Könyvesház

Új regénykorszak?
Olasz Sándor a mai magyar irodalomról
Büky László

A XX. század derekán a prózairodalom több tekintetben átrendeződött: funkció- és szerepváltás történt, s ez nálunk főként a nyolcvanas években következett be. Ilyeténképpen az elmúlt bő két évtized regénytermése vizsgálható a regénypoétikai események szempontjából. Azonban e vizsgálatot elvégezni előzmények nélkül aligha lehetséges, így Olasz Sándor visszanyúl a fél évszázadnál régebbi művek szövegvilágába. Nem a hagyományos történelmi vagy írói-életrajzi meghatározottságot kutatja, hanem a poétikai események összefüggésrendszerét.
A könyv gerincét műelemzések alkotják, amelyek révén a tanulmányíró nem kíván értékítéletet mondani a mai magyar regényekről, sem teljességre törekedni, inkább az alakulásfolyamatok irányait és ívét vázolja.
Emiatt szánt fontos szerepet Németh László Égető Eszter című művének, amely még az 1940-es évek második felének regénypoétikai törekvéseit mintázza, kiváltképp a kutatás számára. Ugyanebből a korszakból Kodolányi János (Vízözön) és Márai Sándor (Béke Ithakában) mitologizáló regényeinek modelljével is foglalkozik. Majd az 1950-es évek „deliterarizációs” folyamataival, az ideológiai elveket szem előtt tartó regényírással, illetve az ebből való kitörés kísérletével (Sarkadi Imre: Viharban) példálódzik. A hatvanas és hetvenes évek regényeinek vizsgálata – Németh László kifejezésével – a magyar status praesens felvételeinek áttekintését, elemzését jelenti: sorra kerül Sánta Ferenc (Húsz óra), Sarkadi Imre (A gyáva), Somogyi Tóth Sándor (Próféta voltál, szívem), Kertész Ákos (Makra). Az utóbbiban már ilyen mondat volt olvasható: „élt egyszer Oroszországban egy Lenin nevű pofa…” A szociális messianizmus eszmerendszerét megbontó és társadalomkritikai magatartást erősítő regények a kor uralkodó beszédstílusának értékminőségét teszik a kommunikáció központjába.
Új esztétikai magatartás jelenik meg az úgynevezett „elnyújtott” nyolcvanas években. A hatalom-, az erkölcs-, a társadalom- és történelemábrázolás helyébe a világ teljesebb képét kívánják adni az írók. Morális tartalmú cselekvéssé válik az írás, amint ezt például Kertész Imre művei is érzékeltetik. „Kertész világában nincsenek jók és rosszak – állapítja meg Olasz Sándor –, mindenki az Auschwitz nevű világállapot kiszolgáltatottja.”
Az egyéniség, az én meghatározása és bizonytalansága Tandori Dezső regényeiben látható (A meghívás fennáll; Ne lőj az ülő madárra). A hagyományosan nagy elbeszélés széthullásának példája Temesi Ferenc nagy sikerű regénye (Por), amely mozaikokat, történetdarabkákat helyez egymás mellé, kitalál egy puzzle-szerkezetet a szegedi és kisteleki művelődéstörténeti anyag városmítosszá szublimálása közben.
A nyelv és a személyiség új fölfogásának mikéntje a Nádas-elemzés révén (Emlékiratok könyve) tárul föl a kötetben; ez a mű a modernség után született, ám nem posztmodern, hanem a prousti vonalon halad. A posztmodernen innen és túl című fejezetben Grendel Lajos regényeiről ír Olasz Sándor, majd bemutatja újabb irodalmunkban a családregény metamorfózisát, egyebek közt Nádas Péter Egy családregény vége, Závada Pál Jadviga párnája című könyve alapján.
Az utolsó fejezet a kilencvenes évek dilemmáit veszi sorra, és felveti a kérdést: új regénykorszakba léptünk-e? Bizonyos egyensúlyállapotot lát az elemző, a múlt és a közelmúlt gyakorta az artisztikus jellegben, a jól megcsinált szövegben, a klasszikus műfaji örökség továbbélésének egyedi megoldásaiban simul össze.
A rendkívül bő tárgyi anyagban való eligazodást a kötet bibliográfiával és a könyvben szereplő írók lexikonával is segíti, de azzal is az olvasó javát szolgálja, hogy tovább- és visszagondolásra késztet. Az utóbbi évtizedek regényeinek intellektuális feldolgozását, értékelését és az irodalmi folyamatban való elhelyezését végső soron az olvasóra bízza. Persze a figyelmes szemlélő azt is észreveszi, hogy a szegedi irodalomtörténésznek tudományos felkészültsége és problémaérzékenysége révén van saját értékrendje, alaposan ismeri a társadalmi és művészi folyamatokat akkor is, ha csupán a jéghegy csúcsát mutatja.
(Olasz Sándor: Mai magyar regények. Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2003. Ára: 1848 forint)

