Konvojillemtan haladóknak

Ha érvényes, nem szezonjellegű matricával az autópályán haladunk, s mellettünk megkülönböztetett jelzéssel – és kétszáz kilométeres óránkénti sebességgel – kötelékben húznak el nagy fekete autók, hazájukat szerető, vezetőinkért aggódó állampolgárokként engedelmesen húzódjunk félre, és semmi esetre se két kilométerszelvény között akarjuk megreformálni a politikai berendezkedést. A saját jól felfogott érdekünkben ne integessünk át a sietős konvojnak, még akkor sem, ha az éca nélküli miniszter asszonynak, Lévai Katalinnak köszönhetően beköszöntött Magyarországon a jeltolmácsok paradicsoma. Ne tegyünk félreérthető mozdulatokat akkor sem, ha a könnyelműen le nem függönyözött autóban az ország vitézlő miniszterelnökét véljük felfedezni. Gondoljunk arra: neki is nehéz gyermekkora volt (például románul kellett tanulnia), nem ült mindig a párnázott hátsó ülésen, s amikor a diktatúra lápvilágában titkosszolgálati tevékenységre kényszerült, még azt sem engedhette meg magának, hogy hazafias alapon – azaz térítésmentesen – végezze áldásos, nélkülözhetetlen misszióját. Ne felhőzzük tovább gondok barázdálta homlokát országúti illetlenséggel: képzeljük azt, hogy befőtt vagyunk egy hatalmas üvegben, s atyaian feszül fölénk az őrző-védő celofán.
Ha netán megyei kisgazdaelnökök vagyunk, végképp kerüljük az arcátlan provokációt. Erőteljes Volkswagen gépkocsinkkal ne veszélyeztessük óvatlanul a motorikusan nagyságrenddel gyengébb, Mercedes márkájú kormányfői hivatali gépjárművet. Ne menjünk közel hozzá, ne fitogtassuk öncélúan technikai és erőfölényünket. Százhatvan kilométeres óránkénti sebességnél ne tekerjük le az ablakot; s a spontán ökölrázás is fölöttébb veszélyes vezetés közben. Ha a konvoj utolsó autója megáll, s kiszáll belőle egy tagbaszakadt kormányőr, ne fenyegessük rendőrrel s azzal sem, hogy lesújt rá a népharag és a jogállam szigora. Ha a letekert ablakon át hivatali végtagjával illet, hálásan köszönjük meg önmérsékletét, s tekintsük preventív intézkedésnek, elvégre jogosítványunktól és rongyos életünktől is megfoszthatott volna. Gondoljunk arra, micsoda kockázatot vállalt azzal, hogy önkéntesen hozzájárult felnőttkori nevelésünkhöz: egy konvojban haladó kormányőrnek tilos megállni és az alattvalókkal kommunikációba elegyedni – még az is elképzelhető, hogy e spontán kapcsolatfelvételért szóban megintik. Még elképzelni is borzalom!
Később, ha a konvoj elhúzott a büszke Bécs irányába, ne hívjuk fel az asszonyt, hogy milyen megtisztelő kalandban volt részünk. A sajtót meg végképp ne értesítsük: egyrészt éretlen dolog, másrészt meg elvonjuk az energiát a kormánykommunikáció hivatásosaitól, pedig épp azt kell megmagyarázniuk, miért jó a magyarságnak, ha Aradon mégsem lesz szabadságszobor-csoport. (Van nektek egy ott fenn a Gellért-hegyen. Miért nem nézitek azt?) Fogadjuk megértően, ha olyan verziót szivárogtatnak ki, hogy a kigyúrt kormányőr azt mondta volna: „Szerencséje, hogy nincs időm foglalkozni magával.” Ennél egy sima, feddő pofon is jobb. Képzeljük el, mi történne, ha volna ideje! Ki tudja: talán még a hatályos alkotmányt meg az alapvető emberi jogokat is kikérdezné, aztán égnénk, mint Medgyessy Bukarestben.
