Gazdasági rendszerváltás vezényszóra

Akik Magyarországot ellopták című publicisztikájában hívta fel a figyelmet Lovas István a hazánkban kevésbé ismert, elhallgatott Nagy Pongrác közgazdászra, aki átfogó művet írt angolul – From Command to Market Economy in Hungary under the Guidance of the IMF, Akadémia Kiadó (A parancsgazdaságtól a piacgazdaságig a Nemzetközi Valutaalap irányítása alatt) címmel – a valutaalap magyarországi tevékenységéről. Nagy Pongrácot arról kérdeztük, miként tudta az IMF megszorításokkal, mesterségesen az eladósodott magyar gazdaságot legnagyobb depressziójába kergetni?

Egyesek az országban tapasztalható gazdasági válságról beszélnek. Mielőtt azt elemeznénk, hogy miként jutottunk ide, beszéljünk a 2001-ben megjelent, A rendszerváltás gazdaságpolitikája című könyvéről. Az első lapon Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökét idézi, aki azt írta 1998-as éves jelentésében, hogy a rendszerváltozás piacépítő politikája áldozatokkal járt, és ezek az áldozatok elkerülhetetlenek voltak. Ön viszont alább azt írta, hogy az áldozatok elkerülhetők, fölöslegesek és értelmetlenek voltak.
– Ezt a kemény állításomat háromszázötven oldalon, valamint 140 grafikon, táblázat, tény és adat segítségével igyekszem igazolni. Eddig senki nem cáfolt meg.
– Milyen hibákat követtek el a magyar gazdaságpolitikusok, amelyek miatt elszegényedett az ország?
– A hibák csökkentek, de az elkövetett hibák következményei továbbra is minket sújtanak. Ezek közé tartozik a jövedelemolló szétnyílása: egy szűk réteg hihetetlenül meggazdagodott, a nagy tömeg elszegényedett. De említhetném a nyugdíjasok elnyomorítását. Az átlagnyugdíjat leszorították a létminimum közelébe vagy az alá 1995-ben, de a Horn-kormány nem azzal foglalkozott, hogy korrigálja ezt, hanem egyszerűen betiltotta a Központi Statisztikai Hivatal létminimum-számításainak nyilvánosságra hozatalát.
– Említi: ha az IMF nem hagyja jóvá egy ország gazdaságpolitikáját, akkor az nem kaphat külföldi hiteleket. Vagyis függővé teszi a hitelt felvevő országokat, jelen esetben minket is.
– A Nemzetközi Valutaalapot azért alapították, hogy annak segítségével tartsák fenn a rögzített árfolyamrendszert. Ez a feladat a lebegő árfolyamrendszer bevezetésével megszűnt, és a Nemzetközi Valutaalap tizenegy évre feleslegessé vált. Amikor 1982-ben kitört a nemzetközi adósságválság, a Nemzetközi Valutaalapnak az lett a fő feladata, hogy ezt kezelje, 0ám ez katasztrofális következményekhez vezetett.
– Az átlagember azt gondolná, az IMF kölcsönöket ad azért, hogy az országok befektessék a pénzt a gazdaságukba és jobb helyzetbe kerüljenek. Ennek azonban az ellenkezője történt például Brazíliában, Oroszországban és a Távol-Keleten, ahol a valutaalap „vezényelte le” a válságot, művi úton katasztrófát idézvén elő. Magyarország is eladósodott, a kölcsönöket pedig adósságtörlesztésre vesszük fel.
– Nem csak most: 1982 óta. A magyar gazdaságból 1982-től adósságszolgálat címén több pénz áramlik ki, mint amennyi a hitelekből befolyik. A kölcsönöket kölcsönökből törlesztjük, és még a kamatfizetéshez szükséges összegek egy részét is külföldön vesszük fel, vagyis az adósság önmagát növeli.
– Miért tértünk erre az útra?
