Majka papa és a székelyek

Engedjék meg, hogy személyes élménnyel kezdjek: augusztus végén nálam nyaralt a testvérem két gyereke Székelyudvarhelyről. A tizenöt és tizennégy éves lányok életükben először jártak külföldön, így Magyarországon is, érthető volt hát az érkezést megelőző izgalom. Nekem is döntenem kellett, hogy a nyolc nap alatt azt mutatom meg az anyaország fővárosából, amit magam tartok fontosnak, vagy rájuk bízom a döntést, és azt nézzük meg, amire ők kíváncsiak.
Nem csak a nagybácsi obligát szubjektivizmusa mondatja velem, hogy a két serdülő szép és okos teremtés (a nagyobbik például a nyár elején tett sikeres felvételit a Székelyföld tán legjobb hírű középiskolájába), így aztán különösen fájt az első találkozásom a valósággal: a nagyáruház lemezosztályán nagylelkű ajánlatomra (válasszatok CD-t magatoknak) a lányok az ózdi rapper, Majka papa korongjára voksoltak. Hiába próbáltam meggyőzni őket, szavamon fogtak, így több mint háromezer forinttal támogattam a valóságshow egyszerű, ám igen bárdolatlan felfedezettjét. Béketűrő ember lévén egykedvű mosollyal mentem plazáról plazára, megnéztük a Terminátort, és lógtunk fejjel lefelé a vidámpark modern hullámvasútján, volt tűzijáték és Budapest Parádé, repülőtéri vizit és tropicarium, ahol rájákat lehetett simogatni. A lányok reggel és este chateléssel nyitották, illetve zárták a napot, így a falun nyaraló barátnőktől értesülhettem arról, hogy szüreti bálra készülnek Gyulakután, és Szovátán medve ölt meg embert a kaszálón.
A nyaralás végén megkérdeztem, hogy mi tetszett a legjobban, és mit találtak furcsának. A pozitív élmények között első helyen volt az ingyenes internet (erről az Axelerótól érkező számláim tudnának mesélni…), nagy-nagy örömöt okozott az egyik ifjúsági magazinban talált 50 cent-óriásposzter (hosszas utánjárás után kiderítettem, hogy a fél dollár nem pénz, hanem egy fekete bőrű rapénekes), a legnagyobb csalódást pedig az okozta, hogy nem láttak egyetlen „sztárt” sem az utcán. Na jó, egyet azért igen: az egyik bevásárlóközpont liftjében együtt utaztak a Barátok közt szereplőjével, Margit nénivel, aki „nagyon le volt fogyva”.
A történet megértéséhez fontos, hogy Székelyudvarhelyen nem fogható a két nagy magyarországi kereskedelmi csatorna – a műholdon csak az m2, a Duna TV és néhány kisebb állomás érkezik. A gagyi produkciók mégis megtalálják az utat a nézőig: a szappanoperától a valóságshow-n át a Fókuszig minden nézhető kazettáról a helyi kábeltévén (igaz, egy-két hetes késéssel), így aztán a fiatalok millióinak az anyaország a Mónikák, Jáksó Lászlók és Majka papák országa. Ma Székelyföldön a megjelenés hetében megvásárolható a Sztár és a Best magazin, miközben a magyarországi napilapok terjesztését a rendszerváltozás óta nem sikerült megoldani (az átkosban – amíg a politika nem szólt bele – meg lehetett rendelni a Magyar Nemzetet Szabadkától Sepsiszentgyörgyig).
