Az ingatlanadó lebegtetése

Az MSZP–SZDSZ-kormány hívei fellélegezhetnek: a koalíciós partnerek között megszületett az egyezség adóügyben. Ezek szerint mégiscsak lesz adócsökkentés – tudatják a fősodratú média címsorai. Az már csak a figyelemelterelő cím elolvasásával meg nem elégedő, a híradást részleteiben is tanulmányozó olvasónak tűnik fel, hogy az adócsökkentés ismét csak egy orwelli, de legalábbis Ron Werber-i szófordulat. A személyi jövedelemadó-kulcsok – kormányzati szinten korábban már eldöntött, majd visszavonni szándékozott – csökkentésének forrását jórészt más adófajták emelésével oldanák meg a leleményes kincskeresők. Nőni fognak az illetékek, a jövedéki adók, és mégse fog csökkenni az áfa felső kulcsa (miközben a nullakulcsos áfa természetesen megszűnik és több szolgáltatás is kikerül a kedvezményezett áfakörből). Az elképzelések gyöngye azonban az ingatlanadó bevezetésének ötlete volt. A Pénzügyminisztérium boszorkánykonyhájában kidolgozott szakértői anyag ezzel egy korábban, a Bokros-csomag idején már megbukott javaslatot melegített fel. A viharos fogadtatás miatt a kormányzat akkor is, most is sietve visszavonulót fújt. Az utóbbi másfél év hivatalos kommunikációjának ismeretében azonban némi aggodalmunk azért mégiscsak maradt – hiszen hallhattunk már olyat, hogy nem lesz gázáremelés, és lett; nem nyúlunk az otthonteremtési programhoz, aztán mégiscsak – a sor folytatható.
A tét nem kicsi. A tervek szerint az ingatlan becsült értékének két százalékát kellene leróni adóként, ami évente több száz ezres többletkiadást jelentene a lakástulajdonosoknak. Ráadásul borzasztó nehéz lenne kibújni alóla, hiszen egy lakást mégse lehet eldugni az adóellenőrök orra elől. Az ötlet abból a szempontból is mesteri, hogy a pénz nem a központi költségvetésbe folyna be, hanem az önkormányzatok kasszájába, vagyis a jogos népharag nem a kormány, hanem a helyi képviselő-testület ellen fordulna. (Az adó kikényszerítéséhez a kormányzat részéről ugyanakkor nem kellene más, mint az ingatlanadó becsült nagyságának megfelelő forráselvonás, vagy hasonló nagyságrendű többletfeladat kötelezővé tétele.) A csapás hatványozottan sújtaná azokat a nyugdíjasokat, akik hajdani, egyszer már adózott keresetükből – sokszor egy élet munkája árán – otthont teremtettek maguknak, és már így is hónapról hónapra küzdenek a lakásfenntartás költségeivel. Számukra – és más kisjövedelműek számára – a havi 20–30 ezer forint többletkiadás elviselhetetlen terhet jelentene, ami otthonuk eladására kényszerítené őket. Ráadásul – mivel a jelenség tömeges lenne – a megnövekedett kínálat miatt csak rendkívül nyomott áron értékesíthetnék lakásukat, a lakásmaffia és az ingatlanspekulánsok legnagyobb örömére. És mit szóljanak azok a fiatal családok, amelyek az Orbán-kormány otthonteremtési programján felbátorodva saját lakást építettek vagy vásároltak? A kamattámogatás csökkentése és az adókedvezmény megvonása már így is tízezrekkel terheli meg havonta a családi kasszát – az ingatlanadóval a többletkiadás elérné a havi 40–60 ezer forintot is. Mit tegyenek? A hitelfelvétel nagyságakor a legtöbben már elmentek anyagi lehetőségeik felső határáig. Kótyavetyéljék el azt a családi otthont, amely életüknek az álma, a nyugodt, tervezhető jövő egyik záloga lenne? Ami esetleg éppen a döntő lökést adta ahhoz, hogy újabb gyermeket vállaljanak? Milyen üzenete van ennek? A Medgyessy-kormány megbünteti azokat, akik a polgári kormányzás idején a családjuk, ezzel együtt a nemzet jövőjébe fektettek be? Sajnos, a feltevés nem alaptalan. A balliberális-globalista kormányzat szavazóbázisát ugyanis nem az öntudatos, saját sorsán javítani akaró és tudó polgárok alkotják. Számukra az ideális célközönséget a kisstílű hedonizmusba menekülő, televíziós szappanoperák és valóságshow-k által elbutított, csak a mának élő országlakosok jelentik.
