Koccintás a vízre

A somlai bor nemcsak orvosság, hanem a fiú utódra vágyó párok csodaszere is – állítják a Somló hegyi gazdák, akik szerint a napjainkban reneszánszát élő apró borvidéken két dolog hiányzik: a víz és az összetartás.

Bor százötvenkilenc forintért? Vörös? Félédes? Minőségi? Kólával vagy tisztán? – ilyesféle gondolatok sorjáznak a fejemben, ahogy a Somló hegy felé félúton elhagyom az egyik multinacionális hipermarketlánc századik akciós kékfrankost hirdető óriásplakátját. Holott olaszrizlingről, hárslevelűről s az ősi magyar fajtáról, a juhfarkról kellene elmélkednem, de hiába, nem megy, oly tolakodóan keretezi a nyolcas utat a másfél száz forintos kampány. Aztán fordul a kocka, mert egyéb jelzés híján épp egy újabb, vasbordára feszített reklámhordozón bosszankodva – legalább a történelmi borvidékeket békén hagyhatnák – figyelek föl a valódi minőséget rejtő somlói pincékhez kanyargó szűk hegyi útra.
A szerencsére továbbra is szükség van, mert az egyautónyi ösvény szeszélyesen bolyong a hegy szoknyáján, hogy bizonnyal csak az talál oda egyből, aki tökéletesen ismeri a járást. Ennek ellenére elsőre a Hotel Somló parkolójában kötök ki, bár teljesítményem értékét csökkenti, hogy a homlokzata felől klasszikus présházat formázó épület az egyetlen hotel a hegyen.
A zsúfolt parkoló rácáfol az idei idegenforgalmi szezont, pláne a borturizmust temető véleményekre, bár a civil gépkocsik között várakozó rendőrautó kissé elbizonytalanít. Persze kiderül, hogy nem szokványos vendégseregről van szó.
– Új tagokat avattunk – újságolja Gáncs Lajos, a Somlói Borrend ceremóniamestere, aztán int, hogy nyugodtan üljek közéjük, és kóstoljam meg, milyen nedűvel ünneplik a jeles eseményt. Kortyolgatás közben azért beszélgetünk is.
– A Somlói Borrend 1992. november 17-én alakult, hogy méltó módón képviselje a borvidéket és a somlói – vagy ahogy itt mondják: somlai – borokat. Elhatároztuk azt is, hogy a furmint lesz a zászlósborunk, a juhfark azért nem lehetett, mert akkoriban még nem volt államilag elismert fajta. Sőt volt olyan időszak, amikor a juhfark majdnem ki is pusztult – emlékezik a ceremóniamester, majd amikor némi értetlenséget vél fölfedezni a tekintetemben, további magyarázatot fűz a történtekhez.
– Úgy tartják, hogy juhfarkot csak az termesszen, akinek sok pénze vagy nagy területe van. Mert néha kiszámíthatatlanul terem. Szerencsére több gazda is akadt, aki nem riadt vissza a nehézségektől, s a földjén újratelepítette a fajtát. De azért jó pár minisztériumi vezetőt meg kellett győznünk róla, hogy a juhfark Somlón is megterem.