Nem tisztem a siránkozás, ezért tudomásul veszem, hogy a Kárpát-medencei fiatal álmainak netovábbja a kamerás mobiltelefon, kedvenc énekese a bronxi rapper vagy (ha már muszáj magyart választani) az „ózdi hős”. Tizennégy évesen az a legnagyobb baj, hogy a szülők nem engedik a tetkót a fenékre és testékszert a köldökbe vagy a nyelvbe. A legfőbb érték a pénz és a hírnév, de ezt nem munkával-tanulással, hanem más, trükkös utakon próbálják elérni. A Sapientia Alapítvány kutatói ösztöndíjpályázatának nyertesei tavaly egy szociológiai tanulmánykötetet jelentettek meg az erdélyi fiatalokról. Szerintük a nyugati társadalmakban a hatvanas–nyolcvanas évek között lejátszódott ifjúsági korszakváltás a posztkommunista társadalmakban a kilencvenes években ment végbe. Akkor, amikor az egész társadalomnak új volt a fogyasztói világ megjelenése, és a nyugati világ évtizedes tapasztalata, kialakult immunrendszere, értékrendszere nélkül kellett beleszokni az újba. Ugyanekkor zúdult az emberek nyakába a médiabőség is: több csatornán ömlött rájuk a fogyasztás mindenhatóságát dicsőítő marketingvilág, így a bérből és fizetésből élők álmaiban a hétköznapi élet nélkülözhetetlen tartozékai luxuscikkekből lettek összerakva.
A reklámra és marketingre költött dollármilliárdok beértek a kelet-európai piacokon: a fiatalok kultúrájuktól idegen, mindennapjaikhoz fölösleges cikkekre vágynak. De a siránkozás helyett próbáljuk levonni a tanulságokat: ami működik nagyban, miért ne lenne lemásolható kicsiben? Ha a globális vállalatok piacot látnak a megtépázott vásárlóerejű posztkommunista országokban, akkor mi az akadálya annak, hogy Magyarország ne csak támogatni való szegény rokont lásson a határon túli magyarokban, hanem többmilliós vásárlóközönségre, gazdasági partnerre találjon a magyar áru, kultúra és nemzetstratégia expanziójához? Ez politikai döntés kérdése, hiszen a gagyi eddig is megtalálta a maga értékesítési csatornáit, ám a tudatos gazdasági stratégia és az értékhordozó kulturális cikkek exportja állami támogatás nélkül nehezen elképzelhető.
Tudom, most sokan idealizmussal vádolnak, hiszen hogyan is mehetne szembe a kevés költségvetési forint a globális piac dollármilliárdok által hajtott gőzhengerével? A játszma ugyanis nem reménytelen: az István, a király című rockopera csíksomlyói előadásának sok százezres közönsége, az Ákos-koncert sikere, de a nemrég alakult Erdélyi Magyar Könyvklubhoz beérkező megrendelések is azt igazolják, hogy hatalmas igény van a magyarul megfogalmazott szóra, dalra, gondolatra. A határon túli magyar fogyasztó nem jobb és nem roszszabb, mint más országban elő társa: ha a polcon csak olyan terméket talál, amelyet a multinacionális vállalatok szánnak neki, akkor azok közül vásárol, ám ha lehetősége van rá, akkor igénye van a történelméhez, hagyományaihoz, nemzetiségéhez közel állót választani.
A polgári kormány alatt elindult egy pozitív folyamat a nemzet határokon átívelő egyesítésére. A változásnak legelőször a fejekben kellett, kell megtörténnie: ha Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja a helyére kerül az anyaországi polgárok tudatában, és nem etnikai skanzent, netán munkahelyüket, adójukat fenyegető veszélyt látnak benne, akkor már jó úton járunk. Ebben a sajtó segíthet a legtöbbet, és ehhez csakis szerkesztői jóindulatra van szükség, hogy a kínai sündisznó-kiállítás és a floridai rózsaszagoló verseny mellett jusson néha műsoridő, lapfelület a határon túli magyarsággal kapcsolatos hírekre is. Ezt a célt szolgálja az Orbán-kormány alatt kiépített Kárpát-medencei televíziós tudósítói hálózat is (lám, a polgári sajtó nyomására az MTV Rt. vezetősége elállt a nekik munkát és megélhetést adó határon túli műsorok megszüntetésétől); ezért vásároltak magyarországi turisztikai vállalkozások szállodákat Erdélyben, és ezért volt szükség – hangsúlyozottan első lépésként – a státustörvényre is.
A folyamat megtört: az új világban plaza épül a magyar költségvetési forintokból Nagyváradon, és közös kulturális programok helyett tőkésrécékkel kerülünk közelebb a román–magyar megbékéléshez.
Majka papát már ismerik a székely kamaszok, de Budán is csak egyszer volt kutyavásár: legközelebb Ghymes-CD-t vásárolok a lányoknak. Nemrég hallották, és az is tetszett.