Versengés kirakatbabáért
Hangulatjelentés Kolozsvárról
Papp Ágnes Klára

Kolozsvárott a hangulat abszurd, erősen felhős, Kafkáénál derűsebb, Örkényénél borúsabb; a holnap kilátásai egyelőre ködbe vesznek – ezt az előre- és hátrajelzést olvashatjuk ki Sigmond István nagyjából a rendszerváltástól gyűlő terméséből összeválogatott novelláiból. A Keselyűcsók, amint a címből is kikövetkeztethető, nem tartozik a könynyű nyár végi olvasmányok közé, de ez nem a humorérzék hiányából fakad. Sőt épp a humor, mindenekelőtt a fekete humor az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodni próbálhatunk az elbeszélések végsőkig kilátástalan világában. De ez nem lehet véletlen: hasonló kafkai bezártságban játszódik a szintén kolozsvári Szilágyi István Agancsbozótja vagy Bodor Ádám Sinistra körzete, hogy a közismertekre utaljak.
A levegőben lógó abszurditást (értsd: a lét kilátástalanságát, értelmetlenségét) Sigmond István egyedi, visszatérő témákban és motívumokban próbálja megragadni. Ezek egyike a parabolaszerű, rémálmokat idéző elbeszélés, mint például a kötetet megnyitó A köd. (Az egész alaphangulatát előrevetítik a könyv első sorai: „Nem emlékszem, hogy mikor és hogyan kerültem a Sorba, de időtlen idők óta itt vagyok. Nem látok mást, csak a Ködöt. Semmi sem olyan hatalmas, mint a Köd.”) Valamivel emberszabásúbb (de nem kevésbé abszurd) világban játszódnak a jellegzetesen sigmondos kaotikus novellák: amelyekben a tökéletes zűrzavar, az őrület hétköznapi kispolgári családot, otthont dúl fel. Ezek az írások (például az Idus-nap) bővelkednek a hajmeresztően váratlan fordulatokban, ötletekben, humorban és szörnyűségben, groteszkben és filozofikumban. A kaotikus világot az értelmetlenség, a rombolás szelleme tartja össze. A legjobb írások azonban a hagyományosnak mondható elbeszélések közül kerülnek ki. Ezek alaphangját is ugyanaz a bezárt, értelmetlen, kilátástalan légkör határozza meg, de itt ez egy konkrét, reális élethelyzetből, egy szereplő látóköréből teremtődik meg. A figurák és helyzetek magukért beszélnek: nyomorék katonák versengése a vágyott nőért, akiről kiderül, hogy csak az üvegajtó mögé állított kirakatbaba (A verseny), a felejtéssel küzdő öregasszony harca, hogy felismerje saját ifjúkori képét (Megnyertem a játékot, Gyula!). Ezekben az írásokban éppúgy megtalálható az abszurditás, a kilátástalanság, a szürreális részletek, a morbid humor, a groteszk, de nemcsak elvontan, jelképesen értelmezhető, hanem egy lélektanilag hitelesen megteremtett szereplő habitusából fakad: leépülés, felejtés, halál, öregség, betegség témái térnek vissza. Így ezek a novellák többdimenziósak lesznek, ellentétben a parabolaszerű írásokkal, amelyekben az író inkább az abszurd ötletek sokaságával és a szörnyűség fokozásával próbál változatosságot teremteni. A kötetet elolvasva az ember arra gondol, ez a hatás már aligha fokozható, és szeretné arra kérni Sigmond Istvánt, lépjen ki az abszurd világból, és írjon inkább könynyű nyári olvasmányokat – ehhez már csak az hiányzik, hogy a hangulat olyan legyen Kolozsváron, mint egy Wodehouse-regényben.
(Sigmond István: Keselyűcsók. Kriterion, Kolozsvár, 2003. Ármegjelölés nélkül)

