Hazudni nem érdemes

Hazudni nem szabad, de nem is érdemes – tudtuk meg Szent István napjának előestéjén egyik közjogi méltóságunktól. (Megtudtunk tőle egyéb újdonságokat is: a letenyei választók balliberális elkötelezettségét bizonyára megacélozta a miniszterelnöki felismerés, miszerint ők eddig nem voltak bekapcsolva Európa vérkeringésébe, zárványként lüktettek valami ismeretlen vadhúsban; s nem kizárt, hogy ma is mindnyájan ott nyargalásznak még a közép-ázsiai füves pusztákon.) Ám a kormányszóvivőnek egyéb elfoglaltsága lehetett az örömbuli idején, vagy egyszerűen botfülű és zenei analfabéta – mindenesetre aligha hallotta főnökét beszélni a Hősök terén. Ha hallja, nem maradna lépten-nyomon kínos hazugságokban: legutóbb abban az ügyben, hogy a kormányfő már a milliárdos pénzmosás előtt távozott-e az Inter-Európa Bank éléről, vagy csak utána. A nyakatekert indoklás lényege az volt, hogy noha Medgyessy Péter a bankvezéri pozíciótól a közhiedelem szerint formálisan csak a választások után vált meg (még élénken emlékezhetünk: minden hullámhosszon arról volt szó, hogy az új kormányfő megszünteti állásait, eladja és befagyasztja gazdasági érdekeltségeit, hogy az üvegzseb kormányzati filozófiája jegyében olyan feddhetetlen legyen, mint egy ma született bankár), lemondását már egy éve benyújtotta, de az a balkáni típusú cégbíróság egy álló esztendeig késlekedett a változás átvezetésével. Épp azzal az évvel, mialatt Kulcsár Attila közel-keleti barátai vállra akasztható sporttáskában kisíbolták a Medgyessy-féle bankból azokat a VIP-milliárdokat, amelyeket a László–Draskovics-féle bankból utaltak át fölöttébb jóhiszeműen, a pénzmosás legcsekélyebb gyanúja nélkül.

Gál J. Zoltán és Medgyessy Péter alighanem összekeveri a cégbíróságot a földhivatallal. Az utóbbi az, ahol napokat kellett sorban állni egy lakásvásárlási széljegyzetért – hogy aztán az ingatlan-nyilvántartásban roppant eurokonform módon még ma is a hárommal ezelőtti, egy rezsimmel régebbi tulajdonos szerepeljen. Gált és Medgyessyt azonban soha nem láttam ott állni az utcán, udvaron, lépcsőn és folyosón kanyargó sorban. (Igaz, a virtuóz kölcsönvilla-építő Magyar Bálintot sem.) A cégbíróságon viszont flottabbul mennek a dolgok: ott tudtommal nem ismerik a széljegyzet intézményét. S ha némi késedelemmel jegyzik is be, hogy valaki már nem cégvezető, az iratokban nem az ő ügyrendjüknek, hanem a valóságnak megfelelően, visszamenőlegesen szerepelnek a dátumok. Nem létezik, hogy a korábban megannyi cégben érdekelt kormányfő ezt ne tudná. Ha nem tudja, alkalmatlan; ha tudja, úgy hazudik, hogy azt semmiféle Örömóda nem tudja túlharsogni. Bírósági eljárások során a cégbírósági adatok minden esetben perdöntők; s mindeddig közmegegyezés szerint annak tekintettük a tényfeltáró újságírásban is. Gál és Medgyessy – hogy mentsék a menthetetlent – felmondták ezt a közmegegyezést. Talán megfogadták a Szabad Nép-es veterán, Várkonyi Tibor vezércikkben megfogalmazott sugalmazását: hogy ha a totális, intézményes kontrolljait lerázó hatalomgyakorlás a tét (például a hivatali esküje, s nem a regnáló kormány iránt lojális, seprűnyéllel móresre tanított Szász Károly haladéktalan eltávolítása), nem kell a törvényességet minden esetben szentírásnak tekinteni.
Bajban van a kormány, s bajban a kormánypártok. (Az SZDSZ is, amely úgy lapul a fűben, mint egy megzsarolt liberálnyuszi. A bárminemű korrupciótól definíció szerint érintetlen Magyar Bálint a mélységesen lenézett szocialisták kegyelméből változatlanul a helyén van, szabadon folytathatja a nagy hagyományú magyar közoktatás likvidálását; a bróker- és bankbotrányok árnyékában kevesebb fény vetül a szabad demokrata számítógépészeti tárca leplezetlen és arcátlan, közbeszerzések nélküli klientúraépítésére csakúgy, mint minden balliberális idők messze legalkalmatlanabb csúcsminiszterére, Csillag Istvánra. Nekik csak jól jött a koalíciós nagytestvér korrupciós mélyrepülése, sőt még rá is erősítenek Terézvárosban, itt-ott.) A kormányoldal politikusai annyit hazudoztak a nyáron, hogy óhatatlanul belegabalyodtak saját hazugságaik szövevényébe. Az emberek pedig (hacsak nem hithű kommunisták, akikben az eszmébe vetett hit felülírja a parlagi tényeket) rühellik, ha meg akarják vezetni őket. Jóléti rendszerváltás igen, óvodásnak nézés nem – gondolják. (A kormányzat meg éppen fordítva.) Az MSZP józanabb káderei (a Hír TV-ben a kapzsi párttársakat, ballasztnak számító őskövületeket óvatlanul kritizáló Szili Katalin; vagy a valóban tisztességes, eltökélten Gyurcsány-ellenes Jánosi György) már felismerték: a Medgyessy-féle pénzügyi lobbi mindinkább tehertétele a nagyobbik kormánypártnak. Medgyessy kellett ahhoz, hogy alternatívát kínáljon Orbán Viktorral szemben a Kádár-nosztalgiára fogékony választói rétegeknek – mára azonban nyomasztó ügynöki és bankári múltja többet visz el, mint amennyit hozott. A mór megtette kötelességét, a mór mehet – ha nem így lesz, annak az egész (uniós) Magyarország látja kárát.

