ALAKOK

Nemcsak kiváló nyelvtudósként, hanem vérbeli pedagógusként is elismerték világszerte Hóri Szaniszlót. Noha rendre maradandót alkotott a különféle végződések, hasonulások, szórendek tárgyában – olyannyira, hogy nem egy és nem két ország akadémiája díjazta karddal, bojttal, oklevéllel –, fontosnak tartotta, hogy ne szakadjon el a hétköznapoktól. Ezért kitalálta, hetente egyszer meghívja legkedvesebb tanítványait, hogy kötetlen formában is hirdethesse: nincs a nyelvnél csodálatosabb. Hogy a fejében lévő töméntelen tudás ellenére ember maradt, jelzi: rendre szerda délutánra hívta meg a diákokat, hogy az aktuális Bajnokok Ligája-meccs előtt jó indokkal paterolhassa ki őket a házából. A nyelv mellett ugyanis a futballba volt szerelmes, de erről talán majd egy másik alkalommal.
Most azt az esetet vezetnénk elő, amikor arról magyarázott hallgatóinak, hogy fantasztikus találmány az emberi hang, no meg a betű.
– Mert ugyebár – emelte föl az ujját – szinte megmagyarázhatatlan, ép ésszel föl nem fogható rejtély, hogy hiába ismerik az emberek ugyanazokat a betűket, hiába képesek ugyanazoknak a hangoknak a kiejtésére attól függően, hogy a világ melyik zugában laknak, csoportosítva más és más tárgyak, fogalmak megjelölésére használják őket. Így aztán még az is megeshet, hogy ugyanaz a kifejezés mást jelent a föld egyik sarkában, mint a másikban. El sem hiszik, fiaim, milyen gyakori az ilyesmi.
A diákok kérdőn néztek rá, példát kértek, Hóri Szaniszló pedig előbb figyelmeztette őket, nehogy politikát keressenek a szavaiban, majd belefogott egy állítólag megtörtént eset elmesélésébe az egykori Szovjetunió időszakából.
– Még tévéjelenetet is írtak belőle – bizonygatta mondandója komolyságát –, magam is láttam az elmúlt század hatvanas éveinek végén valamelyik november hetedikét köszönő esztrádműsorban.
És következett a történet, amely szerint a Szovjetunió népeinek, ki tudja már, milyen témában összehívott össz-szovjet kongresszusára Moszkvába vonatozott küldöttek egyike, egy Turkesztánból érkezett elvtárs beült vacsorázni az Ukrajna szálló elegánsnak mondott éttermébe.
– Ürügulyást akarok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, és a nagyobb nyomaték kedvéért az asztalra csapta gyönyörűséges tübitejkáját.
A pincér rezzenéstelen arccal bólintott, s miközben tett egy kört a konyha és a nagyterem között, azon gondolkozott, hogyan mondja meg a nyilván nagy tekintélyű elvtársnak következmények nélkül, hogy nincs náluk ürügulyás.
– Sajnos nem tudok ürügulyást hozni – lépett végül az asztalhoz –, az az igazság, hogy kiégett a biztosíték abból az üstből, amelyben főzni szoktuk. Mit hozhatok helyette?
– Akkor is ürügulyást akarok! – nézett vidáman szemébe a vendég.
A pincér újra fordult egyet, s újabb mentő ötlettel tért vissza az asztalhoz.
– Az üst már jó, de sajnos éppen most vitte el a mentő azt a szakácsot, aki az ürügulyásat főzi, tudja, a szíve… Mit parancsol vacsorára?
– Mondtam már, ürügulyást akarok! – így a másik, az arcán még mindig barátságos mosollyal.
Újabb kör várt a pincérre, mire befejezte útját, megint tudta, mit válaszoljon.
– Az üst rendben van, beállítottunk egy új szakácsot, de sajnos az események miatt nincs ürügulyásunk. Mit enne az elvtárs helyette?
– Ürügulyást akarok! – csapott most már az asztalra a kérdezett, a mosoly talán örökre eltűnt a szája szegletéből, sőt ingerülten arrébb tolta a kenyereskosarat is, jelezvén, hogy érti ő a tréfát, de nem mindig szereti.
A pincér vicsorgott tehetetlen dühében, a pokolba kívánta a makacs vendéget. Berohant a konyhába, rendelt három tojásból rántottát, amint kész lett, fölkapta, átszáguldott a nagytermen, és levágta a tübitejkás elvtárs elé, miközben már fogalmazgatta magában, hogyan oktatja ki ezt a lehetetlen alakot, legyen akármekkora nagykutya.
A botrány azonban elmaradt. A vendég alighogy megpillantotta az elé tett ételt, szélesen elvigyorodott, megveregette a pincér karját, és a tányérjára mutatva megjegyezte:
– Na látja, hogy van ürügulyás…
A diákok hitetlenkedve néztek a professzorra, aki képtelen volt meggyőzni őket arról, hogy a történet hiteles.
– Ha nem hiszik, hát nem hiszik – tárta szét a karját –, pedig a történet igaz, többen is idézték azóta, hogy a Moszkovszkij Jázükben közzétette Oligarhov professzor még a negyvenes években. De hagyjuk a tudományt, a meccsig még van egy óránk. Jöjjenek, együnk valamit, a háziasszonyom remekül készíti a kamit, amely nálunk otthon, a falumban mindenkinek a legnagyobb kedvence.
– Kami? Az mi lehet? – néztek össze a hallgatók. Az egyikük tudni vélte, hogy valami japán dolog, ettől aztán ketten-hárman azonnal vették a kabátjukat, és gyomorrontásra hivatkozva sietve elköszöntek, de a többség átvonult az ebédlőbe.
Ahol hamarosan jó étvággyal kanalazták a töltött káposztát, csak azt sajnálták, hogy tejföllel nem szolgált hozzá a professzoruk.