„… ez a rácsosztotta ég”

A katolikus egyház legújabb kori nagy, hősi korszakának két legendás, börtönviselt tanúja ment el örökre a közelmúltban: Faddy Othmár ferences és Lénárd Ödön piarista halt meg a nyár elején. Lassan és csöndesen végleg lezárul valami.

Az ostrom alatt híre ment a magyarországi ferencesek között, hogy fiatal rendtársukat, Faddy Othmárt a németek felakasztották. Jó okuk lett volna erre, hiszen többedmagával együtt sokat tett az üldözöttek megmentéséért, majd az értelmetlen vérontást elkerülendő a háború vége felé kitűzte a fehér zászlót a debreceni ferences templomra. Faddy Othmár az erőszakos haláltól szerencsére megmenekült. A legendás szerzetes 2003. június 1-jén hagyta itt az árnyékvilágot.
Az a kilencvenöt esztendő azonban, amelyet leélt, a magyar történelem legnehezebb korszakai közé tartozott; az örökké vidám szerzetes jó néhány rendszert és rendszerváltást, háborút és forradalmat élt túl. Igaz, nem mindig szabadlábon. Földműves szüleitől örökölt erős szervezetét nem akármilyen nélkülözések edzették. Életének egy-egy fordulatos eseménye országszerte ismert, de ma már szinte lehetetlen kideríteni, hogy a róla keringő és általa is terjesztett történetekből mi igaz és mi nem. Már fiatal korában legendává vált a csaknem kétméteres, erős markú ferences barát, aki sokfelé tartott lelki gyakorlatai során nem félt olyan dolgokról beszélni, mint a szociális igazságosság, a nemzeti függetlenség és szabadság.
Ma már ritkaságszámba megy a tizenegy tagú család, de amikor Faddy Ágoston megszületett, még nem volt országos gond az „egyke”, mint manapság. A kilencedik, legkisebb gyermek életének megmaradása az édesanya erős hitének volt köszönhető: másállapotában súlyos betegséget kapott, és le akarták beszélni arról, hogy gyermekét kihordja, nehogy nyolc árva maradjon utána. A harminckilenc esztendős Komáromi Teréz nem fogadta meg a tanácsot, imádkozott, elzarándokolt Máriagyűdre, és Szűz Máriának ajánlotta a gyereket. Túlélte a szülést. Fia is egészséges lett, pedig a gyermekhalál nem volt ismeretlen a családban: Faddy Ágoston két bátyja csecsemő korában meghalt. A XX. század elején a maihoz képest igen magas volt a csecsemőhalandóság.
A jánoshalmi parasztcsaládban nemigen tanultak tovább a gyerekek, Faddy Ágoston, mint annyi más hasonló, gazdálkodó sorból kiemelkedő gyerek, balesetnek köszönhette, hogy taníttatták: egyik bátyja véletlenül elvágta a kaszával a lábát, szülei attól tartottak, hogy a sérülés miatt fiuk nem fogja bírni a kemény munkát. Így került gimnáziumba, a kalocsai jezsuitákhoz. Othmár atya legendáriuma szemérmesen hallgat arról, hogy miért választotta a ferences szerzetesi hivatást. Visszaemlékezéseiből, interjúiból úgy tűnhet, mintha csak „véletlen” lett volna a ferencesek között eltöltött hetvenhárom esztendő. Véletlen, de a gondviselés műve. Ha hivatásáról faggatták, egy családi beszélgetést szokott említeni, amikor valamelyik nagynénje megkérdezte tőle, nem érez-e kedvet a papi pályához? Faddy Ágostonnak azonban nem volt rokonszenves az egyházmegyés szolgálat. „Menj el ferencesnek” – biztatta nagynénje, és Ágoston rögvest beadta a kérvényt. Ez a történet azonban legfeljebb kedves adoma. Sokkal valószínűbb, hogy gyermekkorában találkozhatott prédikáló és kolduló barátokkal – hiszen Jánoshalma alig harminc kilométerre van Bajától, ahol a ferenceseknek rendházuk volt –, és megtetszett neki a szegénység tiszta szabadsága.
Húszesztendős korában, 1929-ben novícius lett, majd a Kapisztrán Szent Jánosról Elnevezett Ferences Rendtartomány gyöngyösi teológiai főiskolájának hallgatója. A két világháború közötti korszak a magyar ferencesek életének bámulatra méltóan gyors fejlődését hozta. A szerzetesek száma egyre gyarapodott, új meg új településeken tudtak rendházat építeni, nyomdát alapítottak, missziót szerveztek Kínában, az Egyesült Államokban külön kusztódiát hoztak létre a „kitántorgott” magyarság lelkipásztori ellátására, fafaragó műhelyt üzemeltettek laikus testvérek segítségével, és nem utolsósorban népmissziók egész során buzdították a kisebb-nagyobb települések lakóit: prédikáltak, gyóntattak, áldoztattak. Az 1936. június 21-én pappá szentelt Faddy Othmárnak a lelkipásztorkodás e különlegesen intenzív formája lett az élete, népmissziók egész sorát vállalta el. Hamarosan a fél ország megismerhette a magas termetű, jó kedélyű, fáradhatatlan barátot.