Újabb korty, újabb történet, de ez már vidámabb, hiszen nem a pusztulásról, hanem épp ellenkezőleg, a szaporulatról szól. Jelesül, hogy somlai bort annak kell innia, aki fiúgyermeket akar.
– Statisztikailag igazolt, hogy ebben a körzetben huszonhat százalékkal több az elsőszülöttek között a fiúgyermekek száma. A legendák arról mesélnek, hogy Mária Terézia kötelezővé tette a császári családban a nászéjszakán és a mézeshetek idején a somlai fogyasztását, így biztosítva a fiú trónörökös születését. Innen adódik a nászéjszakák bora elnevezés. De gyógyszerként is ajánlották. Történészként Antall József miniszterelnök úr is foglalkozott a témával, s kimutatta, hogy a somlai bort a korabeli orvosok tizenhétféle betegség, például vashiány vagy savtúltengés kezelésére javallották.
De csak ésszel! – emeli föl figyelmeztetően a mutatóujját Gáncs Lajos, merthogy szerinte három deciliter az a mennyiség, amely egészen bizonyosan nem árt meg senkinek, mégis javítja a kedélyt.
Az ebédhez fölszolgált harmadliternyi furmintnak köszönhetően megfontolt lassúsággal, de jó kedélyűen ereszkedem a partoldalon lefelé, a Tornai-pincészetig. Ide húzódtak át a borrend tagjai is, hogy újsütetű társaikkal egyetemben megkóstolják Tornai Tamás borait. Csalódnia kell azonban, aki olvasmány- vagy filmélményei alapján amolyan tipikusan gyertyás, hordós, lopós iszogatásra számított, mert a Tornai-pincészetet a legkorszerűbbek között jegyzik. A borkóstolás tehát a következőképpen mutat: a házigazda a rövid ismertetőt követően a hűtött acélhordóhoz lép, oldalán megnyit egy kis csapot, s így méri ki a soron következő italt. A pókhálós pince illúziójának hiánya a megjelenteket azonban a legkevésbé sem zavarja, mivel ők az ízekre, zamatokra figyelnek, s abban nem találnak kivetnivalót. Ám azt ma még senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy ez jövőre is így lesz!
– Most úgy tűnik, hogy az idén átlagos a termés vagy az átlagosnál valamivel jobb minőségű – véli Tornai Tamás. – A csapadék hiányzott, mert nagyon meleg, de száraz nyarunk volt, igaz, így szinte tökéletes biobort állíthatunk elő, olyan kevés növényvédő szert kellett használnunk.
Az ötvenhektáros területen gazdálkodó család – vendéglátónk szerint ekkora területet még épp belát a gazda szeme – 1946-tól borászkodik a Somlón. Így aztán belecsöppentek a borvidék legcudarabb időszakába, amikor hol államosították, hol pedig apró parcellákra szaggatva hétvégi telkekként szétosztogatták a szőlőültetvényeket. A cégtulajdonos úgy érzi, ez a megosztottság a mai napig érezteti káros hatásait.
– Időnként összehívom a nagyobb termelőket, hogy mindannyiunk érdekében egyeztessünk az elképzeléseinkről, hiszen együtt könnyebben érhetnénk el eredményeket. Sajnos ezt a szemléletet elég nehéz meghonosítani itt a hegyen. Gondoljon csak bele! A teljes, művelésre alkalmas területnek mindössze az egyharmadán folyik szőlőtermesztés, a fennmaradó részen a hétvégi telkek, hobbikertek a meghatározók, pedig a somlói a húsz magyarországi borvidék közül a legkisebb. Vagyis itt kellene legjobban megbecsülnünk a földet. Mégis inkább széthúzást tapasztalok.
Tornai Tamás hiszi, hogy ha a somlói borvidék megküzd önnön kicsinységével, akkor különleges boraival nemcsak a magyar, de a külhoni piacokat is meghódíthatja. Addig azonban még rengeteg teendő van hátra, mert a külföldi partner igencsak kényes, a japán üzletemberek például le sem ülnek tárgyalni, amíg saját szemükkel meg nem győződnek az ültetvény gondozottságáról.
Ha egy japán delegáció épp erre járna, és nem átallna egész a Somló hegy sziklás búbjáig vizsgálódni, akkor ijedtében valószínűleg meg sem állna a Ferihegyi repülőtérig. Odafönt ugyanis komoly építkezés zajlik, így a frissiben rakott kő támfalak, a még egyszer sem használt, csillogó-villogó feldolgozó gépek, a friss festékszag s az általános építkezési miliőbe meglehetősen nehéz belelátni a tervbe vett mintagazdaság körvonalait. Pedig a Somlói Barátok Borászat beruházása komoly mérföldkő lehet a hegyen.
– Ez lesz az első szüretünk, ami azt jelenti, hogy amit itt lát, abból az épületen kívül minden vadonatúj – tudom meg Baráth Sándor birtokigazgatótól. – Még nagyon az elején járunk mindennek, terveink szerint hotelt és éttermet is fogunk építeni a harminchektáros szőlőbirtok mellé.
Habár ez a harminc hektár nem tűnik soknak, Baráth Sándor állítja, hogy nem is érdemes többel foglalkozni, mivel az új borászat a legmagasabb minőség elérésére törekszik. Márpedig a minőség tizenöt esztendő alatt visszahozhatja az akár kétmilliárd forintos indulási költséget.
– Háromezer forintra taksáljuk a majdani legolcsóbb borunk egy palackjának árát, a felső határt pedig még nem ismerjük, mivel egyelőre kiszámíthatatlan, hogy mire leszünk képesek mi és mire a terület. A harminc hektár egyébként a magyar piac méretéhez viszonyítva sok, így Németországba, Nagy-Britanniába, de az Egyesült Államokba is szeretnénk eljuttatni a borainkat.
A Csordás–Fodor borházban is új beruházást ünnepelnek, már amennyiben ünnepnek tekinthető az új kályha próbaüzeme. Mindenesetre a pince előterében barátságosan duruzsoló vasszerkezet igazán családias hangulatot teremt, főként, hogy odakint ismét felhők mögé bújt a nap, magával hurcolva a vénasszonyok nyarának utolsó maradványait.
– Sokan jönnek hozzánk kóstolóra, kisebb-nagyobb csoportok egyaránt. Aztán azt mégsem hagyhatjuk, hogy az első néhány pohárka felhörpintéséig dideregjenek itt nekünk – fejtegeti Csordás Sándor, majd hogy azért ne csak a kályhára bízza a dolgot, kibont egy üveg chardonnayt. – Azt előre senki meg nem mondja, hogy milyen lesz a 2003-as somlói bor, mert ahány év, annyi íz. Itt van például ez a 2000-es bor, amit iszik, ez sokkal lágyabb, mint például ez az 1999-es – és már veszi is elő az említett évjáratot –, amelyikben a rendkívüli időjárás, az aszály miatt a somlai föld valamennyi ásványi anyagát úgy érezheti, mintha egyesével beleharapna mindannyiba.

