Gaál Istvánhoz látogatva mindenekelőtt arról faggatódzik a hírlapíró, hogy mit ér az a hét évtized, amelynek nagyobb részét nehéz szabadságban kellett megélnie, s amelynek utolsó harmadában, játékfilmrendező létére, főleg dokumentumfilmeket forgathatott.
– Soha nem érdekelt az éveim száma – kezdi a számvetést Gaál István. – A futó évek száma sem. Nem tartom magamat fontos személyiségnek. Az éjjeliszekrényemen ott van Marcus Aurelius könyve, nemegyszer felütöm, és ő mindig figyelmeztet: el ne császárosodjál! De nem is fenyegetett sohasem ez a veszély. Úgy hozta az életem, hogy ha nem is csinálhattam hosszú pályám során azt, amit akartam, csak azt csináltam, amit akartam. A kritikusok szeretik az embert, mint egy kis bogárkát, formaldehidbe mártani, majd gombostűvel rögzíteni. S ha egyszer felszúrták valahová, onnan többet le nem jöhet. Ha játékfilmesnek „tűzték fel”, játékfilmes marad akár élete végéig. Én azonban soha nem a műfaj miatt csináltam filmet, nem is a pénz miatt, hanem mert kedvem volt hozzá.
– Végtére is a műfaj, hogy tudniillik játék- vagy dokumentumfilmet rendez valaki, nem minősíti az alkotót. A játékfilmes Gaál Istvánt idehaza nem kényeztette el a kritika. Gyökerek című, Bartók Béla életművét feldolgozó dokumentumfilm-sorozatáról ellenben azt írták, az egyetlen igazi érték, amely a mozgókép világában a kilencvenes években született.
– Bartók-filmem nem minden előzmény nélkül való, elkövettem már egy „merényletet” Bartók Béla műveivel kapcsolatban, Az éjszaka zenéjét. A zeneszerző századik születésnapján egyórányi filmfeldolgozással szeretett volna tisztelegni Bartók emléke előtt a filmes világ, én a hatperces Az éjszaka zenéjével kívántam hozzájárulni ehhez a közös munkához. Végül is a nagy közös mű nem készült el, én azonban letudtam a magam penzumát. Valamelyest oldódott a feszültség is, amely a Sodrásban forgatása óta élt bennem. Amikor ugyanis a Tisza-parti részeket forgattuk, bementem egy könyvesboltba, és megvásároltam azt a Bartók-hanglemezt, amelyen azoknak az előadóművészeknek a neve volt feltüntetve, akiket még híradós koromban ismertem meg Budapesten. Attól fogva bármerre jártam, minden újabb Bartók-kiadványt megvásároltam, és vártam azt a fenséges pillanatot, amikor végighallgatom valamennyit. Egyszer aztán Várbíró Judit azzal az ötlettel állt elő, hogy készítsek Bartók Béláról kétszer hetvenöt perces filmet. Azt hittem, rám szakad az ég. Bartókról? Én? Kilenc év telt el, míg munkához fogtam. Közben az évtizedekkel korábban tett fogadalmamat is teljesítettem: meghallgattam, többször is, Bartók összes művét. Nem csak passzióból, kötelességből.
– Ez a film négy esztendeig készült…
– Igen, többször is le kellett állnunk a forgatással, de nem sajnálom azt a négy esztendőt, amelyet Bartók Béla műveire áldoztam az életemből. Azt éreztem ez idő alatt, amit a Sodrásban forgatásakor: stílusosan tudok „repülni”. Más emberré tett, átalakított Bartók zenéje. És ahogyan alakított, úgy éreztem, még alázatosabban kell a zenéhez társított képi szerkezetet összeállítanom. Közben természetesen ügyelnem kellett arra is, hogy ne csak a Bartók-archívum munkatársai értsék és érezzék majd a film teljességét, hanem azok az emberek is, akik csak kacérkodnak a bartóki zenével. Szeretnék megszeretni. Magyarán szólva: közérthető filmet kellett rendeznem Bartók Béla életművéről, életművéből.
– Közérthető, az emberi lét alapkérdéseiről szóló játékfilmeknek is híjával van ma a világ, olyanoknak, mint amilyen a maga idejében a Sodrásban volt vagy a Zöldár, a Keresztelő. De nem hallani róla, hogy Gaál István filmterveivel ostromolná a pénzosztó hivatalokat.
– Kevesebb van előttem, mint mögöttem. Másra sem irányul a figyelmem életem jelenlegi szakaszában, csak arra, hogy megfelelő méltósággal emeljem fel létezésem minőségét, addig a küszöbig, amelyen egyszer majd át kell lépnem. Ha ebbe belefér még öt játékfilm vagy egy fél, jó, de ha nem, az se baj. Nem kajtatok producer után, nem is tudom, van-e Magyarországon egyáltalán. Homo ludens módjára játszani akarok, nem kínlódni. Játszani, mint gyermekéveimben a pásztói kertben.
