitt beszélgetés közben elmondták bánatukat a középiskolások. Félve szóltak arról, hogy egyik tanártársam rendszeresen fenyíti őket. Felhívtam a figyelmüket, forduljanak az emberi jogok országgyűlési biztosához, de nemcsak az ombudsmanhoz küldték el panaszukat, hanem több helyre is. A vasúti alapítvány kuratóriumának elnöke bizottságot hozott létre a panasz kivizsgálására. A sérelmet szenvedett öt diák közül a meghallgatáson csak egy jelent meg. Ő ugyan következetesen fenntartotta véleményét, de nem vették figyelembe. A kollégának hittek. Miután eredménytelenül végződött a szembesítés, a nevelőotthon vezetője is bekapcsolódott a vizsgálatba. Végül is az volt a bűnöm, hogy tanácsot adtam a gyerekeknek. Elbocsátottak.
Kasza Lajos panasza a munkaügyi bíróságra került, ott úgy ítélkeztek, hogy a rendkívüli felmondás indoka nem felel meg a valóságnak. A bírósági döntés ellenére sem helyezték vissza állásába, ugyanis munkaadója háromszoros végkielégítést fizetett, és ez a per idején hatályos jogszabályok szerint lehetetlenné tette, hogy ismét munkába álljon. Ha ma lenne ez a munkaügyi vita, akkor a pernyerés teljes rehabilitációval járna. Nemcsak a bíróság állt Kasza tanár úr mellé, hanem az ombudsman is, aki lelkiismeretesen kivizsgálta a diákok sérelmét, és kiderítette, hogy az egyik tanár tettlegesen is bántalmazta a fiatalokat. Kasza Lajosnak hét éve nincs állása.
De nézzünk egy másik esetet. Munkája elvesztése után az ötvenhárom éves Kökény Zoltán Orosháza mellől Ásotthalomra költözött, hogy a homokos talajon a gyümölcstermesztésben érjen el üzleti sikereket. Feleségével együtt mindent feltettek az új vállalkozásra, kölcsönökkel, pályázatokkal pénzt szereztek, és negyvenmillió forint értékű gépparkot állítottak fel. Ugyancsak pályázattal próbáltak nagyobb összeget szerezni százhuszonöt hektárnyi föld megvásárlásához. Adminisztrációs hibák miatt azonban elestek ettől a lehetőségtől, és most kihasználatlanul állnak a gépek a tanya udvarán. Nincs földjük, nincs miből a hitelt visszafizetni. Adósságuk naponta növekszik, attól tartanak, hogy gépeiket, házukat elárverezik. Kökény Zoltán felesége egyik betegségből a másikba esik, csak férje kitartása tartja benne a lelket. Kökény Zoltán bizonygatja, nem adja fel, de maga sem tudja, hogy a kínkeserves vállalkozói pályafutásnak mi lesz a vége.
Szalma Ibolya klinikai pszichológus szerint csak azok tudnak a felszínen maradni, akik állják a sarat, és képesek válaszolni a kíméletlen kihívásokra. Praxisából jól ismeri a zátonyra futott életeket, melyek közös nevezője a feleslegesség érzése.
– Elsősorban a deviáns gyerekek problémáival foglalkozom, melyeket a családi háttér szül. Naponta szembesülök a rendkívüli helyzetekkel, s ki merem mondani, már a negyvenévesek is veszélybe kerülnek, ha elvesztik állásukat, ugyanis nem tudnak elhelyezkedni. Olyan felmérést még hazánkban nem végeztek, ami kimutatná, hogy az állástalan szülők bajai milyen károkat okoznak a gyerekek személyiségében. Biztosíthatom, hatalmasat. A munkanélküliség mételye láncreakcióban terjed a társadalomban. A fejlettebb nyugati országokban ezt már felismerték, és új technikákat dolgoztak ki a leküzdésére. Védik az ötveneseket. Nem az utcára, hanem rendelkezési állományba helyezik őket, igaz, kisebb fizetésért, de felhasználják szellemi aktivitásukat. Nekünk is ideje lenne elgondolkozni azon, mit tegyünk, hogy a kritikus korban lévők ne érezzék, lezárult az életük az ötödik iksznél.
Olaszország
Az olasz kormány ellen lázad az Izrael-ellenes megmozdulások vezéralakja