– A hetvenes évektől a kommunisták külföldi kölcsönökkel akarták felgyorsítani a gazdasági növekedést. Ez egy darabig ment, az adósság viszont nőtt. Azután leállították a növekedést, a gazdaság, valamint az adósságállomány egyaránt stagnált majd újabb növekedési időszak következett. Ez a „stop, go” politika folyt hosszú éveken keresztül, mígnem a világ egyik legeladósodottabb országává váltunk.
– Lengyelország ma már jobb helyzetben van, mint mi, valószínűleg azért, mert a rendszerváltás idején kérte adóssága egy részének eltörlését. Magyarország miért nem?
– A magyaroknak a valutaalap megmagyarázta, hogy ez katasztrofális következményekkel járhat, mert minden ország, amelyik nem fizette rendesen az adósságszolgálatot és adósságkönnyítést kért, súlyos gazdasági válságba került. Ezt a magyar gazdaság irányítói elfogadták.
– Abban az időben Surányi György volt a bankelnök.
– Surányi is elfogadta, azután Bod Péter Ákos is elfogadta, majd az újraválasztott Surányi György is elfogadta az IMF ajánlásait, de sohasem ellenőrizték, hogy ez valóban így van-e. Ezt huszonhárom országnál ellenőriztem. Ebből az derült ki, hogy a magyar gazdaság sokkal lassabban növekszik, mint azoknak az országoknak a gazdasága, amelyek nemcsak kormányoktól, de bankoktól is kaptak adósságkönnyítést, sőt adósságelengedést is.
– Mint Lengyelország.
– Igen. A másik, amit hangoztattak: ha az ország adósságkönnyítést kér, akkor megszűnik a működő tőke beáramlása. Az ország vezetői ezt sem ellenőrizték. Ezzel szemben kiderült, hogy azokban az országokban, amelyek adósságkönnyítést kértek, a működő tőke beáramlását lényegében nem befolyásolta az adósságkönnyítés. Sőt előfordult, hogy adósságelengedés után nőtt a működő tőke beáramlása. Ez volt a helyzet Lengyelországban. 1994-ig a volt szocialista országok közül abszolút mértékben Magyarországra áramlott a legtöbb működő tőke. 1994-től, amikor a lengyelek adósságának nagy részét elengedték, oda irányult.
– A mi adósságainkat is elengedhették volna?
– Természetesen, de ezt kérni kell. E két érven kívül még volt tizenöt másik érv, és a legnagyobb badarságokkal ámították a magyar népet. Szinte dogmává vált, hogy nem szabad adósságkönnyítést kérni. Magyarország külső adósságpolitikáját a legtömörebben Botos Katalin pénzügyi államtitkár fogalmazta meg 1991 első felében, amikor is azt mondta, hogy „az adósságot pedig fizetni fogjuk, még ha tönkre is megy bele az ország”. Ezért a kijelentésért Nyugaton egy ilyen politikust azonnal a süllyesztőbe tettek volna. E helyett Botos Katalinból néhány hét leforgása alatt miniszter lett.
– Botos Katalin nem fogalmazhatta volna meg ezeket a gondolatokat, ha nem lettek volna olyan magyar közgazdászok, akiknek a javaslatai nem estek volna egybe az IMF tanácsaival. A Pénzügykutató Rt.-ben hasonló véleményt képviselnek Lengyel László és Petschnig Mária Zita közgazdászok.
– Nem szívesen mondok bírálatot az úgynevezett közgazdász kollégákról. Talán maradjunk annyiban, hogy egyetértek Lovas Istvánnal, aki a Magyar Nemzetben nemrég azt írta, hogy ezek az urak és hölgyek olyan lelkesen, minden kritika nélkül támogatták a Nemzetközi Valutaalap politikáját, mintha maguk is a valutaalap itteni ügynökei lettek volna.
– Kinek jó ez?
