Kényszermunkatáborokra emlékeztet a kereszt

Kis ország vagyunk, szelíd éghajlattal. A kommunizmus idején nálunk nem pusztultak el tíz- és tízmilliók a haláltáborokban, mint a Szovjetunióban. 1950–53 között tízezer embert telepítettek ki zárt táborokba a Hortobágyra, ahol egy állami gazdaságban dolgoztak, s ólakban, barakkokban laktak, fegyveres őrizettel. Bírósági ítélet nélkül, vagyonuktól, szabadságuktól megfosztottan, gyermekeikkel, öregeikkel.

Ötven év nem nagy idő, mégis sűrű ködöt képes telepíteni a múlt és a jelen közé. A kommunista diktatúra igazságtalanságairól és gyalázatairól sok minden kiderült 1990 óta, de még mindig titkosított iratok garmadája akadályozza a tisztánlátást. Számosan élnek a törvénytelenségek végrehajtói és elszenvedői közül, mégis a hallgatás burka övez annyi politikai gaztettet és az ezzel minden korban együtt járó emberi esendőséget, gyávaságot és kíméletlenséget.
Debrecentől alig néhány tucat kilométernyire tizenkét zárt táborban éltek 1950–53 között emberek, akiket az önkény száműzött állati körülmények közé. 1950–51 között létesültek ezek a zárt táborok, amelyek a többi kitelepítési lakhelytől abban különböztek, hogy valóban fegyveres őrök – ávósok, rendőrök – figyelték és őrizték az ott élő családokat, s persze arra is gondosan ügyeltek, hogy a köröttük-velük dolgozó szabadokkal ne alakíthassanak ki szolidáris, emberi kapcsolatot. A Debrecen–Karcag–Tiszafüred által ölelt hortobágyi pusztán Árkus, Borsos, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Erzsébet-tanya, Kócsapuszta, Kónya, Kormópuszta, Lászlómajor, Polgár-Lenintanya, Tedej nevekkel jelölt bokortanyákon helyezték el az éjszaka, titokban odaszállított családokat, s istállókba, juhhodályokba, ólakba tuszkoltál be őket. A földön ruhászsákokon, szalmán aludtak, fejenként alig hatvan centiméternyi helyen, a padlásokon, a cséplőgép alatt meghúzódva. A hozzávetőlegesen pontosított névsorok szerint 1953-ban 7282-en élhettek összesen az említett helyeken, de egzakt listák ma sem állnak rendelkezésre, annál is inkább, mivel még ma sem oldották fel valamennyi dokumentumot a titkosság alól! A kitelepítettek persze magukkal vitték bizonyítványaikat, okirataikat, személyi dokumentumaikat, amiket a szemük láttára égettek el az ávósok, a táborlakókat végül is az 1953-as amnesztiarendeletet követően vették nyilvántartásba.
– Az egykori végrehajtók közül néhányan ma is aktívan politizálnak – mondja halkan Hantó Zsuzsa történész, szociológus, aki a hortobágyi zárt táborok kutatását végzi évek óta és gyűjti a bizonyítékul szolgáló dokumentumokat a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete szervezetének. Aktuálpolitikáról többé szót sem ejt, önként vállalt feladatának a történelmi tisztázást tekinti és azt, hogy a még élő elszenvedőknek valamelyes kárpótlást kicsiholjon.
A szabadulás ötvenéves évfordulóján, 2003. szeptember 13. délutánján összegyűlnek a még élő kitelepítettek Hortobágy községben, az emlékkeresztnél, amit megaláztatásuk mementójául állítottak a rendszerváltás után. Az egyesület ma 785 tagot számlál, s nem nehéz kiszámolni, hogy a legfiatalabb elszenvedő is ötven- évesnél idősebb. De nem kevesen vannak, akik eszmélő tudatú gyermekként hiteles képet tudnak rajzolni az ötvenes évek eleji szégyenről, s jócskán élnek akkoriban még fiatal felnőttek, akiknek emlékezetéből semmiféle propaganda vagy fenyegetés nem törölhette ki a történteket.
– A középosztályt is meg akarta semmisíteni a hatalom – magyarázza Hantó Zsuzsa –, az ötvenes években végrehajtott kitiltások, kitelepítések, deportálások, internálások, munkaszolgálatra rendelés közvetlenül hétszázötvenezer, közvetve hárommillió embert érintett. A zárt táborokba a néhány arisztokrata vagy nemesi családon kívül többnyire középosztálybelieket hurcoltak: kuláknak nyilvánított módos gazdát, bírót, jegyzőt, csendőrparancsnokot, orvost, papot, vidéki „tőkést”, azaz kis családi vállalkozót. Éjszaka érkeztek értük az ávósok, hajnali kettő és négy között. Berontottak, a nőknek előttük kellett felöltözniük, s a szükségüket is csak nyitott ajtónál végezhették. Az öszszes hivatalos papír csupán egy kitiltási határozat volt a „közbiztonság és a közrend veszélyeztetésére” való hivatkozással. Ez utóbbi vádat azonban még értelmezni sem tudták, igaz, nem is kérték tőlük, hogy értelmezzék.