S valóban, az 1999-es chardonnay olyannyira különbözik egy évvel fiatalabb társától, mintha nem is egyazon fajta lenne. Botor módon megemlítem ezen tapasztalatomat, mire a borász újabb és újabb évjáratokat varázsol elő, miközben felesége füstölt sajttal kínál. Szerencsémre, mert így a borrend ceremóniamesterének ajánlását ugyan túllépve, ám komolyabb megingás nélkül indulhatok Spiegelberg István birtokára.
A nap már a feketén gomolygó felhőket is magukra hagyta, így meglehetősen csípős a szél, amely a lejtőn lezúg a Kisalföld felé. A pincékben fények gyúlnak, s öltöztetik romantikus köntösbe a szüretre készülődő Somló hegyet. A távolban rádió recseg, talán híreket mondana, de a hangfoszlányokat magával ragadja az érett szőlőszemekre vijjogva vadászó seregélycsapat. Jólesik a séta, szinte sajnálom, amikor a meredek tetején előbukkan a Spiegelberg-ház. Amint azonban a virágokkal bőségesen befuttatott, fapadlós tornácra lépek, már feledem is a hátam mögött hagyott hangulatot.
Spiegelberg István a Somló hegy egyik legérdekesebb embere. Német-magyar állampolgár, aki itt is, ott is otthon érzi magát, bár ahogy körbevezet a birtokán, úgy érzem, szíve mégis inkább Somló felé húz. Németországi munkájáról eleinte nem is akar beszélni, csak annyit árul el, hogy unalmasnak tartja. Végül némi noszogatásra kiböki, hogy a BMW-nél tesztpilóta. De szót se többet erről, mert mi van abban érdekes, hogy ha valaki egész nap köröz egy autóval – legyint, s mutatja a pincét, ahol a másfél hektárról szüretelt szőlőből jó somlai bor lesz.
– A gyerekkoromat töltöttem errefelé, aztán felnőttként is sokszor visszajártam. Ha valahol igazán jó bort kóstoltam, ott többet kérdeztem – avat be borászkodásának kezdeteibe. – Ezt a területet szép lassan vásárolgattam össze, így lett három házam, amelyekben szeretnék panziót nyitni, mert a Somlót meg kell ismerniük az embereknek, hogy ha azt hallják: magyar bor, akkor ne csak Tokaj vagy Eger jusson az eszükbe.

Az alacsony fejfa miatt mélyre hajolok, amikor belépek a pincébe, így még izgalmasabb a látvány, amely a következő pillanatban elém tárul. A lámpák precízen megtervezett sorrendben kapcsolódnak föl: először a hátsó fal apró üregében kucorgó márványangyalt, majd a boroshordókat, végül a kóstolóknak helyet adó, lócákkal és asztallal berendezett termet borítja el a világosság.
– Nemrég holland vendégeim voltak. A hollandokról azt kell tudni, hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor fölállnak, és otthagyják az egész rendezvényt. Szóval izgultam. Meghívtam egy barátomat, Gombai Tamást, a Fonó zenekar hegedűsét muzsikálni, mert semmit nem akartam a véletlenre bízni. És amikor az est végén, a pislákoló gyertyafényben – mert akkor nem az elektromos lámpák világítottak – a holland vendégek megkóstolták a furmintomat, bevallották, úgy érzik, soha nem akarnak elmenni innen.
Kiválasztjuk a barna kenyérből, hatféle sajtból, frissiben szedett paprikából álló vacsorához illő bort, s csak amikor túl vagyunk a kék penészesen, a másfél éves kőkemény svájcin meg az érlelés ideje alatt beatkásodott sajtkülönlegességen, akkor folytatjuk a beszélgetést.
– Valami ilyesmivel akarok foglalkozni – utal a Somló-szerte csak Stefánként emlegetett István a hollandjaira, majd szomorúan elmeséli, hogy jó ideje megállt a haladás, mert nem sikerül fölhozatniuk a hegyre a vizet. Addig pedig nem tudja a betérőknek azt a kényelmet nyújtani, amit szeretne.
– Ha víz van, minden van – teszi hozzá, s életemben először a vízre emelem a poharam.