– Azt hiszem, azért támogatták a valutaalap elgondolásait – és nem csak ők, hanem a magyar közgazdász-társadalom zöme is –, mert nem értettek a piacgazdasághoz. Azt nagyon jól tudták, hogy miért rossz a kommunista tervgazdaság, a parancsgazdaság, ahogyan én hívom, de a piacgazdaságot nem ismerték. Moszkva után ezek a közgazdászok a Nemzetközi Valutaalapra ruházták a tévedhetetlenséget.
– Az MSZP–SZDSZ 1994 és1998 között eladta Magyarország stratégiai ágazatait – mint például a gáz-, víz- és villamosenergia-ipart, valamint a bankok nagy részét – áron alul a külföldieknek. Az Orbán-kormány négy évében megállították ezt az esztelen privatizációt. Úgy látszik, hogy most a megmaradt állami vagyont is eladják. Ideológiafüggő ez a gazdaságpolitika?
– Más a baloldal és a jobboldal fogalma Magyarországon, mint másutt a világon. Nyugaton a baloldalra a szociális érzékenység jellemző, a baloldal igyekszik az országot az állampolgárok, az ott lakók tulajdonában megtartani. Nálunk a jobboldal az, amelyik szociálisan érzékenyebb, és a baloldal az, amelyik a globalizáció jelszava alatt nem törődik azzal, hogy a kulcságazatok is külföldi tulajdonba kerülnek. Az Orbán-kormány idején ez megállt, most újra kezdődött, s ami még eladható, azt úgy látszik, el fogják adni. Az energia- és a bankszektor nemzeti tulajdonlását minden ország védi, ám Magyarországon nem így van.
– Könyvében a bürokrácián túl a gazdasági károk között említi a korrupciót. A rendszerváltás tizenhárom éve alatt ez mennyire szőtte át a gazdaságot, a politikát?
– A korrupció fő oka az, hogy a kommunizmus alatt az állam kizsákmányolta a polgárait, hazudott nekik, megcsalta őket. A polgárok ez ellen úgy védekeztek, hogy ők is hazudtak, csaltak és meglopták az államot. Ami akkoriban kicsiben történt, az most nagyban folytatódik, milliárdos tételekben. Százmilliárdos veszteségek érték az államot a Postabank kapcsán, nyolcvanhatmilliárd forintot loptak el a Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókjánál.
– Most a Kereskedelmi és Hitelbank, az Inter-Európa Bank és más közreműködők részvételével a magyar állam milliárdjai tűntek el. Ezek a pénzügyi botrányok a politika szereplőit is érintik. Ez mennyire veszélyes a demokráciára?
– Én a gazdasághoz értek. Versenyelőnyt biztosít a korrupt gazdasági szereplőnek a becsületes gazdasági szereplővel szemben. Ez az egyik. A másik, hogy a korrupció lelassítja a gazdaság fejlődését azáltal, hogy a gazdasági erőforrásokat nem a legmegfelelőbb szektorokba irányítja, hanem a kevésbé termelékeny ágazatokba áramlik. Harmadszor, a korrupció visszariasztja a külföldi beruházókat, akik nem szokták meg, hogy csúszópénzekkel kössenek üzleteket. Negyedszer, a korrupció megdrágítja a termelést, tehát csökkenti a magyar áruk külföldi versenyképességét.
– Miként vélekedik a bank-botrányról?
– Öt napja jöttem meg külföldről, két hónapig nem olvastam újságot, nem ismerem a jelenlegi helyzetet.
– Térjünk vissza a Nemzetközi Valutaalaphoz. Egyes országok gazdasági válságuk kezelésére nem fogadták meg az IMF tanácsait, mások viszont bevették ezt a pirulát, és súlyos betegekké váltak. Ezt az utat jártuk mi is.