Ne firtassuk, a kormányőri magaviselet változásai vajon összhangban vannak-e a kormányzati illemtan változásaival. Legyünk empátiával az őrző-védő és az őrzött-védett irányában: az élet rohan, mint az út menti kilométertáblák – örüljünk, ha sorsunk önfeláldozó intézői olykor megállnak mellettünk, s leereszkednek hozzánk, mint fáradt vándor a nyeszlett margarétához. Gondoljunk arra: akár le is téphetne, és a kalapja mellé tűzhetne – és még mi lehetnénk hálásak, hogy kimenekített bennünket a porból, a szürke hétköznapokból. Legyünk vele tisztában: egy nagy ember, egy történelmi nagyság fizikai közelsége a mi pondrólétünket is megnemesíti – még akkor is, ha egy páncélozott lemezréteg választ el tőle. Olyan jó azonban elképzelni is választékos eleganciájával, a bukaresti politikai elitet bízvást megszégyenítő egyedi öltönyében – isten tudja: alatta titkon ott lapul a már foszladozó kistehenes póló is, bizonyságul, hogy ez a kiválasztott vezető az ő népéből vétetett…
Legyünk megértéssel aziránt is, ha a kormányzati kommunikáció nem akarja besározni a miniszterelnök makulátlan hírnevét egy ilyen útszéli afférral, s mikor a minden lében kanál sajtó kizárásos alapon mégis kideríti a védett személyek kilétét, nézzük el az illetékeseknek azt a kis rutinszerű dezinformációt. Végül is igazat mondtak, hogy a külügyminiszter nem volt a konvojban – késve indult, úgy húzott utánuk. A miniszterelnököt meg először nem kérdezték. Az információs forradalom tanulsága: a szóvivők megtanultak válaszolni – most már az újságíróknak is meg kell tanulniuk kérdezni. Méltányoljuk a sziszifuszi erőfeszítést, amely a gazda iránti lojalitást párosítja a közvélemény informálásával! Csupa frusztráció amúgy is az élet: ezek az illojális választók folyton kockázati tényezőt jelentenek: ha gyalog megy a főnök a nép közé, akkor hazaárulóznak; ha meg autóval, akkor hadonásznak. Külön pech, hogy a főszóvivő már megint hazugságban maradt: nyilván felrémlett előtte az a gyászos eset, mikor még a papa sietett így – az Országgyűlés elnökeként – szolgálati konvojával, s a halaszthatatlan teendőket nem minden arra járónak sikerült túlélnie.
Ne háborogjunk a kormánypárti sajtó kettős mércéje miatt sem. Nógrádi miniszterről annak idején a keresztvizet is leszedték, mert sietett; s emlékezhetünk az előző ciklusból nevezetes kormányőrgyalázásokra: például hogyan merészelt utánalőni egy autótolvajnak, holott az csak a kormányfő autóját akarta kölcsönvenni. Medgyessyhez ilyesmi nem ér fel: fogadjuk el, hogy a balos sajtó szerint nem ügy, ha egy hivatalos magyar delegáció Bécsen keresztül megy Bukarestbe, s a zord földrajzi összefüggések miatt óhatatlanul késésbe kerül. Szoktassuk magunkat a gondolathoz: ezután Pozsonyba Belgrádon keresztül járunk, Ungvárra meg Zágráb érintésével. S ne hullassunk krokodilkönnyeket a nemzeti légitársaság sanyarú sorsa fölött sem: elvégre más cégek is a piacról élnek, s egy magyar kormányfő – ha internacionalista emlőkön nevelkedett – nem lehet részrehajló a választásban. Szerencsére küszöbön a fapados forradalom: egy fapados miniszterelnök dúskálhat majd a jobbnál jobb ajánlatokban…
Ha mindez a perspektíva nem elégítene is ki bennünket, legyünk türelemmel: nincs már messze az az idő, amikor az elegáns Mercedes-konvoj megállás nélkül suhanhat Bukarestig. Értékeljük a bölcs államférfiúi előrelátást, amely a kínai útépítőkben fedezte fel a közép-európai infrastrukturális forradalom zálogát. Az avatásig Medgyessynek még meg kellene tanulnia néhány mondatot a pekingi nyelvjárásban is, s akkor három nyelven tarthatná a szalagátvágó szónoklatot, amelyben huszadszor is megígérné az aradi szobrászművészet felvirágzását. (A beszéd román változata már elég jól megy, s a magyarban is van némi haladás. Lesz még ebből cserebogár!) Igaz, egy ilyen aktushoz még jó néhány Medgyessy-ciklusra volna szükség. S legyünk bármilyen illemtudók, ne hagyjunk kétséget afelől: mihamarabb meg kell állítani az ámokfutó fekete autót.