Az ajándék

Elnézést kérek az olvasótól, hogy ismét a Szomorúság Házából merítem a témát. Elérkezik egy olyan időszak az ember életében, amikor az utak mindig a kórház felé kanyarodnak. Engem is vijjogó mentőkocsi vitt az ügyeletes baleseti kórházba súlyos combnyaktöréssel. Egy pillanatra megszédültem és elestem a szobámban.
Tizenkét ágyas kórteremben fekszem, órák óta becsukott szemmel, csak a külső zajokból következtetek arra, hogy éjszaka van-e vagy nappal. Mintha Dante képzeletbeli poklában lebegnék, annak is a legmélyebb bugyrában, de engem nem Vergilius vezet, hanem csak a képzeletem, olykor úgy érzem: talán már nem is élek. Ebbe a kórterembe zsúfolják a betegeket, balesetet szenvedőket, jajgatókat. Sírást hallok, talán én sírok valahol most egy távoli bácskai tanyán? Vagy már nagyon messze futottam onnan?
A szomszédos ágyon imádkozik valaki, előbb az Istent hívja, aztán neveket sorol. Kató… ragad meg bennem az ismerős név. De sokáig nem jövök rá, honnan ismerem, nem tudom, szőke volt-e vagy barna, nevetős volt-e a szeme vagy komoly, mély tüzű. Katóka! Aztán rájövök, valaha kieresztett hanggal magam is énekeltem sírva: „Ma este indulunk a frontra, búcsúzom tőled kis Kató!” Marhavagonokba zárva vittek bennünket, sokan haza se jöttek közülük, hiába várt rájuk kis Kató. Meg Rózsika, Mária, Anikó, Erzsike. Talán már a fejfájuk sincs meg az egykor éneklő legényeknek?
Egy beteg az anyja nevét kiáltozza, aztán az orvos hangját hallom, azt kéri, nyújtsa ki valaki a nyelvét, de az félreérti, azt hiszi, arra kíváncsi, hány nyelvet beszél. Sorolja nyögdécselve: németül, oroszul, de az orvos ingerült: „A magyar nyelvét nyújtsa ki, hogy lássam!…”
Közben elzsibbadok a fájdalomtól, és arra riadok a pokol mély bugyrában, hogy hörgő hang kiáltja: tizenkilences. Felkönyökölök nagy nehezen. „Tizenötös. Hetes!” – hallatszik újból. Az első pillanatban arra gondolok, talán az ápolónők játszadoznak unalmukban számháborúsdit, mint mi valamikor gyermekkoromban. A nagy boglyákkal, kúpokkal teletűzdelt hátsó udvaron. Én mindig a szénakazal mögé rejtőztem, de rögtön észrevett Góbor Matyi cimborám, és kiestem a játékból. A disznóólba kellett volna bújnom, de azt nem mertem, féltem az anyakocától. Nagyon vad volt.
Aztán később kiderült, hogy az ápolónők nem játszadoztak, édesen aludtak, de az új hívórendszert ők találták ki. A kórtermeknek ugyanis nem volt jelzőkészülékük, a betegek ezért nyugtalanul mindig azt kiabálták: „Nővérke! Nővérke!” Az álmából felriasztott nővérke azonban nem tudta, hogy honnan, melyik kórteremből hívják, és álmosan lődörgött a folyósokon. Ezért nővérke helyett mindjárt a kórterem számát kellett kiáltani. Jó módszer. És olcsó. Minek is ide, a poklok alsó bugyraiba jelzőcsengő?
A szomszéd ágyon fetrengő a miatyánkot mondta. De aztán hirtelen abbahagyta. Annál a résznél, hogy „ne vígy minket a kísértésbe…” De a szenvedés hajója továbbúszott az éjszakában, egy fiatalos hang arról szerette volna meggyőzni a mellette fekvőt, hogy ki a „nagyobb legény” közülük. „Tudod, amikor én megvallottam a szándékom, Juliska egy szót nem tudott kinyögni…”
Egy faluból kerültek ide, balesetet szenvedve, most igyekeznek egymást túllicitálni. A fiatalosabb hangon beszélő igyekszik sarokba szorítani a társát. Bármibe kezd, rögtön közbeszól, ő jobban tudja. Gyorsan pereg a nyelve. Végül is győz, csend támad újra, csak halk nyögdécselést hallani. Én a legyőzött pártján vagyok, bár nem ismerem. A hangja után ítélve ő a szerényebb.
Eszembe jut, délután járt bent nálam egyik régi ismerősöm, Andrea, csokoládét hozott nekem. Fele még megvan. Az a gondolatom támadt: elajándékozom. De kinek adjam? Az imádkozó öregnek? A pergő nyelvű fiatal vitatkozónak? Vagy a letorkolt társának? Egyiküket sem ismerem.
Felültem az ágyon. Félhomály volt. Tápászkodás közben észrevettem, hogy az egyik közeli ágy takarója félrebillent. Akaratlanul is odakaptam a tekintetem. Az a legény feküdt ott, akinek olyan hetyke volt a hangja. Most már megértem, mert láttam a lábát. Az egyiket bokából csonkolták.
Letettem mellé a csokoládét, és összeszorult szívvel visszalopakodtam az ágyamba. Többet nem tudtam adni…