Csöppnyi történelem

Ha valaki gorombán, közönségesen beszél, mondják úgy is: alpárian. De nem csak a névadó vezérről megragadt jelzőben él a gazdag vidéknek cseppet sem mondható, szépségekben azonban annál bővelkedőbb Holt-Tisza menti falucska: Tiszaalpár. Éli a magyar vidék mindennapi életét csendesen. Könnyű megszámolni boltjainak számát, biciklit is többet látni az utcáin, mint autót. A házak szolidak, s bár a hagyományos paraszti építészet már itt is elfeledőben, azért elvétve még látható néhány tornácos ház, léces kukoricagóré. Ugyanígy ritka a modern luxuspalota is. Ami van, s piacon kínálják, még bagóért sem kell – bezzeg Nyugat-Magyarországon vagy a főváros mentén tíz-hússzoros lenne az ára.
Visszaszorult a halászat, a réti legeltető gazdálkodás, maradt némi szőlő- és gyümölcskertészet, dohánytermelés. Tiszaalpár mégis büszke, hiszen van történelme, nem is akármilyen, pazar természeti kincsei, csodálni való hagyományai és emlékei. Az alpáriak emlékezetében kétely nélkül él a legutóbbi időkig, hogy – amint Anonymus krónikája mondá – Árpád „Olpár” mezején vívta meg a honfoglalás első csatáját Zalánnal. Erről az ősi tiszteletről tanúskodik, hogy a Templomdombon 1996-ban, a millecentenárium évfordulójára Árpád-szobrot emeltettek a helyiek.
De a falu történelme még régibb időkre nyúlik vissza. Már az őskorban kedvező helyet adott a letelepedőknek: az Ős-Tisza mentén a Krisztus előtti ötödik évezredből maradtak fenn leletek, a Körös-kultúra nyomai. A bronzkor, majd a római idők szarmata emlékei mellett avar temetőt is feltártak a régészek. Maga Alpár neve a Névtelen krónikája után I. Géza 1075-ből származó alapítólevelében bukkan fel, amikor is a király e területet a garamszentbenedeki bencés monostornak ajándékozza. Hiába pusztított a tatár, a török, Alpár újjáépült. Később azonban a Tisza szabályozása, a folyami átkelőhely elvesztése lassú hanyatlás kezdetét jelentette.
Hogy a falusi turizmus újból talpra állítja-e a falut, nem tudni. Pedig sok érték teszi vonzóvá az utazó számára. Nem csak „rezervátumi formában” művelik az ősi kosárfonást: itt ez a népi iparművészek napi mestersége. A híres löszfal mentén, a földvár dombjának tetején áll a környék egyik legjelentősebb barokk műemléke, a 250 esztendős Jótanács Anyja templom, közelében pedig a 2001-ben felépült skanzen. Ebben az Árpád-kori település keresztmetszetét látni: vesszőfonatú, árkos kerítéssel; zsúptetős, kettős vesszőfalú karámmal; szabad kemencékkel és kemencebokrokkal, melyekben többek között a lepénykenyeret sütötték eleink. És a veremházak is felépíttettek ismét, szalmával vagy földdel fedve. Bennük a kicsiny kemencék, ülőgödrök, vesszőfonattal erősített padkák, rajtuk a szalmával bélelt fekhelyek s célszerű rendetlenségben a cserépköcsögök, tálak. A házak között, a parányi téren, a kicsiny telep közepében áll a „tá’tosfa”, a kultikus-rituális központ. Regöseink, igriceink mondhatták itt történeteiket-énekeiket az ősi tudásról, talán még Zalán legyőzetéséről is…
S ha az ember felocsúdik a régvolt igézetéből, nem kell messzi mennie: csodás természeti rezervátumban találja magát a folyó holtágánál. Romlatlan vidék, védett madarak sokasága, „tüskevári” élővilág, növényzet fogadja. Gólyát, gémet, kócsagot látni, partifecske cikázik a vízitökkel, tündérrózsával és sulyommal, no meg náddal-sással benőtt víz fölött. Vadregényes a táj, ősöreg fák hajolnak a víz fölé, egy-egy elszáradt törzs rá is bukik festőien. A halászok ladikja töri meg a némaságot olykor-olykor: mennek szerencsét próbálni, vagy lerakni-felszedni a varsát.
Érthetetlen, hogy nicsenek vállalkozók, akik a természeti kincsekre, szépségekre és a múlt különlegességeire építve országosan meghirdetett „erdei iskolát” vagy honismereti tábort szerveznének ide, a Kiskunsági Nemzeti Park e gyönyörű szigetére.