A kitelepítésekről ma már sokat tudunk, a Gulyás testvérek Törvénysértés nélkül (1988) című filmje katalizátorként hatott a meglehetősen lassan tisztuló történelmi szembenézésre. Visszaemlékezések, novellák, dokumentumok tanúskodnak az otthonukból kiebrudaltak, elűzöttek kálváriájáról. Áttörést jelentett Magyar Bálintnak (jelenleg oktatási miniszter) a Mozgó Világban 1983-ban közölt írása a volt „miskolci hortobágyiakról” Borsós tanya, Hortobágy címmel. Füzes Miklós Törvénysértéssel című könyve 1992-ben jelent meg, a pécsi levéltáros-történész vékonyka kötete kis példányszámban sorakozott föl a csöndes tanúk közé. A zárt kényszermunkatáborokról még ma, a rendszerváltás második évtizedében is keveset tudunk, mert a titkos iratok szigorúbban őrizték-őrzik ezt a fejezetét a szégyennek a többi kitelepítettekénél is.
– Kisgyerek voltam, hatesztendős, amikor éjszaka ránk rontottak – idézi meg a múltat Jeszenszky Iván, aki kanyargós utat járt be a vidéki polgári otthontól elindulván. Szegeden, az Arany János utcában laktak, a családfő egy biztosítónál dolgozott igazgatóként. Az 50-es évekhez képest békés és politikamentes életük a hortobágyi Ebes-tanyán folytatódott kényszerűen, s aztán viharos úti kalandokba torkollott Európában.
– Teherautókon vittek bennünket az állomásra, bevagoníroztak, s Debrecenben osztottak szét, ki melyik tanyára kerül. Boldogok voltunk. Igen, boldogok, mert azt hittük, Szibériába visznek, azzal fenyegettek az ávósok. Hogy nem űztek el a hazából, már önmagában hatalmas erőt adott. Persze itt is elhangzottak az örökbecsű mondatok, amiket minden elnyomásban oly szívesen használnak: Nem kell magukkal elszámolnunk! – emlékezik Jeszenszky Iván.
A gyermekként átélteket dokumentumregényben írta meg Kitelepítettek címen, saját tulajdonú kiadójánál, az Alterránál. A Kitaszítottak sorozatot az egyesület gondozta, a két dokumentumkötet beszédes címeket visel. Hantó Zsuzsa munkájának címe hideglelős idézet abból az időből: „Magukkal fogjuk megzsírozni a földet”. A második részben Füzes Miklós összeállításában a hortobágyi zárt táborok dokumentumait adják közre. Jeszenszky szépirodalmi ihletésű regényét Pokorni Zoltán oktatási miniszter a középiskolai történelemoktatás kiegészítéséül ajánlott olvasmánnyá nyilvánította 2000-ben. A szerző ajándékképpen több száz középiskolába el is küldött belőlük egy-egy példányt, a vegyes visszajelzésekről szűkszavúan szól…
– Az ávósok jóindulatától függően pár kilónyi csomagot vihettek magukkal az elhurcoltak, többnyire kurta perceket kapván a csomagolásra. Azt még nem is tudhatták, hogy mindenüktől megfosztják őket. Házukat, lakásukat, bútoraikat, mindent, amit szereztek életük során, kinézte valaki magának a politikai elitből, s meg is szerezte. Soha többé nem jártam az Arany János utcai lakásunkban, de nem ez volt a legnagyobb fájdalmunk. Édesanyám Ebesen öngyilkos lett és meghalt, megtagadták az orvosi segítséget – koppannak Jeszenszky Iván szavai, amint visszatér a múltba. Márta nővére és hétéves ő maga az édesapjukkal magukra maradtak.
Hajdú-Bihar és Szolnok megyékben a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztje 57 ezer holdján az ősgyep feltörésével a szántóföldi művelést erőltették felsőbb utasításra, a hírhedt gyapot- és rizstermesztési kísérletek is ekkoriban folytak gőzerővel. A nem fegyveresen őrzött kitelepítettek és a fegyveresen őrzött, zárt táborokban elhelyezettek ehhez a törekvéshez jelentettek olcsó munkaerőt, ugyanis cinikusan valamiféle töredékfizetést adtak nekik, amiből persze levonták az ellátásuk költségeit.
