Amikor meggyilkolják a politikusokat

A vezető politikusok ellen a múlt évszázadban elkövetett merényletek hátterében legtöbbször valamilyen politikai ok húzódott, több olyan esetet is sorolhatnánk azonban, ahol nemcsak a tettes kilétét, hanem az indítékot is máig homály fedi. Anna Lindh svéd külügyminisztert a rendőrség feltételezése szerint egy hirtelen ötlettől vezérelt magányos elkövető ölte meg, de legyen akár közveszélyes elmebeteg, akár profi terrorista a tettes, az ilyen jellegű merényletek egész kulturális közösségek fontosnak vélt eszméit áshatják alá.

A stockholmi rendőrség nemrég készített egy felmérést, amelyben a szakértők azt vizsgálták, mennyire fenyegetettek a máskülönben rendkívül biztonságosnak tartott Svédország politikusai. Noha Olof Palme néhai miniszterelnök meggyilkolása rádöbbenthette volna a hatóságokat arra, hogy bármikor, bárhonnan érkezhet támadás, úgy ítélték meg, nincs szükség komolyabb biztonsági intézkedésekre. A svéd kormányfő 1986. február 28-án este épp egy belvárosi moziból lépett ki, amikor egy máig ismeretlen tettes hátulról lelőtte. A kérdés tizenhét év után is az: kinek s miért állt érdekében a gyilkosság?
Az öt napja még egyedül, békésen vásárolgató Anna Lindh halála után a kérdések ugyanazok. A korábbi gyilkosság azonban elszigetelt esetnek tűnt, annak ellenére, hogy más demokratikus országokban is történt már korábban hasonló merénylet. Ma, 2003-ban – okulva a közelmúlt eseményeiből – a helyzet értelmezői már a Svédországra oly tipikusan jellemző nyílt, demokratikus berendezkedésbe s a biztonságba vetett hitet kérdőjelezik meg. Carl Bildt volt svéd kormányfő a konzervatív amerikai The Wall Street Journal európai kiadásának hasábjain például egyenesen azt jelentette ki, hogy „Lindh meggyilkolásával most már Svédországnak is megvan a maga szeptember 11-je”. Ezek a gondolatok rámutatnak: Palme megölése tizenhét éve még kevés volt a politikai berendezkedés elméletének megingatásához, most azonban már elkerülhetetlen lesz az alapok felülvizsgálása.
Mindezen mit sem változtat, hogy a merényletről felvételeket készítő biztonsági kamera képei segítségével a feltehetőleg magányos gyilkos előbb-utóbb jó esélylyel fennakad a hatóságok hálóján. A gyilkosság megtörtént, megtörténhetett, Anna Lindh pedig meghalt…
A John Fitzgerald Kennedy elnök ellen 1963 késő őszén elkövetett dallasi merénylet óta számtalan mendemonda látott napvilágot, noha feltételezések szerint a CIA korántsem tapogatózik ez ügyben olyan sötétben, mint a közvélemény. A család körüli furcsa halálesetek is arra utalnak ráadásul, hogy az összeesküvés-elméletek megalapozottak.
Az olasz Vörös Brigádok legnagyobb dobása a Kereszténydemokrata Párt elnökének, Aldo Morónak – aki több ízben is volt Itália miniszterelnöke – az elrablása, majd meggyilkolása volt. A terroristák többek között tizenhárom társuk szabadon bocsátását követelték, az Andreotti-kormány azonban mindvégig megtagadta az együttműködést a bűnözőkkel. Morót 1978. május 8-án találták meg, tizenegy golyóval a testében. A gyilkosság pontos oka és háttere máig ismeretlen, a felbujtással gyanúsítottak között azonban Andreotti kormányfő is szerepelt. Négy év telt el, amikor 1981. október 6-án az „Egyiptom Felszabadításáért” nevű szervezet gépfegyvertüzet nyitott Anvar Szadat egyiptomi elnökre. A széles körben elismert Szadat először 1977-ben, majd egy évvel később Camp Davidben ismét tárgyalóasztalhoz ült az izraeli kormányfővel, békepártiságát elismerendő Nobel-díjat is kapott. A merénylők másként értékelték Szadat tevékenységét.
Indira Gandhi indiai miniszterelnököt 1984. október 31-én két testőre lőtte le Újdelhiben. A szikh merénylőket az motiválhatta, hogy legfőbb szentélyüket, az amritszári Aranytemplomot nem sokkal korábban megrohamozta a kormány hadserege.
Jichák Rabin Anvar Szadathoz hasonlóan a máig reménytelen közel-keleti rendezésnek esett áldozatul. Az izraeli miniszterelnök 1995. november 4-én épp egy béketüntetésen vett részt, amikor egy szélsőséges zsidó egyetemista lelőtte. Hollandia első politikai gyilkosságának tavaly május 6-án Pim Fortuyn esett áldozatul. Az igencsak sajátságos személyiségi jegyeket viselő, populista, szélsőjobboldali politikussal végző Van der Graaf különféle, Fortuyn által támadott társadalmi csoportok – főként a bevándorlók – védelmezésével magyarázta tettét.
Zoran Djindjics szerb miniszterelnököt ez év március 12-én lőtték le Belgrádban. Az elismert politikussal végző egykori belügyesek – közismert nevükön „vörös sapkások” – Milosevics volt elnök emberei, hívei voltak. A gyilkosság ismételten rávilágított a demokrácia ösvényein bukdácsoló Szerbiában a szervezett bűnözés és a politika összefonódásaira.
A vezető politikusok ellen elkövetett merényletek hátterében a szakértők szerint leggyakrabban két ok valamelyike áll. Előfordul, hogy a magányos, deviáns személyiségű, ám a szó szoros értelmében gyakorta nem őrült elkövetők kisebbségi komplexusukat akarják leküzdeni, de lehetséges, hogy egyszerűen csak szerepelni akarnak. A médiában erre kitűnő partnerre is lelnek. A politikusok elleni támadások okai leggyakrabban azonban a nézetkülönbségek. Ilyenkor a felbőszült vagy éppen terrorista merénylő egy lövéssel vagy egy késszúrással ad hangot saját és esetenként a mögötte álló csoportok nemtetszésének.
Az utóbbi években megszaporodó merényletek – az európárti Lindh halála különösen idetartozik – arra hívják fel a figyelmet, hogy a fejlett, demokratikus társadalmakban is erősek az antagonizmusok, s ezekre a feloldhatatlan ellentétekre mind többen keresik az erőszakban a gyógyírt. Elgondolkodtató a konzervatív francia Le Figaro publicistájának gondolata, miszerint ahogy Svédországban, úgy Franciaországban és sok más országban is létezik egyfajta „népies konzervativizmus, amelyet félelemmel tölt el a jövő uniójának perspektívája”. Az emberek nyilván nem ok nélkül aggódnak jövőjükért, ma azt azonban még senki nem tudhatja, hányan lesznek közülük olyannyira elvakultak, hogy csak az erőszakban lássanak kiutat.