MI A MAGYAR?

A magyar történetírás – sajnos – a magyar nagyasszonyok legtöbbjét nem ismeri. Még a legkiválóbbaknak az emléke is temetve vagyon nálunk. Emlékezés jobbára csak azoknak jutott, akik politikai szereplésükkel vagy kalandjaikkal vonták magukra a figyelmet. Különösen a politikának köszönhetik sokan a velük való foglalkozást. Hiába, a politika és a hadviselés a fő nálunk még ma is a történetírásban. A poltitikai és hadi küzdelmek szereplőinek a dolgai minden helyet maguknak foglalnak le, s így aztán a nemzet belső életének alig maradt évkönyveinkben hely. A magyar műveltségtörténet – különösen a szorosan vett népé – igazán mostoha sorsban részesült. Alig van kor, amelynek belső életét igazán ismernők. A legtöbb történetíró a magyar nép életének ismertetését kimeríti azzal, hogy jogi, politikai és hadi kötelességeit megvilágítja. A szorosan vett társadalmi fejlődéssel, a köznapi élet jelenségeivel már alig foglalkozik. (…) Amit íróink e téren eddig elmulasztottak, azt kétszeres erővel pótolnunk kell. Ha a magyar nép igaz arcát ismerni akarjuk, akkor könyveinket politikával és háborúk leírásával ne tömjük meg. Ne csak a pusztításnak, az építésnek is adjunk helyet!
Aki a magyar asszonyok, különösen a kiváló nagyasszonyok életének a földerítésével foglalkozik, igazában a magyar műveltségtörténet érdekeit szolgálja. Az ő életük ugyanis tükör, amely híven mutatja az egykori családi életet, a nemzeti erkölcsöt és a hazai szokásokat. Asszonyaink otthon éltek, családjuknak és a magyar földnek. Ők vezették a háztartást, rendesen ők kezelték a gazdaságot is, távollevő férjeik helyett. Tehát nemcsak a házi munkásság, de a külső gazdálkodás ügyei is az ő kezükön forogtak. A munkát nem sokallták, mert úgy nevelték őket, hogy a munka gyönyörűséget szerezzen nekik. Mivel pedig állandóan a nép között forgatták az életüket, közelebb is álltak a nép szívéhez, mint távollevő férjeik. Ismerték a nép baját, érezték a szenvedését, s így az emberszeretet jobban fészket vert a szívükben, tehát a szegénység dolgával többet foglalkoztak. A hazai földről soha nem távozván, a nagy városok módiját, divatos ferdeségeit és policiáját nem ismerték, s nem is óhajtották. Nemzetünk magyarságában akartak maradni. A magyar viseletet, az ősök nemzeti szokásait tehát ők híven őrizgették. Mivel a magyaron kívül más nyelvet nemigen beszéltek, a beszédük és az írásuk magyarosabb, eredetibb és az idegenszerűségtől mentesebb, mint az iskolázott férjeiké. (…)
Mindez természetesen a történetírónak csak az egyéni fölfogása. De kérdés, akadnak-e sokan, akik e fölfogást osztják? Nem hisszük. Ma, amikor a jobb érzésűek ajakán ezernyi sóhaj kél: mivé lett a magyar, hová tűnt a magyar lélek? Ma, amikor mindenki csak az újságon és szertelenségen kapkod, s lenézi mindazt, ami igazában nemzeti, vajon érdemes-e az egykori nemzeti élet legeredetibb típusait most életre keltenünk? Hasznos-e az ismeretlen sírokat csak azért megbolygatnunk, hogy onnan néhány csillogó magyar dolgot kiemeljünk?
A nemzeti élet nálunk erősen hanyatlásra fordult. A letűnt kor nagy alakjai mindég kevesebb és kevesebb lélekben rezgetik meg a magyar érzés húrjait. A múlt már alig lelkesíti a jelent. Nagyjaink emlékével alig törődünk, intő szavukra alig hallgatunk, példájukat nem követjük. A hanyatló nemzeteknek szokása ez! Az igazi nagy nemzeteknél éppen az ellenkezőjét látjuk annak, amit nálunk. A múltban fekvő csodás erőt, a múltnak tanulságait csak a nemzetiségükkel keveset törődő népek szokták semmibe venni.
A vigasztaló csak az, hogy máskor is voltunk már imigyen. Nem egyszer úgy tetszett, hogy a nemzeti élet világossága nálunk örök sötétségre fordult. De megint csak föllobbant a kialudtnak hitt világosság. Ki tudja, valami újabb rázkódás nem teremt-e ismét nemzeti visszahatást nálunk, egyesítvén mindazokat, akik ma a nemzeti erő gyöngítésén dolgoznak, s akik ma a nemzeti élet és műveltség romjain akarnak új világot teremteni.
Takáts Sándor: Szalai Barkóczy Krisztina (1910)