A rászorulókhoz felekezeti hovatartozástól függetlenül, nyitott és találékony szeretettel tudott közeledni. 1944-ben, Debrecen ostroma alatt, sorra látogatta az óvóhelyeket. Az egyik pincében egy magára maradt idős aszszony elsírta legnagyobb bánatát: nincs, aki otthon megetesse a jószágot, az állatok biztosan el fognak pusztulni. Othmár atya biciklire pattant, és a bombázással mit sem törődve kikerekezett a tanyára, ellátta a jószágokat. Nem csoda, ha a református városban is közmegbecsülés övezte. Amikor 1946-ban letartóztatták, ennek a páratlan népszerűségnek köszönhette, hogy minden mesterkedés és előzetes koncepció ellenére a népbíróság kénytelen volt felmenteni. Az eset ámulatba ejtette az egész kommunista propagandagépezetet. „Felmentették a demokrácia ellen uszító Faddy Othmárt” – írta öles betűkkel a Néplap 1947. június 4-i száma. A cikk névtelen szerzője azonban jól tudta, hogy igen kockázatos lett volna elítélni a szerzetest: „A népbíróság ötös különtanácsa kedden reggel 9 órakor kezdte tárgyalni Faddy Othmár Ferenc-rendi szerzetes nagy érdeklődéssel várt ügyét. A termet zsúfolásig megtöltötte a hallgatóság, míg azok, akik nem tudtak belépőjegyet kapni, kinn az utcán gyülekeztek. A tömeg közé férkőzött arcátlan uszítók vad rémhírekkel kezdték lázítani az embereket, s ennek tulajdonítható, hogy egy nagyobb számú asszonycsoport összeverődött a népbíróság épülete előtt, s ott letérdepelve imádkozni kezdett. A különös tüntetés egyre nagyobb csoportosulást okozott, mivel a rendőrség felszólítására a fanatikus asszonyok nem akartak eltávozni.” Megdöbbentő jelenet lehetett, de a felmentő ítélet megszületésében alighanem nagyobb szerepe volt jóakaratú segítőinek: „Az asszonyok szoknyája mögé bújó fasiszta pátert különben igen jellemző módon azzal védelmezte egyik párthíve a folyosón, hogy írást lobogtatott a kezében, melyben a zsidó hitközség nyilatkozik Faddy Othmár mellett. Általában szokássá vált a fasiszták között, hogy egy-két zsidó védőtanút szerezzenek maguknak, vagy legalább arra hivatkozzanak, hogy jó viszonyban voltak a zsidósággal, azt hívén, hogy ez bizonyíték arra, hogy nem fasiszták” – írta a Néplap.
Érdemes megemlékezni arról a nevezetes, a debreceni Arany Bikában mondott beszédről, ami miatt perbe fogták, s amely jól mutatja Faddy Othmár humorát és bátorságát: „Színpadi hatásvadászattal kifejtette a kérdést: Van-e Magyarországon szólásszabadság? Mire a megjelent, csaknem kizárólag független ifjúsági tagokból álló közönség rázúgta: nincs! Faddy páter erre felemelte a kezét: De van! Csak utána börtönbe csukják az embert.”
A szerzetesrendek feloszlatását követően Budára került, Szentendrén lett hitoktató. 1952-től azonban eltiltották a misézéstől, mert Sztálin születésnapján, december 21-én így kezdte prédikációját: „Ez a legsötétebb nap!” Az akkor is jól működő templommegfigyelő brigádok azonnal jelentették az impertinens célzást, és a következmények nem maradtak el.
Othmár atyának igaza volt a szólásszabadságot illetően is, és a börtön sem késett sokáig: 1954 júliusában tartóztatták le többedmagával, és a Szabad Nép 1955. február 12-én megjelent számában már diadallal jelentethette meg Ítélet egy ellenforradalmi szervezkedés ügyében című cikkét. (Külön kis kötetet lehetne összeállítani a Szabad Nép és Népszabadság Faddy Othmárról szóló írásaiból a névtelen bírósági tudósítóktól Aczél Endréig bezárólag.) Jónás bíró ítélete életfogytiglani fegyház volt. Az „ellenforradalmi szervezkedés” egyébként valóságos volt: egy baráti társaság arról álmodozott, hogy mit tennének a diktatúra összeomlása után. A végletekig abszurd világ megszülte végletekig abszurd ellenállóit, akik éppen ezért teljesen realisták voltak. A Belügyminisztérium vizsgálati főosztálya szerint „céljuk volt az általuk várt »rendszerváltozás« után a hatalom átvétele és a demokratikus rend vezetőinek felelősségre vonása”. A tárgyaláson, amikor a Faddy Othmár védelmével megbízott ügyvéd azzal érvelt, hogy védence az egyetlen bűnös, rá mérjék ki a legsúlyosabb ítéletet, Othmár atya szót kért, és megerősítette védőjét: ítéljék el csak őt, a többieket pedig engedjék szabadon.
