Én nem tudom...

Én nem tudom, most nyárutón, 2003-ban, hogy a politikusok és pártok teljesítménye mennyiben befolyásolja a közvéleményt. Ugyanis azon merengek éppen, hogy a magyar populáció vélekedése szerint eddig minden szabadon választott kormányunk rossz volt, s így a ciklus végén le kellett váltani. Ebben az a mulatságos, hogy a szocialistákat 43 év kormányzás után immár kényszerűség nélkül, két alkalommal is „önként és kéjjel” viseli el az ország. Most éppen Medgyessy Pétert, Fock Jenő és Lázár György reinkarnációjaként mint miniszterelnököt, akinek környezetében azért van egy apró Apró-beütés is, ha jól tudom.
Ez bizony mulatságos. De a legmulatságosabb a magyar médiavilág, amely kilencven százalékban úgy viselkedik, mintha népünk szeretett tanítója és vezére, Rákosi Mátyás szelleme kísértené, sőt irányítaná, páratlan szervilizmusra és dicsőítésre késztetve minden iránt, ami – bármily bonyolult áttétellel – szociálisan érzékeny baloldaliként aposztrofálható. Ez a tájékoztatás és a sajtószabadság eszméjének katasztrófája. A kilencven százalék természetesen nem hülye egészen, bár halmazként éppúgy magában foglal hülyéket is, mint minden tágabb szakmai közösség. Itt a hülyeség azonban a média által befolyásolt tömeg előtt rejtve marad éppen azért, mert ezt a tömeget a fent jelzett halmazba tartozó nem hülyék is nagy igyekezettel hülyítik. Így aztán kívülről nem látszik a különbség. A botrányhajhász, abszolút üres fejű, írástudatlan, de rámenős tudósítók hada egy gyékényen árul a sztárokkal, s így végső soron ugyanúgy a szellemi elithez tartozik, mint Jancsó Miklós meg a Pa-Dö-Dő.
Hm. Jancsó és a Pa-Dö-Dő. Lengyel László és az Irigy Hónaljmirigy. A Big Brother és a Soros Alapítvány. A New York Times és a Blikk. Kísérteties.
A világon ennek ellenére időnként mindenütt nagyot bukik a baloldal. Nálunk, e bukás szükségszerűségét érezve, már regnálásának csúcspontján sivalkodni és jajongani kezd, a szociális érzékenység zenitjén (amit valamikor proletárdiktatúrának vagy munkáshatalomnak neveztek) a váteszek – ha nem is teljes hangerővel – a jobboldali veszedelemről dalolnak, fortyogni látják alant a rasszizmus, a diszkrimináció és a kirekesztés mocsarát, s a legengedékenyebb konzervatív lényt is veszedelmes szellemi toprongynak tekintik. A toprongy a médiában természetesen teljes kiközösítéssel jár, nem beszélve arról, ha valaki még legénykedik is, s megpróbál szembefordulni a kultúrkampffal, amit csak szükségből nevezek baloldalinak és liberálisnak, mivel sem ez, sem az. Itt tulajdonképpen egy nagy családról és a Cosa Nostráról (Mi Ügyünk) van szó.
Erről jut eszembe: mi a teendő akkor, ha a narancsszörpös üvegbe belemásznak a hangyák (mondjuk 130 darab). A szörpöt kell leönteni róluk, vagy őket kell kiszedegetni? Az így nyert ital élvezhető-e? (A hangyaszirup állítólag jó reuma ellen.) Ezt csak azért mondom, hogy az olvasó elgondolkozzon, s gyanakodni kezdjen: hátha ez metafora, amit előszeretettel használnak a költők és a politikusok.
Ha valaki tudja ennek a metaforának a megfejtését, az legyen szíves, közölje velem, mert én nem tudom…