Én nem tudom...

Én nem tudom, miként alakulnak ki bizonyos hagyományok. Miért vált a wimbledoni teniszbajnokság vagy a Tour de France az egész világot érdeklő eseménnyé, miért egyedülálló és utánozhatatlan a pamplonai bikafuttatás vagy a riói karnevál?
A hagyomány olyan, mint egy hatalmas fa, amelyet valamikor abban a reményben ültettek el, hogy évről évre terebélyesedik, lombot hajt s egy idő után az állandóság, majdhogynem az öröklét jelképe lesz. A nagy fák kis magból sarjadnak, de jó és életerős magból, amely számos nemzedék tulajdonságait, lényegét hordja magában s bontakoztatja ki, ha megfelelő talajba kerül. A viharok olykor gyökerestől tépik ki a fákat .

Az olimpiát, amelyet a modern kor az ókori görög példa nyomán tett hagyománnyá, két világháború sem tudta elölni. A hidegháborús évek egyik szomorú eseménye volt az, amikor a nyugati világ részben bojkottálta a moszkvai olimpiát, majd négy évvel később a „béketábor” sportolóit a kommunista hatalmak (Jugoszlávia és Románia kivételével) nem engedték indulni az olimpián. A kommunizmus egyébként is elöl járt a hagyomány- és jelképölésben, kísérletet tett arra, hogy megsemmisítse az emberiség legnagyobb kincsét és legjobb hagyományát: a hitéletet. 1948-tól kezdve a polgári, paraszti és népszokások úgy hamvadtak el Magyarországon, mint tűzben a pelyva, egy ideig úgy tűnt, hogy egyetlen mentségként és mutatványként skanzenizálódnak a nemzeti konvenciók.

Nem maradtak jelképeink, címeink, címereink, megszólításaink, bár tagadhatatlan, hogy a szocializmus fénykorában is volt busójárás és Anna-bál.

A rendszerváltozás óta számos helyen, számtalan módon a legkülönfélébb megközelítésben próbálják újraszőni azt a hálót, újraszervezni azt a hihetetlenül bonyolult, az élet minden pillanatára kiható rendszert, amely összességében a nemzeti kultúra speciális jellegét adja, amely sohasem csupán a múlt, hanem a tűnt idők jövőnkre is kiható szövevénye.

A hagyomány a nyugati világban nem csupán szellemi termék, amely tetemes ráfizetéssel ápolható, hanem része a modern világnak, piacképes áru, profi módon megszervezett médiaesemény, elsőrendű reklámhordozó, s mint ilyen: magasrendű üzlet. Magyarországon jelenleg van néhány hasonló rendezvény: a Sziget-fesztivál, a Művészetek Völgye, s most mint vadonatúj: a párizsi licenc alapján létrehozott Duna-parti plázs. (Farkasházy Tivadar ugyancsak sikeres szárszói rendezvényét nem számítom ide, mert az nem egyenes ágon piaci és civil, hanem némi áttétellel politikai, vagy legalábbis ideológiai vállalkozás. Ezzel együtt hagyományteremtőnek nevezhető.)

A Sziget nagy érdeklődést vált ki az ifjúság körében, de aligha fogható fel a magyar szokásokban gyökerezőnek s masszív értékhordozónak. A Művészetek Völgye remek és nem éppen remek, minden bizonnyal maradandó és (bizonyos elfajulásokkal is terhelt) értékteremtő esemény. Valószínűleg a rendezők jelentős részének szempontjából üzletileg is rentábilis vállalkozás. A plázs, ezzel szemben, blöff. Licencötlet, de akár Demszky fejében is megfoganhatott volna.

Ezeken kívül sok száz fesztivál, főző- és szépségverseny, tűzijáték, helyi rendezvény, borverseny stb. próbálkozik kisebb-nagyobb sikerrel hagyományteremtéssel. Örvendetes, hogy egyre több ilyen rendezvény van. Nyilvánvaló: a gyengék elbuknak és elmúlnak, a jók fennmaradnak.

Mindez azért is jutott eszembe, mert most nyáron, augusztus 9–10-én Csopakon mi magunk is (értem ezalatt a Magyar Nemzetet és magamat, továbbá néhány anyagi kockázatot is vállaló helyi vállalkozást) megpróbálkoztunk egy hagyományteremtőnek szánt rendezvény, a balatoni hal- és borfesztivál szervezésével. Az ősi konvenció, amely végső soron a lehetőséget adta: maga a Balaton, a hal, a bor és a vendégszeretet. Licenc nem állt a rendelkezésünkre, csak egy eredeti elképzelés: ismert és szeretett személyiségek által főzött, illetve receptjük alapján elkészített ételekkel várta néhány csopaki vendéglő a fesztivál vendégeit. Erre – a kezdet minden hibájával megvalósult rendezvényre – több ezer ember jött el. Mádl Dalma asszony részeges csirkéje immár hagyományként a Dobó vendéglő állandó étlapjára is felkerült. Idetartozik még talán, hogy minden résztvevő, művész, író és színész ingyen vállalta a fellépést, így e hagyományteremtő civil vállalkozás üzletileg tisztes deficitet hozott. Én magam egy vészcsengővel ellátott szép koldusbotot kaptam ajándékba. Természetesen jövőre is megrendezzük a balatoni hal- és borfesztivált.

Hogy vendégeink újra eljönnek-e, én nem tudom…