Ellopott forradalom
Rendszerváltás román emigráns szemével
Stier Gábor

Voltak, akiknek már pár héttel-hónappal az 1989 decemberében történtek után kinyílt a szemük, s nem nevezték forradalomnak az eseményeket. Összeesküvést emlegettek, keserűen gúnyolódtak. A bukaresti Egyetem tér egyik hétköznapi hőse, a regényhős Ion Valea bölcsész ekkor még nem osztotta a nézetüket. Nem akarva beismerni csalódottságát, jobb híján azzal vigasztalta önmagát, hogy a tömegek nélkül az összeesküvés is kudarcba fulladt volna. Forradalom volt tehát – erősítgette magában –, kisajátított, ellopott forradalom, de forradalom. A regényhős érzései sokunk számára ismerősek Kelet-Közép-Európában. Kiábrándultan, hitetlenkedve, dühösen látjuk, mint ül tort Bukaresttől Budapesten át Varsóig a 80-as évek kommunista elitje. A köpönyegváltó messiások, Iliescu, Nastase, Medgyessy, Kovács, Miller vagy Oleksy másodvirágzásának lehangoló volta eleve érdekessé teszi számunkra a már a folyamat kiindulópontjában baljós jeleket látó emigráns író regényét.
A sajátosan kelet-európai sorsú Dumitru Tepeneag életútja hitelessé teszi a 90-es évekbeli romániai és európai változások krónikáját feldolgozó regénytrilógia – Európa Szálló (1996), Pont des Arts (1998), Máramaros (2001) – első darabját. A ma Franciaországban élő író a 60-as években egy barátjával, Leonid Dimovval megteremtette az esztétikai onirizmust, amely szerint az álom újraalkotása fontosabb, mint a lehangoló valóság. Ezt az elhajlást a hatalom olyannyira nem nézte jó szemmel, hogy 1973-tól nem térhetett haza, két évvel később pedig megfosztották állampolgárságától is. Kelet-európaisága mindvégig meghatározó élmény írói pályafutásában, korántsem ragad azonban le ennél az életrajzi ténynél, hiszen textológiai kísérleteivel a francia kritika szerint a modern regény egyik megújítójává is vált. Fontosnak érzi, hogy személyesen itt legyen Budapesten Nagy Imre újratemetésén, így aztán mi sem természetesebb, mint hogy december végén egy francia segélyszállítmánnyal Bukarestbe utazik, hogy három évtizednyi távollét után szembesüljön a román valósággal. A sokat látott emigráns együttérzéssel szemléli, miként szédíti meg honfitársait a rájuk tört szabadság, ő azonban nem hajlandó elfogadni a régi-új messiásokat, az új egyöntetűséget. „A szabadsághoz vezető út sokszor értékesebb a kivívott szabadságnál” – oktatja ki felhevült fiatal hőseit a bölcsek visszafogottságával, egyúttal figyelmeztetve őket arra is, hogy a „szabadság még nem az, ha ezt-azt szabad csinálnunk”. A forradalomhoz fűződő csalódást azonban gyorsan követi egy másik. Nyugat-Európába érkezve Ion Valea meglepődve tapasztalja, hogy hivalkodó gazdagságával együtt megveti ezt a fogyasztói társadalmat. Ennek ellenére marad, s honfitársai közül is egyre többen követik. A tömegesen elinduló fiatalokat nézve az író előre látja szülőhazája szomorú jövőjét, hiszen, mint mondja, otthon nem marad más, csak az öregek meg a funkcik, a volt szekusok, közülük is csak a második vonal.
Téved azonban, aki szimpla társadalmi regény olvasására készül fel. Ugyanis csak a történet egyik szálát képezi a romániai „forradalom”, illetve Ion Valea találkozása a – rendszerváltó Kelet-Európa paranoiáját hűen érzékeltető kalandok után – kiábrándító Nyugattal. Az olvasónak ezenkívül meg kell „küzdenie” a két posztmodern szállal is: a cselekménnyel sokszor összekapcsolódó önéletrajzi leírással, illetve a regény narrációs lehetőségeit elemző, mindkettőbe beleszövődő síkkal. E műgonddal létrehozott „káoszból” végül kitűnő tollal papírra vetett, társadalmi és irodalomtörténeti értelemben egyaránt hiteles korlenyomat kerekedik ki.
(Dumitru Tepeneag: Európa Szálló. Palamart Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 1900 forint)

A hullócsillaggá vált asszony
Anita Diamant bibliai témájú regénye
F. M.

A Teremtés könyvében Dináról, Jákob egyetlen életben maradt leányáról olvasható néhány sor annyira megragadta az amerikai író-újságíró, Anita Diamant fantáziáját, hogy megírta belőle első regényét. „A vörös sátor bibliai történetekre épül, ám a szereplők és az események a szerző fantáziájának termékei” – áll a szokványos figyelmeztetés a színvonalas lektűr élén, amelyet megjelenése után több nyelvre lefordítottak. A magyar fordítás, amely kellemes olvasmánnyal ajándékoz meg minket, Árokszállásy Zoltán munkája.
Anyái történeteit átadhatta Dina a következő nemzedéknek (négy asszony is nevelte: Lea, Ráhel, Zilpa és Bilha, és ő mindegyiket anyjaként tisztelte, azokat is, akiknek nem a véréből való volt), de a saját életéről hallgatnia kellett, és a csönd „kis híján kővé dermesztette” a szívét. Vajon milyen események játszódhattak le a messze földön híressé vált bábaaszszony életében, ha oly sokáig kellett hallgatnia róluk? A vörös sátorban, „a havibaj sátrában”, ahova csak asszonyoknak van bejárásuk, fedi fel a feledésbe merült történetfüzért Dina, s elbeszélése nyomán megelevenednek a „torzsalkodás sűrű szövevényében élő” bibliai asszonyok mindennapjai is. Asszonyoké, akik nemcsak azért szerettek volna időnként leányt szülni, mert az „előbb-utóbb terheket vesz le az anyja válláról”, hanem azért is, „mert neki lehet idővel átadni a család emlékezetét”.
A sokfelé ágazó mese Egyiptomban ér véget, úgy, ahogy a mesék véget érnek: a minden bajt és bánatot feloldó megbékéléssel. De előtte Dinának még egy különös találkozás is kijut: kilétét fel nem fedve egyik leszármazottjától hallhatja vissza legendává nemesített élettörténetét, azt, hogy bánatában meghalt, és hullócsillaggá változott.
(Anita Diamant: A vörös sátor. Athenaeum 2000 Kiadó, Budapest. 2003. Ára: 1990 forint)