Kiálts, város!

Cívisváros – mondták Debrecenről évszázadokon át, olyan időkben is, amikor korántsem volt kurrens téma (pró és kontra) a polgári Magyarország. A tény, hogy egy szigorú, majdhogynem zárt közösség (a kereskedelemre, a tudásra, no meg a kálvinista erkölcsre alapozva) várfalak nélkül is meg tudta őrizni magát a nyílt puszta közepén, vallások és birodalmak ütközőpontjában, tűzvészektől, járványoktól és hadisarcoktól sújtva, nemcsak az érdeklődő laikusokat bűvölte el, de a történészeket is visszatérően foglalkoztatta. A sajátos „debreceniség” mibenlétének firtatása némiképp mindig túlment a szokásos lokálpatriotizmuson és a mindenkori városmarketingen: az ide tévedt idegen a saját bőrén tapasztalhatta e párja nincs mentalitás áldásait és átkait. Maguk a tősgyökeres debreceniek is ellentmondásosan élik meg a leleményességnek és a nyakasságnak ezt a furcsa dualizmusát. Tudományokkal barátkozni például mindig jól lehetett itt – a hagyomány és újítás kívánatos szimbiózisa jót tesz minden iskolának. A kedélytelenségig hatoló szigor súlyosan nehezedett ugyan a diákra, ám amire nagy kínnal és ritka örömmel sikerült szert tennie, azt más vidékeken is bízvást csereszabatosan hasznosíthatta. Letelepedni viszont nem olyan problémamentes errefelé. Elérhet az ember szakmai sikereket, betölthet tetszetős pozíciókat, mégis bármikor az orra alá dörgölhetik: sosem lesz hamisítatlan debreceni, mert a nagyapja nem itt született.
Debrecen évtizedeken, évszázadokon át tetszelgett az önvádban, miszerint hajlamos elüldözni leghívebb tisztelőit, legnagyobb tehetségeit. Hosszú és tarka névsor ehhez az egyre bővülő illusztráció, akárcsak más honi városokban. Az agyelszívás nem új fogalom, mint ahogy az önsorsrontás sem az; itt azonban a XX. (XXI.) századi átjáróház tényleg párosult valami irracionális daccal: aki menni akar, az menjen isten hírével – mi akkor sem engedünk egy jottányit sem a szokásainkból. A létező kommunizmus, ha lehet, még tovább növelte a cívis gyanakvását: mozgásterét beszűkítették, tradícióit idézőjelbe tették, ugyanakkor klasszicizáló városát panelrengeteggel hígították fel. A nagyszámú betelepülő csak bajosan asszimilálódott a cívis mentalitáshoz – a hajdani kényes egyensúly talán soha nem is állhat már helyre. Látták ezt Debrecen új, ifjú gazdái is, s nekidurálták magukat, hogy megkíséreljék a lehetetlent: új fazont, új öntudatot adni a kálvinista Rómának. Megőrizni mindent a régiből, ami hasznos és megerősít; s megálmodni hozzá mindazt, ami hiányzik. Hagyomány és újítás – a régi recept új hangszereléssel. S amiben a kezdeti botladozás után kevesen hittek: Debrecen új életre kelt. Na jó, mondhatja a kibic – mi más is várható a hamvaiból éledő főnix városától? Csakhogy annyi volt korábban a téblábolás, meddő várakozás – vajon mi hiányzott a fordulathoz? Ha kortesbeszédet írnék, sorolhatnám: új főtér (amelyen az építésztársadalom egy része talán fanyalog, ám az együttlétre vágyó polisz népe nagy tetszéssel vette birtokba), új sportcsarnok, új fürdő, újfajta egyetemi város. S újfajta legitimitás (a demokrata városvezetés támogatottsága a diktatúrán edződött nemzedékeknek már-már zavarba ejtő); s konzervativizmusában is új szellemű gondolkodás. Olyannyira, hogy – talonba téve a sok évszázados cívis gőgöt – még a makacs tabukon is felülemelkedik: Debrecen immár harmadik esztendeje az elszármazottakat, a könnyelműen elűzötteket is tisztelettel meginvitálja egy-egy (látszatra nosztalgiázó, de nagyon is pragmatikus) hétvégére.
Az sem lehet véletlen, hogy a Nemzeti Színház „megyejárása” épp Hajdú-Biharral, Debrecennel kezdődött. Állt a liberális hírben álló direktor egy színpadon – a haza első színpadán – a szocialista megyevezetővel meg a fideszes polgármesterrel, s egészen úgy tűnt, hogy ez mégiscsak egy normális ország. Aztán megnézte a publikum Szabó Magda Kiálts, város!-át, ezt a debreceniséget boncoló súlyos színművet, ünnepelte kicsit az élő magyar irodalom nagyasszonyát, s azt gondolhatta: lám, érdemes kiáltani, mert olykor mégiscsak meghallják…