Hogyan legyél humoralista (2.)

MÚLT HETI
– azonos címen megjelent cikkemre reagálva számos telefonhívás érkezett hozzám. Egy azonban tökéletes mellébeszélésnek titulálta írásomat (hozzátéve azért enyhítésként, hogy szakmailag szerinte kifogástalan volt).

SZERINTEM
– a telefonáló ez utóbbi zárójelesben erősen téved. Hiszen azt hiszem, eleve vesztésre vagyok ítélve, mivel a lehetetlenre vállalkoztam: szavakkal próbáltam-próbálom viszszaadni, láttatni az életben a másodperc törtrésze alatt rögtönzött helyzetkomikumaimat. A mellébeszélés vádját viszont, őszintén szólva, nem értem. Mihez képest? „A mai kocsmához?” S mi lenne a valódibb valódi? Vagy még az se lesz elég? A József Attila-i (Thomas Mann-i) igazat mondjam? Ne csak a…?

TALÁN ELÁRULHATOM
– amit lábjegyzetben másodszor sem tettem meg, hogy ez az immár második azonos című cikkem is tulajdonképpen egy tervezett könyvem második (?) részlete lenne… melyben – zömében – fiatalok(abbak)nak, a „jövő generációjának” próbálom majd elmondani (leírni) mindazokat az összegyűjtött tapasztalataimat, amelyeket (már gyanúsan) hosszú életem, pályafutásom során összegyűjtögettem.

TÉNY
– hogy az önként vállalt (kitalált) „humoralista” cím és 40 éves következetes gyakorlata kötelez! Hiszen lényegesen többről van – lesz még bőven – szó leendő könyvemben, mint utcai „jópofizásokról”, „polgárboszszantásokról”, kandi kamerás tv-játékaim leírásáról, ezzel kapcsolatos pletykaszintű műhelytitkokról, sztorizásokról.

DE
– s ezt kérem a kedves telefonálón kívül most már minden olvasomtól is: türelem! Egy rövid cikkben – kis könyvrészletben – nem lehet megírni mindent. Sor kerül majd „mélyebb”, „állásfoglalásosabb”, egyértelműen elkötelezett „hűségnyilatkozatokra” (később már idézőjel nélkül). S ha szó szerint (didaktikusan) nem is, de – remélhetően – szellemében, lelkületében ezek a negyvenéves etikus magatartásformák továbbra is kiolvashatóak (követhetőek) lesznek.

DE SAJNOS
– Ottlik Körkérdés Jézusról miniesszéjéből idézve – a legfontosabb dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni sem. Például, hogy mit jelent nekem a csillagos ég, anyám vagy Jézus, ezen sem elmélkedni nem szoktam, sem válaszolni nem tudok rá. (…) Létezésünk alapjai – a hallgatás mélyén – sértetlenül őriznek ép, teljes tartalmakat. A nyelv fel tudja bontani roppant összetettségüket részjelentésekre (érzelmi, indulati, etikai, esztétikai, gondolati, akarati jelentésekre). Ezek az értelmezések (azonban) mind csonkák, hamisak. Az író a nyelvet nem ebben az értelmező, felbontó funkciójában használja, hanem éppen fordítva (…), a világ eredeti épségét és teljességét igyekszik visszaállítani. És ha ez egyáltalán sikerül neki, csak a szövegébe beáramló hallgatásokkal sikerül. Ha pedig nincs benne művemben mindez (anyám, az égbolt, Jézus), akkor semmi sincs benne. Nem néven nevezve kell jelen lenniük.


NAHÁT…
Most aztán majd… jó magasra tettem… teljesíthetetlen! Egyszerűbb, ha ezeket – azért – tudva, végességemmel, félig-meddig, negyedig, úgy, ahogy vagyok, de – jobb híján – elfogadnak engem.
(Legközelebb már megint „szórakoztatóbb” leszek.)
(Ha nem telefonálnak végig, az egész könyvemben.)