A Fő utca után a rákoskeresztúri gyűjtőbe, majd 1956-ban Vácra került. Othmár atya részese volt október 24-én a sokak elbeszéléséből ismert nevezetes szabadulásnak. A másfél ezer rab elénekelte a Himnuszt, majd a Szózatot. Elszavalták a Nemzeti dalt, és a refrénnél – rabok tovább nem leszünk – kitörték a cellák ajtajait. A váciak ruhával, élelemmel, megtakarított pénzükkel segítették a szabadulókat.
Nem tartott sokáig a szabadság. Othmár atyát sikertelen disszidálási kísérlete közben fogták el és vitték vissza a börtönbe. 1963-ban szabadult amnesztiával, de még évekig állt rendőrhatósági felügyelet alatt. A nyomás azonban egyre csökkent, és Othmár atya egy szép napon úgy döntött: nem tűri tovább a prédikálástól való eltiltottságot. Bement az Állami Egyházügyi Hivatalba, és egy illetékes osztályvezetővel közölte: ha nem engedik, hogy szentbeszédet mondjon, visszamegy a börtönbe, joga van hozzá, hogy életfogytig ott legyen, elvégre érvényes ítélete van. Hamarosan engedélyt kapott, és az ország egyre több helységében tarthatott lelkigyakorlatos beszédeket.
Vajon milyen lett volna Othmár atya sorsa rendezettebb körülmények között, ha nem kényszerítik arra, hogy valóságos szerzetes Svejkként élje le az életét?
Sohasem tudjuk meg.


Két éve a zsúfolásig telt pesti piarista kápolnában tartotta vasmiséjét Lénárd Ödön. Barátai, tisztelői, paptársai és a hívők köszöntötték 90. születésnapja és pappá szentelésének 65. évfordulója alkalmából. A szentmise elején Karl-Josef Rauber érsek, apostoli nuncius felolvasta II. János Pál pápa Lénárd Ödönnek küldött üdvözletét és áldását. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia nevében Erdő Péter püspök, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem akkori rektora köszöntötte, és nyújtotta át neki a Pro Ecclesia Hungariae kitüntetést. Az ünneplés után alig hallgatta végig gratulációimat, máris terveiről kezdett beszélni. Kilencvenévesen is a jövőbe tekintett, olyan múlttal a háta mögött, ami csak keveseknek jutott a XX. században.
Lénárd Ödön 1911-ben Budapesten született. A piaristák kecskeméti gimnáziumába járt, 1926-ban felvételét kérte a rendbe. Egyszerű fogadalmát 1929-ben, az ünnepélyes szerzetesi fogadalmat 1933-ban tette le. 1936-ban Grősz József akkori szombathelyi püspök szentelte pappá. 1931 és 1936 között a budapesti egyetem latin–történelem szakos hallgatója. Kosáry Domokossal együtt a neves professzor, Szekfű Gyula közvetlen diákköréhez tartozott. Mégsem a tudóspályát választotta, mert rendjének tanárokra volt szüksége. Az egyetem után gyakorló tanárként működött Budapesten és Kecskeméten, majd 1938 és 1945 között a szegedi piarista gimnáziumban, ahol 1939-től igazgatóhelyettes is volt. 1946-ban az Actio Catholica kikérte a rendtől kulturális munkára, így Budapestre került. Feladatai közé tartozott többek között az iskolák államosítása idején a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségével és Mindszenty Józseffel való kapcsolattartás.