Az ingatlanadó bevezetésének ötletét egyelőre visszavonták, de azért jó lesz figyelni. Hátha előjön még – más elnevezéssel. Történelmi példáknak nem vagyunk híján: a rosszul gazdálkodó uralkodók tanácsadói a középkorban is tobzódtak az ötletekben. Amikor például a kapuadó ellen úgy védekezett a nép, hogy több család is közös telken (egy kapubejáróval) építkezett, a kapuadót felváltotta a füstadó, amelyet már garantáltan háztartásonként kellett megfizetni. A pénzéhes, népnyúzó politikai vezetés mindig is előszeretettel sarcolta meg azokat, akik kemény munkával, de sikerrel teremtettek némi egzisztenciális biztonságot maguknak. A szocialista diktatúra például a kulákokban és a burzsujokban látta fő ellenségeit (tegyük hozzá: nem ok nélkül), az ő végletes kizsigerelésükkel fizetve meg az esztelen modernizációs politika árának nagy részét. Még közelebb van hozzánk időben az az immár demokratikus szocialista gyakorlat, amely a Bokros-csomag révén szintén a középrétegek jövedelmének megcsapolásával stabilizálta az államháztartás pénzügyi helyzetét. A hagyomány, úgy látszik, a szocialistáknál is kötelez…
A szociálliberális koalíció hívei persze rögtön kontrázhatnak: na és a személyi jövedelemadó-kulcsok csökkentése, az már smafu? Nem, válaszolhatjuk, annál rosszabb. A „szegénységpárti” kormány ugyanis ismételten bebizonyította, hogy a szegények érdekeit – leszámítva a választások előtti alamizsnaosztást – csak retorikailag képviseli. Az adóváltozások nyertese éppen az a gazdasági elit, amelyet, többek közt Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc is reprezentál. A történelmi tapasztalat és a makrogazdasági modellezés egyaránt azt mutatja, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségeket csak a progresszív adózás csökkenti, vagyis az a modell, amelyben a magasabb jövedelmekhez arányaiban is magasabb adókulcsok tartoznak. A sokat hivatkozott Európai Unió jóléti államaiban a legfelső adókulcs még ma is 50–60 százalékos, ehhez képest a mi 40 százalékunk már így is mérsékeltnek mondható. A társadalmi igazságtalanság eddig sem abból fakadt, hogy túl magasak lettek volna a kulcsok, hanem abból, hogy a jövedelmi sávok túlságosan össze voltak nyomva – európai viszonylatban szinte egyedülálló, hogy már egy átlagos fizetéssel is a legmagasabb kulcs szerint kell adózni. Ez a gyakorlat a széles értelemben vett középrétegekre aránytalanul nagy, míg a leggazdagabbakra indokolatlanul kis terhet rak. Az igazán polgárbarát megoldást nem a kulcsok csökkentése, hanem az adósávok jelentős mértékű széthúzása jelentette volna. Mivel nem ez történt, a változások csak a legmagasabb jövedelműeknek kedveznek igazán. A közepes és alacsony jövedelműeknél a kulcsok csökkentésének hasznát felemészti a kedvezmények kurtítása, illetve az áfarendszer módosulása. Az általános forgalmi adó növekedése ugyanis éppen olyan termékeket és szolgáltatásokat sújt (alapvető élelmiszerek, gyógyszerek, tankönyvek, háztartási energia, villanyáram), amelyek a szegényebb családok kiadásai között az átlagosnál nagyobb súllyal szerepelnek. (Ezen az sem változtatott volna, ha a legfelső kulcs 25-ről 23 százalékra csökken, mivel ennek haszonélvezői szintén a magasabb jövedelműek lettek volna, no meg a kereskedelem, amely valószínűleg lenyelte volna az adócsökkentés hasznának nagy részét. Ennek elmaradása tehát nem nagy kár.)
A legnagyobb probléma az adórendszer tervezett változásával kapcsolatban ugyanaz, mint ami általában Medgyessy-kormány gazdaságpolitikájával: semmilyen ésszerű koncepció nincs mögötte. Amilyen ötletszerű és népszerűséghajhász volt a kétszer száz nap kormányzati túlköltekezése, olyannyira ötletszerűek, a hosszabb távú hatásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyóak az aktuális megszorító intézkedések. Amit egyik kezével adott a kormány, most a másikkal visszaveszi. Mindezt a stratégia megfontolások, a közgazdasági racionalitás és a társadalmi igazságosság teljes mellőzésével. Onnan kanyarítanak le, ahonnan éppen tudnak, és amivel nem sértenek befolyásos lobbiérdekeket. Berreg a fűnyíró – a jóléti rendszerváltozás blöffje egyre nyilvánvalóbb. A lufi kipukkadt.

A szerző közgazdász