Pontosan tudták az amerikai katonák, mire vállalkoztak az iraki küldetéssel. A legnagyobb gondot a lakosság bizalmatlansága okozza számukra, hiszen azzal ők is tisztában vannak, hogy a felszabadítás voltaképpen megszállás. Bagdadban lehetetlen alkalmazni a brit SAS kommandó jelmondatát: „A szív és ész” – azaz a lakossággal való együttműködés és távolságtartás kettősségét kifejező magatartás – nonszensz egy olyan országban, ahol az idegen katonák nyelvi, kulturális és politikai értelmében is elszigetelődtek a helyiektől.
Bár csak néhány napja tartózkodom Irakban, máris feltűnő, hogy a napi csetepaték, kisebb összecsapások nem jelennek meg a világsajtóban. Pedig a kép teljességéhez tartoznak, hiszen minden újabb eset tovább rontja az amerikai hadsereg egyébként is megtépázott tekintélyét. Akár igaz, akár nem, a helyiek váltig állítják, hogy a Fehér Házban eltitkolják a valódi veszteségeket.
*
Három olyan támadásról is tudok, amely amerikai életeket követelt. Egyiket sem hozták nyilvánosságra – magyarázza heves kézmozdulatokkal Mohamed Ali bagdadi iskolaigazgató, aki nem rejti véka alá, hogy ma is nagyra tartja Szaddám Huszeint. Szerinte naponta legalább tíz támadás is éri az amerikaiakat, a legtöbbet éjjel, a kijárási tilalom megkezdése után hajtják végre a volt elnökhöz hű Fidajjín milícia tagjai.
George Bush „fiai” kétségkívül jobban viselnék a mindennapos testi-lelki megpróbáltatásokat, ha teendőiket világos politikai célkitűzések mentén hajthatnák végre. Ilyen azonban nincs, a megkérdezettek egytől egyig úgy vélik, tovább maradnak, amint azt előzetesen remélték. Az iraki rendteremtésben kiderült, hogy néhány dolog nem működik. Amerikai forrásból hallottam, hogy minden harmadik katonanő teherbe esett, a hadvezetés feltűnés nélkül hazaküldi a bajtársaiktól „bajba jutott” lányokat-aszszonyokat. A tavasz óta Irakban tartózkodó katonák – a legjobb esetben – jövő áprilisban hagyják el az országot. Egy évig tábori körülmények között kell élniük – nincs kimaradás és szórakozás a városban, nem ihatnak szeszes italt, nem élhetnek szexuális életet. Sivár mindennapjaikban valóságos felüdülést jelent, ha külföldi újságíróval találkoznak, velem is készségesen megosztották benyomásaikat, félelmeiket.
A színes bőrű Kostens őrmester nem titkolja, hogy keserű szájízzel végzi feladatát Irakban. Ugyanakkor úgy véli, a dolgok csak kívülről tűnnek bonyolultnak. „Ha valaki tüzet nyit ránk, habozás nélkül kinyírunk mindenkit, aki nem amerikai egyenruhát visel.” Az őrmester májusban megsebesült, mint mondja: „azt kívántam, legyenek minél súlyosabbak a sérüléseim, mert csak így juthatok haza.” Könnyen meglehet, hogy a vietnami szindróma hamarosan eléri az amerikai hadsereget, a fásultság kétségkívül érezhető a katonák körében. „Lehet, hogy csak száz év múlva vonulunk ki ebből az országból” – fakad ki a kirkuki országút mellett posztoló Spry főtörzsőrmester. Egységéből, a 173 Airborne Brigade-ból hárman életüket vesztették, harmincan megsebesültek a háború befejezése óta. A főtörzsőrmester arra készült, hogy négy hónap múlva hazatérhet – most némi közönnyel és egyre fokozódó honvággyal számolja napjait.
Az amerikai katonák iraki módszereit jól illusztrálhatja egy minapi történet. Bagdadból igyekszünk Kirkuk felé, de hamarosan kiderül, hogy az utat lezárták. Több száz autó zsúfolódik össze a sivatag kellős közepén, a negyvenfokos hőségben. A végeláthatatlan sor elején és végén amerikai katonák biztosítanak, de oldalt, az út mentén is fel-alá cirkálnak a harcjárművek. Amikor előre merészkedünk, elénk vágódik egy terepjáró, a katonák ránk szegezik fegyvereiket, és visszaparancsolnak bennünket. Egy óra elteltével – miközben fegyverek után kutatnak az autókban – szólít a természet, de tíz méterre sem jutok, ismét felbukkannak az amerikaiak, „Szálljon vissza a k…tt autóba!” – ordítanak, és négyen is rám szegezik a karabélyukat. Közvetlenül előttünk egy kétévesforma kislány nem bírja tovább, és bátyja kíséretében a domb felé fut. Szüleik nyilvánvalóan abban bíznak, hogy a katonák elnézőbbek lesznek a gyerekekkel. Az egész kocsisor azért szurkol, hogy kéz a kézben apró lépteiket szaporázó testvéreket ne érje baj. Döbbenetes látvány, amint a két gyerek valósággal az életéért fut, de az amerikaiak ezúttal félrenéznek. Ezek után már az sem zavar bennünket, hogy megmotoznak, autónkat átvizsgálják. Elvére az iraki nép boldogsága, a szabadság kiteljesedése, a szakszerű felszabadítás megér egy kis áldozathozatalt.
Brüsszel
Brüsszel háborús tervei megbuktak: magyar diplomáciai siker a csúcson – napi összefoglaló
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!