– A Pásztóra száműzött szerzetes tanár és zenetudós, Rajeczky Benjamin szellemi irányítása alatt töltött esztendők kétségtelenül ott hagyták a nyomukat Gaál István életművén. A sors kegyes ajándéka, hogy most egyszerre kerül fel a neve mesternek és tanítványnak a Magyar Örökség Díjjal kitüntetettek listájára. Arról viszont soha nem hallottam nyilatkozni, hogy Rajeczky Benjaminnal, akiről olyan nagyszerű portréfilmet készített, nem beszélgettek-e Bartók zenéjéről.
– Dehogynem! Nagyon szerette Bartók zenéjét, különösképpen Az éjszaka zenéjét. Máig fájlalom, hogy technikai okokból nem mutathattam meg neki azt a kis filmetűdöt, amelyet készítettem belőle, pedig még megmutathattam volna. Amikor az a kis munkám elkészült, még köztünk volt Rajeczky Benjamin. A Gyökereket, ha sort kerítettünk volna rá, akkor sem láthatta volna.
– Talán látja mégis valahonnan…
– Ebben reménykedem én is. Amikor a Zalán Vince által rólam írt könyvnek a bemutatóját tartottuk Pásztón, szinte láttam is, ahogyan a lábát lógázza a Szent Lőrinc-templom tornyából, ahonnan trombitával a kezükben a tűzoltók figyelték egykor, hogy nincs-e tűz valahol a határban. Monseigneur Derű, csak így neveztem magamban Rajeczky Benjamint, aki, mint a bibliai cipó, árasztotta magából a szeretetet.
– Most, hogy újra játssza filmjeit a Duna Televízió, meglepetten fedezi fel az ember, mennyi tilalmas dolgot ábrázol bennük az ötvenes, hatvanas évek Magyarországának társadalmi szerkezetéről. Őrangyalok regimentje segítette, hogy ne vágják ki a kényes jeleneteket a munkáiból? Vagy a saját leleménye? Esetleg valamelyik jóindulatú főhivatalnok?
– A Sodrásban című filmem külföldi sikerének köszönhettem, hogy a funkcionáriusok olykor engedékenyek voltak velem. A híres aczéli hármas kategóriából – tűr-tilt-támogat – kettő között egyensúlyoztam, akár a kötéltáncos. A tűrt és a tiltott között. Persze azt is tudni kellett, hogy mikor próbálkozzon az ember egy-egy merészebb forgatókönyv elfogadtatásával. Amikor például Hruscsov megbukott, akkor kezdtünk el kísérletezni – Gyöngyössy Imrével közösen – a Zöldárral. Azt a zavartságot akartuk kihasználni, amikor a hazai pártelit még nem tudta, milyen szelekbe állítsa be a vitorláit. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem az én jeleneteimmel foglalkozzanak. Amikor a film kész lett, nagyot robbant. Három patront így sem vettek észre… Aztán egy Dél-Franciaországban megrendezett nemzetközi fesztiválon a Claude Chabrol vezette zsűri mellett munkálkodó, diákokból álló bírálóbizottság a Zöldárnak ítélte a maga díját. Szabó László vette át helyettem, ő aztán átadta az akkori főigazgatónak. Sokáig levélnehezéknek használták a film-főigazgatóságon. Egyszer bementem érte. Elnézést, attól tartok, hogy ez az enyém, mondtam a titkárnőnek, és hazahoztam.
– Mondhatjuk: így írták elő a „jó” hagyományok. Legelső díját sem vehette át személyesen, azt a kitüntetést, amelyet még főiskolásként kapott Sára Sándorral közösen a Pályamunkásokért.
– Hanem egyik pályatársam adta ide a Bástya étteremben… A Pályamunkások fontos állomás volt az életemben, ha azt nem készíthettem volna el, biztosan otthagyom a főiskolát. Akkor ugyanis már tisztában voltam vele, marhaságokat nem vagyok hajlandó felvinni a vászonra. Ezt a félórányi munkámat egyébként kivittem magammal Rómába, ahol ösztöndíjasként tanulhattam, és ott azt mondták a tanáraim: belépő, ajánlólevél lehet ez a film bármelyik producerhez a világon.
– De nem használta belépőkártyaként sehol sem a Pályamunkásokat, hanem hazajött Rómából.
– Ha kint maradok, tudtam, nem engedik ki az ösztöndíj következő várományosait, Gábor Pált és Gyöngyössy Imrét. Tehát hazajöttem. Aztán mégsem engedték ki a kollégáimat.
– Filmtörténeti tény: az első „fekete vonatos” filmet is, az első cigányfilmet is Gaál István és Sára Sándor forgatta Európában. Közben operatőrként, vágóként „bedolgoztak” egymás munkáiba, másokéiba is, felkészültek a hivatalok packázásaira, és készítették a saját játékfilmjeiket. Hogyan fért bele ennyi minden az életükbe?
