Magyar felirat Stein Aurél kabuli sírján

Nem tudom, mennyire van Gödöllőtől Kabul, csak azt, hogy a távolság, amit a térkép mutat, hamis. Pedig a földrajzórákon megtanultam tisztelni a térképet, s hiszem, hogy így volt ezzel Dávid László is, különben nem lett volna földrajztanár. De hát az lett, és egy napon eszébe jutott hazánkfia, Stein Aurél, aki geográfusként a múlt században hatalmas fehér foltokat tüntetett el Ázsia térképéről. Volt emellett régész, hétezres hegyek legyőzője, a fehér hunok felfedezője, buddhista barlangszentélyek feltárója. Hazája mégsem tartott igényt rá, nem úgy Anglia, amely mindenben támogatta, és munkái jutalmául 1912-ben lovaggá ütötte.
Régi képlet ez. Kőrösi Csoma munkáit ugyanúgy az angolok pénzelték, ők adták ki először könyveit, és halála után a sírját is ők gondozták Darjeelingben – mint Steinét Kabulban. Ráfért, mert itthon hetven évig egyetlen itthoni kormánytisztviselő vagy akadémikus sem tartotta fontosnak, hogy odautazzon, és ráakasszon egy magyar nyelvű táblát.
Hatvan esztendeig Stein Aurél sírján sem volt ilyen, annak ellenére, hogy gazdag könyvtárát végrendeletében a Magyar Tudományos Akadémiára hagyta. Ha más nem, az az 51 ládányi anyag megért volna egy kevéske márványt, amibe pár magyar szót vésnek, hogy ebédszünetben a kabuli képviselet valamelyik embere kiugorjon vele az angol temetőbe. Nem futotta se az idejükből, se a pénzükből. Az a kabuli sírkert számukra távolabb volt Kabul magyar képviseletétől, mint Dávid László gödöllői otthonától.
De térjünk vissza a mába.
2000 tavaszán a fiatal földrajztanár maga elé terítette Ázsia térképét, mellette ott hevertek Sir Stein magyar nyelvű könyvei, egy kivételével régi kiadások, a tanár úrnak sok idejébe és pénzébe került, míg hozzájutott mindhez. Ugyan megtudta-e belőlük, mivel érdemelhető ki a hálátlanság, hogy szülővárosában, Pesten nincs nevével jelzett utca, hogy munkái nagy részét máig nem fordították le magyarra, és ha szólnak róla a ritka méltatók, olyan szamárságokat írnak, mint szegény jó Lázár István, aki szerint Stein 1942-ben Afganisztánba készült, „ahová végül sose jutott el.” Eljutott. Anynyira, hogy ott is halt meg. (L. I.: Világjárók, világlátók. Móra kiadó, 1986., 327. oldal.)
*
Valami nem stimmel ezzel a világhírű tudóssal, ha a külföldi lexikonok többet írnak róla, mint a mieink; ha egy tévéműsorban, amikor a fasori gimnázium jeleseit sorolják, épp az ő nevéről feledkeznek meg; ha az oxfordi és cambridge-i egyetem díszdoktorrá fogadja, a hazai egyetemek viszont ugyanerről megfeledkeznek. Vajon miért?
Az okot csak találgatni lehet.
Stein Aurél művelt, zsidó polgárcsaládban nevelkedett, ahogy több más jeles orientalistánk: Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác vagy utóbb Germanus Gyula. Ázsia iszlám országaiban és Indiában kutatták a múlt emlékeit, és néhányan közülük, együtt Ligeti Lajossal és Németh Gyulával, a magyar nyelv török eredete mellett voksoltak. Hogy Stein miként vélekedett erről? Így: „Hiszem, hogy azokat, akik Árpáddal együtt jöttek be a magyar földre, a belső-ázsiai türkök közé sorolhatjuk.” Minek alapján gondolhatta ezt? Például azokat a sírleleteket látva, amelyekre a selyemút menti Asztanában bukkant ásatásaikor. Köztük volt egy arctakaró, amelyen életfát látni, szarvast, s egy fa lombjai közt madarat. Az asztánai leleteket valós értékén a sajtóban egyedül lapunk méltatta: Hankó Ildikó írt róla 1990. november 26-án. Nem véletlen hát, hogy 2002 májusában, egy angol nyelvű Stein-katalógus elkészülte alkalmából rendezett akadémiai emlékülésén, Harmatta János azonnal szóba hozta, hogy az orientalista által felfedezett nyelvi emlékek megfejtése körül „kételyek és ellentmondások” vannak. Arról, ismereteink szerint nem szólt, kinek a kételyei ezek. Mi se közöljük hát, kik azok, akik szerint Stein Aurél életművének valós feltárása és közzététele nem érdeke bizonyos köröknek.
*
Mi vitte Kabulba? – kérdeztem Dávid Lászlótól. Van úgy az emberrel, hogy szamárságokat kérdez, s a tetejébe okos válaszokat vár, szerencsére a gödöllői tanár egyszerűen felelt. Kért, hogy ne siessek annyira, több mint két évébe telt, mire nekivághatott. Az mozgatta kezdettől, hogy Stein Aurélt mindenütt angolként tartják számon, pedig magyarként született, és magyarként halt meg, ám erre Kabulban semmi nem utal. Kellene arra a sírra egy erről szóló tábla, gondolta, ez a gondolat attól fogva nem hagyta nyugodni.