– Állati körülmények között éltek, nem ritkán százan is összezsúfolva, gyerekekkel, öregekkel, betegekkel együtt. Télen gyakorlatilag sem mosni, sem mosakodni nem tudtak, a mezőgazdasággal soha nem foglalkozott értelmiségieket gúnyolták, megalázták, akik persze igyekeztek helytállni – mondja Hantó Zsuzsa. – A helybéliek is haragudtak rájuk, mert egymásnak uszították őket, a parasztoknak, korábbi zselléreknek bűnbakként állították be a kitelepítetteket, dologtalan kizsákmányolóként festették le őket. Orvosi ellátást, gyógyszert nem kaphattak, a külvilágtól szinte hermetikusan elzárták őket. A zárt táborok lakóit megismervén a lakosság persze oldódott, s a megfélemlítés ellenére megpróbáltak enyhíteni sorsukon. Kisasszony, kiáltottak a fiatal „telepes” lány után, itt felejtette a kannáját! S a kannában aludttejet küldtek. Máskor krumplit, kenyeret, a bátrabbak újságot, levelet, egy melegebb ruhadarabot.
Jeszenszky Iván huszonhét éves édesanyja jeltelen sírban nyugszik, ma sem tudják, hol rejti a szántóföld testét. Titokban, a család nélkül hantolták el Jelicát, valahol a kukoricásban, de fia ma már nem akarja háborgatni. Akár a tengerészek a tengerben, úgy pihenjen örökre a Hortobágy földjében, a gonoszság áldozataként. Az édesanya származása egyébként nem közömbös, mert Jeszenszkyék sorsa emiatt még abszurdabban folytatódik. Sztálin halála után, 1953-ban a család visszakerült Szegedre, albérletben húzták meg magukat. Az igazgató megpofozta a harmadik osztályba sorolt kisfiút, Ivánt, mert olvasni sem tudott, noha kitűnő bizonyítványt kapott egy debreceni iskola pecsétjével. Nem védekezett, a kitelepítésükről rémülten hallgatott, eleget hallotta az ávósoktól, hogy utolérik a fecsegőket. Alig járt iskolába, nem is követelte tőle senki, a hatalom különös logikája szerint azonban a jeles bizonyítványt a kezébe nyomták…
A politika ismét gondol egyet 1955-ben, s iratok, dokumentumok, minden nélkül bevagonírozzák a családot, s noha a szerb Jelica halott, Jugoszláviába deportálják Jeszenszkyéket. Újvidéken egy börtönben szállásolják el őket, hónap múltán jugoszláv papírokkal látják el őket, s Nagybecskerekre költözhetnek, ahol apjuk állásba kerül. Iván és Márta nővére magyar iskolába jár, megindul valamiféle békés, emberi élet. Ám 1962-től újfent zaklatni kezdik őket, s 1965-ben Svájcba emigrálnak, búcsút intve ennek a felemás szocializmusnak is.
– Az egyesület célja az, hogy hírt adjunk a zárt táborok lakóinak sorsáról, az őket ért igazságtalanságról, s valami kevés anyagi kárpótlást szerezzünk a túlélőknek. A táborban elhunytak ma sincsenek rehabilitálva! – mondja Jeszenszky Iván, aki 1999-ben tért haza Magyarországra, visszakérte magyar állampolgárságát, könyvkiadót alapított. Az egyesület élén Takács Jánostól veszi át az elnöki stafétabotot. – Nincsenek olyan sokan, hogy ne kaphatnának nyugdíj-kiegészítést és egyszeri kárpótlási összeget is.
Jeszenszky Iván gyermekei, a Svájcban született Philip, Karolina és Lara Magyarországon élnek, s itt is akarnak maradni. Ezt az országot érzik hazájuknak.
– A Kitelepítettek könyvem megjelenése után személyesen felkeresett Budapesten G., a Hortobágyi Állami Gazdaságok akkori agronómusa – köszörüli meg a torkát Jeszenszky Iván, s maga is alig hiszi, amit mond. Pedig megtörtént. – Mióta megjelent a könyvem, nem tud aludni, vetette a szememre, de nem hallgatja el előlem, hogy helyesnek tartja, ami akkor történt, s ma is ugyanazt tenné, amit akkor tett. Jogos volt a kitelepítés, a zárt tábor, a kényszermunka. Ezt mondta, aztán hazament.
Nincs hozzáfűznivaló. Az emlékezés a hortobágyi emlékkeresztnél ma délután két órakor lesz. A szabadulás ötvenedik évfordulóján.