Az ÁVO 1948. június 17-én házkutatást tartott az Actio Catholica helyiségeiben. Ekkor tartóztatták le első ízben. Izgatás vádjával hatévi börtönre ítélték, a Gyűjtőfogházban és a váci börtönben raboskodott, s a Nagy Imre miniszterelnök által 1953. augusztus 1-jén meghirdetett amnesztiával szabadult. Az államesküt nem tette le a kommunista alkotmányra, ezért egyházi beosztást nem kaphatott. Triciklis kifutóként dolgozott az Óbudai Cipőjavító Szövetkezetnél, majd 1961-től vízóra-leolvasó. 1961-ben, a kádári kommunizmus kemény egyházpolitikáját bizonyítandó, több száz katolikus papot és hívőt tartóztatott le az államvédelem. Lénárd Ödön másodszor is börtönbe került hét és fél évre. Márianosztrán és Sátoraljaújhelyen ült. 1963-ban, miután Kádár konszolidálta hatalmát, a Magyar Népköztársaság és az USA közötti közeledésnek köszönhetően Ödön atya ismét amnesztiával szabadult. A Közgazdaság-tudományi Egyetem konyháján dolgozott. 1966 áprilisában azonban újból letartóztatták, és novemberben nyolc évre elítélték. A Gyűjtőfogházban raboskodott. Az 1975-ös helsinki egyezmény lassan érezhető enyhülést hozott a kelet–nyugati kapcsolatokban. A kommunizmus történetében kivételes módon sor került a pápa és egy szocialista ország pártfőtitkárának találkozójára: 1977. június 9-én a szentatya egyórás kihallgatáson a Vatikánban fogadta Kádár Jánost. Agostino Casaroli érsek Kádár közbenjárását kérte az utolsó katolikus papként még mindig börtönbüntetését töltő Lénárd Ödön érdekében. Az MSZMP politikai bizottsága foglalkozott az üggyel. Ennek hatására az Állami Egyházügyi Hivatal kezdeményezte az Igazságügyi Minisztériumnál a kegyelmi eljárást. Lénárd Ödön összesen 18 és fél évet ült börtönben.
Többször beszélgettünk a börtönévekről, arról, hogyan lehetett kibírni az ötvenes éveket a magáncellában, minden információtól, külső kapcsolattól elzártan; mi adott erőt a hatvanas–hetvenes években ahhoz, hogy a rendszer képviselőinek cinikus magabiztosságát el lehessen viselni. A börtönmagányt, a megaláztatásokat, a rabot érő kísértéseket a szoros istenkapcsolat segítségével hárította el. A börtönévek legszebb tanúi a cigarettapapíron kijuttatott és fennmaradt versek. „Ezek a falak, ez a rácsosztotta ég / már húsz év előtt hallották verseid, / és itt mosolyogtak feletted, itt.”
Utolsó szabadulását követően a több oldalról ránehezedő nyomás ellenére sem volt hajlandó elhagyni az országot. Az illegálisan alakult ciszterci nővérek közösségének lelki gondozója lett Kismaroson. Az elmélkedés, a papi hivatás végtelen szeretete, Krisztus minden akadályon keresztül való követése adtak neki erőt minden pillanatban. A kádári szocializmus utolsó évtizedében, a kismarosi illegalitásban Lénárd Ödön három fontos katolikus szamizdat kiadványt írt.
1991-ben minden ellene hozott bírósági ítéletet semmisnek nyilvánított a Legfelsőbb Bíróság. A rendszerváltozás új, termékeny szakasz kezdetét jelentette a csaknem 80 éves szerzetes életében. Felkereste az egykori szegedi tanítványt, Paskai László bíborost és az egyetemi diáktársat, Kosáry Domokost, az MTA elnökét. Támogatásukat kérte egyháztörténeti kutatásaihoz. 1990-től szinte haláláig nap nap után járta a különböző levéltárakat, hogy minél több dokumentumot gyűjtsön össze a magyar katolikus egyház és társadalom kommunista uralom alatti történetére, szerepvállalására. Fiatal történészeket túlszárnyaló energiával gyűjtötte a forrásokat. A kutatás mellett még arra is volt ereje, hogy rendszerbe foglalja, elemezze a dokumentumokat. Világos okfejtésű, adatokban bővelkedő történészi munkái, tanulmányai és különösen az Erő az erőtlenségben című 1995-ben megjelent könyve példaértékű az egyháztörténészek számára.
Vasmiséje után, 90 évesen, értelmi ereje teljességében, már látta, hogy amit elkezdett, be nem fejezheti. Hiába kérte leveleiben, cikkeiben az egyházi illetékeseket, hogy kapcsolódjanak be a katolikus közelmúlt dokumentálásába, feldolgozásába, nem kapott segítséget. Az utolsó egy, másfél évben már nem járt a levéltárakba, rendszerezte az összegyűjtött anyagot, és igyekezett megszervezni, hogy a kutatások halála után is folytatódjanak.
2003. május 23-án végleg hazaérkezett. Május 30-án a kismarosi ciszterci nővérek monostorának sírkertjében csendes áhítattal vettünk Lénárd Ödöntől végső búcsút.
Kismaroson, az általa létrehozott Egyháztörténeti Intézetben azóta gondos kezek rendezik a katolikus egyház 1945 utáni történetének fontos dokumentumait.