– Ezzel visszakanyarodtunk az első kérdéshez. Tehát, amikor kitört a nemzetközi adósságválság, akkor az IMF meggyőzte a hitelező nyugati hatalmakat, hogy ez nem válság, hanem ideiglenes likviditáshiány, aminek orvoslását bízzák a valutaalapra. Akkor már egy közepes közgazdász is látta, hogy nem erről van szó, hanem egy olyan válságról, amely a XXI. századba is áthúzódik. Ennek ellenére az IMF-re bízták a válság kezelését, s a valutaalap ettől kezdve a nemzetközi pénzügyi körök érdekeit szolgálta. Gyakorlatilag a hitelező nyugati bankok az adósságbehajtó szervévé vált. Minden valutaalapi szándéklevél első paragrafusában olvasható – amelyet ugyan az ország pénzügyminisztere és a nemzeti bank elnöke ír alá, de amelyet az első szótól az utolsóig a valutaalap fogalmaz meg –, hogy az ország teljesíti nemzetközi pénzügyi kötelezettségeit. Tehát minden valutaalap-programnak az a lényege, hogy az ország fizesse rövid távon az adósságát. Ez nagyon sajnálatos, mert a hitelezők és az adósok távlati érdekei azonosak. A távlati érdekük pedig az, hogy az adós ország olyan helyzetbe kerüljön, hogy a gazdasági növekedés mellett fizesse az adósságszolgálatot. De hogy ez megvalósulhasson, ahhoz az adós országoknak rövid távon könnyítést kellene adni, hogy átrendezzék a gazdaságukat, beinduljon a növekedés.
– Miért nem ez történik?
– Azért, mert rövid távon az érdekek nem azonosak, és az IMF ezt a rövid távú politikát kényszeríti a hitelező országokra.
– Azzal egyetért, amit George Monbiot, a Guardian című baloldali brit lap újságírója állít – aki Lovas Istvánt idézi –, hogy a Nemzetközi Valutaalap által kiszolgáltatott országokat végül is ellopják lakosaiktól?
– Így is lehet mondani, de inkább azt mondanám, hogy a valutaalap a nyugati országok, elsősorban az Egyesült Államok pénzügyi köreinek érdekeit képviseli. Nemrég jelent meg egy amerikai újságíró, Paul Blustein könyve The Chastening címmel, aminek pontos fordítása: Megtisztulás. Ez az alapos könyv arra utal, hogy a távol-keleti válság során elkövetett óriási baklövések úgymond megtisztulást idéztek elő a valutaalapnál.
– Tényleg ez történt?
– Nem. Ebből a könyvből az is kiderül, hogy a Nemzetközi Valutaalapot lényegében az amerikai pénzügyminisztérium irányítja. A valutaalap általában a szándéklevél véglegesítése előtt megfogalmaz egy szigorú változatot, majd a tárgyalásokkor apróbb engedményeket tesz. Dél-Korea esetében ez fordítva történt: Dél-Korea már elfogadta a szándéklevelet, amikor a valutaalap az amerikai pénzügyminiszter követelésére egyre jobban szigorította azt.
– Mit tehet a magyar gazdaságpolitika?
– A rendszerváltás idején még tehetett volna, hisz mozgásterünk sokkal nagyobb volt, mint a gazdaság irányítói hitték, s mint a hivatalos propaganda hatására a magyar nép hitte. Ma már erősen csökkent a kérdés időszerűsége, mivel az uniós csatlakozás következtében valóban jelentősen beszűkül a magyar gazdaságpolitika mozgástere.

Nagy Pongrác 1948-ban emigrált. Pécsett és Párizsban szerzett államtudományi, illetve jogi doktorátust, a London School of Economicson pedig közgazdasági diplomát. Mint közgazdász dolgozott Párizsban a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetben (OECD), észak-amerikai nemzetközi bankoknál, valamint a Nemzetközi Valutaalap megbízásából gazdasági tanácsadóként Zairében, az ENSZ megbízásából Libériában. Hat szakkönyve jelent meg; 1990 novemberében tért vissza Magyarországra.