Az érdeklődést, hogyan juthatna ki, a Külügyminisztériumban kezdte. Rögtön lebeszélték. Semmi baj, akkor majd az ENSZ. Hamar kiderült, a világszervezetnél semmit nem lehet intézni. Hogy el ne felejtsem, Dávid Lászlónak akkor még társai voltak: hárman készülődtek Afganisztánba, ám utóbb kiderült, a másik kettő inkább „kirándulni” akart, s mikor meleg lett a helyzet, rögtön visszaléptek.
A „helyzetet” Amerika szeptember 11-i sokkja és az invázió jelentette: attól fogva az esély, hogy eljuthat Kabulba, egyenlő volt a nullával. Csakhogy ilyenkor szokta a nagy elhatározásúakat pártfogásába venni a szerencse. Dávid Lászlónak például kezébe adott egy újságcikket, Dallos Andrásról, India korábbi nagykövetéről szólt, s egyebek közt arról, hogy járt Stein sírjánál: bizonyította egy fénykép, ott állt a kőkereszt mellett. A földrajztanár rögtön talpra szökkent: ez az ő embere! Megkereste, beszélgettek, a diplomata elmondta, a sír jó állapotban van, a kabuli angol követség gondot visel rá.
Ez mind szép, de hogy lehet kijutni oda?
Ekkor már 2003-at mutatott a naptár, amerikai katonák grasszáltak az afgán fővárosban, Stein Aurél sírja sokkal meszszebb került Gödöllőtől, mint bármikor azelőtt. Ám voltak biztató jelek is. Dávid László informátorai jelentették, Bécsben ismét kapni afgán vízumot. No, akkor irány Ausztria! Similis simile gaudet, mondja a latin, s ennek jegyében a sors mellé rendelte Bodolai Lászlót, aki Kelet megszállottjaként már össze-vissza mászkálta Ázsiát. Bécsbe ketten mentek, s cseppet sem csodálkoztak, hogy az afgán követségen nincs tülekedés. Harminc euróért mosolyogva az útlevelükbe ütötték a vízumot.
*
Vízum már van, de lesz-e repülő? Az internetet böngészve bukkantak rá az afgán légitársaság honlapjára, s azon egy isztambuli járatra, amely 550 euróért elviszi a bátrakat Kabulba. Egy baj volt csak, az Ariana nem tagja a légitársaságok nemzetközi szövetségének, működésére tehát nincs garancia. Nem baj, akkor is meg kell próbálni. A törökök kacarásztak, azt mondták, ilyen légitársaság nem létezik. Aztán kiderült, hogy mégis van: a repülőjegyet 3000 dollárért adják, ugyanannyiért, mintha a járat San Franciscóból indulna. Az afgán világ mostanában ilyen.
Lefoglalták a jegyet, előlegként fizettek 50 eurót, aztán irány Isztambul. Hol az afgánok irodája? Sehol. Csak egy telefonszámuk volt, azon tényleg jelentkeztek afgán emberek, mondták, hogy ekkor és ekkor legyenek a tízes kapunál, fizessék ki a maradék 500 eurót, ami csaknem azt jelenti, mintha már Kabulban volnának. Kifizették, elköszöntek az afgánoktól, mentek, hogy igyanak egy sört, még van idejük rá, nem cifrázom: a gépet lekésték, három napig várhattak a következőre.
*
A kabuli szálloda olyan volt, mint egy börtön, betonpadlós, apró ablakos, kettejüknek kerek 10 dollár, de nem tudták, az árban benne van, hogy éjjel kettőkor felverik őket: igazoltatás nélkül nincs kvártély az afgán fővárosban. Másnap átköltöztek egy másikba, az olcsóbba, ahol az árban benne volt egy hordó hideg víz, ez jelentette a fürdést. Az áramot aggregátor adta, tizenegy órakor leállt, attól fogva sötétség. Az angol követségre taxival mentek, tele félelemmel, mert a Toyotákat Pakisztánból hozták, ahol maradt az angol gyarmati módi: a kocsik balkormányosak, közlekedési szabályok viszont nincsenek, de végül odaértek.
Steve Smith, az első titkár fogadta őket, tudta, kicsoda Stein Aurél, hívják fel Penelope Curtizt, mondta, ő beszéli a helyi nyelvet, és az emléktábla elhelyezésére tőle kaphatnak engedélyt. A hölgynek tetszett, hogy a táblán Anglia is meg van említve, kezükbe nyomta az engedélyt, és ők másnap végre ott álltak a sír előtt.
Rajmullah bácsival eleinte nehéz volt. A temetőgondnok egy nyelvet értett csak, a sajátját, ám azt hallva, hogy „Stein”, rögtön odavezette őket a sírhoz. Hozott egy vödör vizet, lemosta a követ, ez volt az ő hozzájárulása, aztán arrébb lépett, és Dávid László ráilleszthette a sírra a Gödöllőről hozott márványtáblát. Ez áll rajta: „Magyarország felnevelte, Anglia taníttatta, Afganisztán befogadta. A nagy magyar Kelet-kutató halálának 60. évfordulóján főhajtással: Bodolai László és Dávid László.”