Lelkiismereti fedőszerv

Képzeljünk el egy kisügynököt. Ha létezik kisember, chaplini csetlés-botlással, botcsinálta sétapálcával, nos akkor miért is ne volna elképzelhető, csak a fantázia által egy kisügynök? Egy kisügynök, aki az Egyesült Pamutművekben dolgozik. Ott osztályvezető. Kötél ideg, cérna metélt, reggeltől estig szorgalmasan csavar, noha valójában másfelé vezetnek a szálak. A munkahely ti. csak fedőszerv, amely egy, a spulninál szövevényesebb hálót takar.
A fedőszerv többnyire jóindulatú, már csak azért is, hogy fel ne tűnjék, mit fed. Mit rejt. Mit leplez. Nemcsak politikai, hanem lelkiismereti fedőszervek is léteznek. Amikor meghallom: környezettudatos szemléletmód, ökológiai érzékenység, akkor rendszerint felszisszenek, hoppá, itt valakik megint irtóznak a cselekménytől. Az ökológiai érzékenység, a környezettudatos szemléletmód s a hozzájuk hasonló szép szavak ti. gyakorta nem egyebek, mint a cselekvésképtelenség, a politikai közöny, az aktatologatás, a hárítás és a színvakság fedőszervei. Rájuk való hivatkozással nem történik semmi.
Itt van példának okáért a szelektív hulladékgyűjtés. A szelektív hulladékgyűjtés kapcsán a politika, de olykor a közéleti publicisztika is megpróbál az átlagember lelkiismeretére hatni. Erkölcsi problémát képezni egy gyakorlati teendőből. Hovatovább úgy tűnik, hogy a szelektív hulladékgyűjtés olyan, akár a platóni állam, afféle metafizikai fikció, amely köszönőviszonyban sincs a valósággal. Avagy olyan, akár némely okkult para-guru szerint a kollektív meditáció: ha sok-sok ember egyidejűleg ugyanazt gondolja, még meg is valósulhat. Ha mindannyian környezettudatossá válunk, ha elménk, vezércsakránk megnyílik a szent ökomágia előtt, akkor egy nap tömegesen módosult tudatállapot gyanánt bekövetkezhet a szelektív hulladékgyűjtés csodája, de addig is, ki-ki maga folytassa-folytassa. Üdvössége végett ki-ki maga Mohamedként járuljon a hegyhez, vigye az újságpapírt a MÉH-be, az üveget az ABC-be. A környezettudatos szemléletmódra való efféle apelláció elfedi, hogy itt egy konkrét problémáról van szó. Épp ezért, mondhatnók polgári engedetlenségből dobom a szemétbe az újságpapírt én, a környezetvédő. Nem hagyom, hogy a lelkiismeretem mások fedőszerve gyanánt szolgáljon. Nem hagyom, hogy az én átlagpolgári lelkiismeretemre hivatkozva hagyják megoldatlanul a felelősök azt, ami megoldható. Tizenharmadik kerületi lakosként hadd közöljem: a kerületnek van polgármestere. Budapestnek is van főpolgármestere. Az országnak van kormánya és Országgyűlése. Felelős – avagy felelőtlen – hatalmi szintek, választott személyek és testületek, akik, amelyek hivatalból kötelesek megoldani e technikailag már rég megoldott problémát. Megoldás helyett persze könnyebb holmi tudatszintre hivatkozni, s visszaélni az ember lelkiismeretével.
Létezik lelkiismereti szolgálatmegtagadás. Amikor valaki úgy érzi, hogy lelkiismereti okok miatt nem fog fegyvert. Én szolgálati lelkiismeret-megtagadó vagyok. Ahelyett, hogy hetente vinném az újságpapírt a MÉH-be, osztozom a kényszerű bűnben másokkal. A kevésbé környezettudatosokkal, akik hasonlóképpen tesznek. Mert fáradtak vagy közönyösek. A lényeg épp az volna, hogy a környezetbarát életforma lehetőségét – világnézettől függetlenül – a társadalom biztosítsa mindenkinek, s az ne a környezettudatos kevesek megszenvedett fényűzése legyen.