– Nem fecsegtünk, hanem dolgoztunk. Napi tizennyolc órát, ha kellett. Ha nagyon elfáradtunk, megettünk egy kiló szőlőt, elvonultunk a vágószoba sarkába öt percre szundítani, majd folytattuk a munkát. Ha valamelyikünk padlóra került, mert nem forgalmazták a filmjét, mert lehúzta a kritika, fekete humorral vigasztalódtunk. Kiszámoltuk, melyik filmünkért hány évnyi börtönbüntetést kaphatunk – a legtöbb, amennyit kiszabtunk magunknak, hét esztendő volt –, és megbeszéltük, hogy mit csinálunk majd a szabadulásunk után…
– De nem börtönbüntetést kaptak, hanem fesztiváldíjat Miskolcon, a „fekete vonatos” filmért is, a Cigányokért is. Aczél György jóváhagyása nélkül ez aligha következhetett volna be. Valahol, a lelke mélyén talán becsülte is önöket a kultúrpolitika legfőbb irányítója?
– Becsült volna? Nem tudom. De azt igen, hogy mi voltunk azok a filmesek, akikre Nyugaton hivatkozni lehetett: lám, lám, a szocialista táborban olyan filmek is elkészülhetnek, mint amilyeneket ez a Gaál István csinál! És nem vesszük el az útlevelét, szabadon jár-kel Itáliában, legfeljebb megfigyeltetjük, hogy miről társalog a külföldi kollégáival, idehaza pedig a telefonbeszélgetéseibe hallgatunk bele…
– Nem próbálták meg kémkedésre beszervezni?
– Kit nem? Itáliai ösztöndíjam második évére indultam volna éppen, amikor behívtak a katonai hadkiegészítő parancsnokságra, és közölték velem, szeretnék, ha kint tartózkodásom idején információkat gyűjtenék. Gondolkodási időt is kaptam, másnap a Kálvin téri Várkapu presszóban kellett választ adnom a „konspirációs felkérésre”. A válaszom a következőképpen hangzott: két okból sem tudom vállalni a megbízatást. Egyrészt nem vagyok idegileg alkalmas erre a szerepre, másrészt pedig hogy venné az ki magát, hogy információkat gyűjtsek annak az országnak a dolgairól, amelyiknek a kormánya a tandíjamat fizeti. Az volt az érzésem, hogy beszélgetőtársamból, akit ma is megismernék száz ember közül, tiszteletet váltottam ki ezzel a felelettel.
– Diktatúrában is nehéz volt élni, de ebben a mostani, újmódi demokráciában sem könnyű. Viszsza is sírják a diktatúra éveit azok, akiknek nincs munkájuk. A filmrendező, aki érett éveiben alig-alig jutott munkához, milyen társadalmi formációról álmodozik?
– Sajnos tudom, hogy a tökéletesen tiszta demokrácia megvalósíthatatlan. A periklészi korban sem sikerült, akkor a rabszolgamunkára alapozták a demokráciát. Nálunk pedig már csak azért is elképzelhetetlen, mert az értelmiség óhaja, nem a plebs kívánsága a demokrácia. Az értelmiségiek pedig még egymással sem tudnak összefogni, nemhogy más társadalmi rétegekkel szövetkeznének.
– Beszél olaszul, franciául, angolul…
– A megszállók nyelvét képtelen voltam megtanulni. Sem a némettel nem volt „szerencsém”, sem az orosszal.
– … voltak és vannak szakmai ismeretségei, mégsem kísértette meg a gondolat, hogy szülőhazájának hátat fordítva másutt próbáljon szerencsét?
– Bármi történt is velem és a filmjeimmel idehaza, nem tudtak eltántorítani. A régi feltételezésem, hogy tudniillik felülről irányították, hogy mit írjanak játékfilmjeimről a kritikusok, most kap igazolást, amikor a Duna tv-beli bemutatók alkalmával a nézők maguk teszik a helyükre ezeket a filmeket. Azzal is tisztában voltam pályám során mindvégig, hogy nekem soha nem lesz hátszelem. Hatalmas erőfeszítéssel nekem kell biztosítanom a sebességet, hogy a hajóm „röpülhessen”. Viszont mindig voltak barátaim, akik segítettek, és mindig volt megfelelő számú ellenségem, akik gondoskodtak róla, hogy ne veszítsem el az éberségemet. Ha külföldre távozom, ahol, mellesleg szólván, csakugyan tárt karokkal vártak, valószínűleg jól csengett volna a nevem. Valószínűleg feltettem volna néhány filmet a vászonra. De nem ezeket.
Gaál István filmrendező 1933. augusztus 25-én született Salgótarjánban. Tanulmányait 1953–58 között a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd 1959–61 között Rómában a Centro Sperimentale di Cinematografián végezte. 1978–79-ben a római filmfőiskola docense; 1985, 1994, 1995, 1996: Indiában rendezői mesterkurzust tart.
Főbb kitüntetései: 1964: a Karlovy Vary-i fesztivál fődíja; 1965: a magyar filmkritikusok díja; 1970: a cannes-i fesztivál különdíja; 1974: a milánói fesztivál Aranypecsét díja; 1978: a taorminai fesztivál különdíja; 1991: Kossuth-díj; 1999: a magyar filmszemle életműdíja.
orosz-ukrán háború
Orbán Viktor hajnalban Brüsszelből + videó
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!