Több szálon futnak tehát az események. A legaggasztóbb a jelen, a tehetségtelen kormányzás szférája: Medgyessy és garnitúrája egy év alatt válságba sodorta a gazdaságot, a csőd szélére a költségvetést, s ráadásul mindenkit megsértett – még azokat a rétegeket is, amelyeknek kedvezett. (A kormányfő képes volt tévéinterjúban kijelenteni, hogy a kétszer száz napos osztogatásnak isszuk most a levét. Vagy elképesztően mazochista, vagy elképesztően cinikus.)

A második szál összefügg az elsővel: ez a kommunikációs válság. A Magyar Nemzet soha nem fukarkodott az álszent kormányzati kommunikáció kritikájával – itt azonban fel kell hívni a figyelmet egy hallatlan veszélyre: ugyanez a kommunikáció a kormányt érintő köztörvényes cselekményeket alkalmasint hajlamos kommunikációs ügyetlenséggé szelídíteni. Nem magáról a bűnről beszél, hanem a védőbeszéd metodikájáról. Mintha bármilyen összefüggés volna a kormányban ülő bankfiúk asszisztálása mellett kilopott milliárdok, a titkosszolgálati asszisztenciával külföldre menekített Kulcsár Attila, a Szász Károly megveretését közlekedési csetepatévá maszkírozó nyomozó hatóság és Gál J. Zoltán minden közszolgálati feladatra alkalmatlan szóvivői képességei között. (Bár nem csodálkozna a polgár, ha előbb-utóbb neki is családi gondjai támadnának, mint az iraki atomfegyvert vizionáló brit kollégájának.) Egy pillanatra sem feledhető: a Medgyessy-féle pénzmosoda nem kommunikációs probléma.

A harmadik szál morális természetű. A párton kívüli „szellemi keresztapát” és csapatát mindinkább tehertételnek érző, a Medgyessy elleni támadást aktuálisnak gondoló belső pártellenzék által szorgalmazott „erkölcsi megújulás” azonban nem pótolhatja a halmozódó korrupciós botrányok minden érintettjének büntetőjogi felelősségre vonását. (Ezt Medgyessy becsületszóra megígérte, de akkor még nem tudta, hogy ő maga is személyesen érintetté válik.) Morális megújuláshoz egyébként melegen ajánlom a szocialistáknak az úgynevezett Tízparancsolat tüzetes tanulmányozását; ha eddig nem hallottak volna róla, kérdezzék meg valakitől a hívő tagozatból, mi fán terem. Van szó benne lopásról, hazugságról – jó muníció lehet ünnepi beszédekhez…