Mikes, a meghökkentő

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Amikor a mi Urunk megtestesülésének 1954. esztendejében az ELTE magyar–latin szakán felvételiztem, és már átestem a formális kérdések özönén, az igen tisztelt felvételiztető bizottság tagjait csupán az érdekelte még, mit szoktam mostanában olvasni, úgy egyébként, a magam szórakozására. Én is elengedtem magam (ó, ifjúkori szent együgyűség!), és szinte félárbocra bocsátott nyakkendővel azt feleltem: Oscar Wilde-ot. Az addig barátságos bizottság tagjainak arcvonása megkeményedett, és amikor hosszasan dicsértem Oscar Wilde szellemességét, az egyik szigorú szemüvegű vizsgabiztos közbevágott: „Ezek, kérem, csak amolyan olcsó szellemességek!” Ott álltam leforrázva, mert addig nem hallottam arról, hogy a szellemességnek lenne olcsónak minősíthető válfaja is. Hát volt. Nem is vettek fel az ELTE-re.
Mióta van kies hazánkban szellemesség, és milyen is az az „olcsó szellemesség”?
A kifejezés a ’szellem’ szóból származik, amely nyelvújítás kori, Kazinczy Ferenc alkotta, és a Tübingai pályaműben (1808) használta először, hogy a latin ’spriritus’, a francia ’esprit’ és a német ’Geist’ szónak legyen alkalmas magyar megfelelője. Alkalmas, mondom, mert korábban is volt megfelelő szó, a ma már elavult ’szellet’, amelyet kódexeinkben a bibliafordítók bátran használtak. Kazinczyék korában azonban, hogy is mondjam csak, a szellet már penetráns illatokra asszociált. (Amint manapság egyre többen mondják, köztük a kétértelműségnek még csak a látszatát is elkerülni igyekvő honatyák, hogy ők „teszik a dolgukat”, mert a „végzi a dolgát” jelentése, a ki nem mondott közmegegyezés szerint, kezd leszűkülni, ma már egyre inkább csak a félreeső helyen végzett [kis és nagy] dolgunkra vonatkozik. Továbbá egyszer majdcsak észreveszi valaki, hogy az angolból fordított „alultáplált” nem azt jelenti, hogy valaki „rosszul táplált”, hanem hogy alulról táplálják a szerencsétlent. Esetleg beöntés formájában.)
A szellem hazája közismerten Franciaország, már a rómaiak is a galloknak tulajdonítják a szellemet (esprit gaulois), és a modern szellemesség szülőágyát valószínűleg a francia királyi udvarban, a szalonokban és a színházban kell keresnünk. Elég a klasszikus drámaírókra (Moliere, Racine), az aforizmaírókra (La Rouchefoucauld, La Bruyere, Chateaubriand) vagy Mme Récamier szalonjára utalni.
Noha szellemességet már a Bibliában találunk, és nálunk már Pázmány is élt szellemes fordulatokkal, a szellemességet mégis a modern kor vívmányának kell tekintenünk. Kétségtelen, hogy a francia felvilágosodás írói néha mintha már meg is csömörlöttek volna tőle. Diderot így panaszkodik például a Rameau unokaöccsében: „Nem kell szellemesség, nem kellenek epigrammák, sem csinos gondolatok.” Kötelező mégis csak a XIX. században lett a szellemesség, főként a színpadon és a sajtóban. Minden nagy embernek illett valami szellemeset mondania Darwintól Einsteinig, bár a könnyedséget a német filozófusoktól, Kanttól vagy Hegeltől nehéz elvárni. (Természetesen ez nem vonatkozik Nietzschére vagy Schopenhauerre.)
A Magyar nyelv történeti-etimológiai szótára az első adatot Márton József német–magyar–latin szótárából idézi (1823). Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a reformkori kürtőkalapos uracsok időnként fel-felröppenthettek egy-egy szellemes, esetleg kétértelműségében is bókoló megjegyzést, amellyel elbűvölték a kényeskedve, legyezőjük mögül kokettáló bájos dámákat. Ekkoriban az irodalomban viszont még alig van polgárjoga a szellemességnek, a levél műfaja inkább megengedi ezt a fajta könnyedséget. Kazinczy egyik levelében például békái „sikeres londoni brekegéséről” tudósít. Ezzel utalt arra, hogy a Békák című verse angol fordításban sikert aratott.
Kazinczynál majd fél évszázaddal korábban irodalmi leveleiben, részben a francia udvari műveltség, részben a székely észjárás hatására Mikes Kelemen is gyakran szellemes. A legközismertebb tétele: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” S itt nyakon csíptük az első és legfontosabb ismérvet. A szellemesség ugyanis váratlan, és készületlenül ér bennünket. Az állítás első pillantásra képtelenségnek tűnik, időre van szükségünk, míg megértjük. Ha ugyanis azt állítja egy külhoni beszélő: úgy szereti már Párizst, hogy nem vágyik vissza Kakkszigetmonostorra, ez teljesen rendben lenne. De ebben semmi szellemesség nincsen. Mikes azonban ellentételezi az anticipált választ. Megcsavarja az előtüremkedő szabványgondolatot, mert ugyebár, csak a példa kedvéért: hogy lehetne Adynak úgy szeretnie Csinszkát, hogy soha nem felejthetné el Lédát? Mikes diktuma viszont a lélek belső rezdüléseiről árulkodó vallomás. Ám mégis szemérmesen visszafogott. Klasszikus.
A szellemesség a XIX. században még jövevény nálunk, a franciás drámaírók (Hugó Károly vagy Dóczy Lajos) felségterülete. A prózában igazi polgárjogot először Mikszáthnál nyer. Egyetlen példa: aprócska karcolatában (Nincs többé egyhangúság), mivel derék ember a képviselő, nem illik ellenjelöltet állítani az éppen esedékes választáson. De hogy megadják a módját, ne legyen egyhangúság, a kortesek mégis ellenjelölt állításáról döntenek. Csiszlik Ferenc (nomen est omen!) azt javasolja, hogy az aspiráns antiszemita legyen. Az egyik ártatlanabb szívű tanácskozó atyafi megkérdezi, mi az az „antiszemita”. „Hát az olyan ember, sógor – feleli Csiszlik Ferenc –, aki a zsidóra dühösebb, mint köllene.” Mikszáth cinkosan összekacsint velünk, miközben mérsékletre int. Még Csiszlik Ferenc is tudja a rendet. Antiszemita képviselőnek nincsen esélye. Mikszáth paternalisztikusan, ám szellemesen igazságot oszt. Másrészt a koronát a kétszeresen megcsavart szellemességre a „köllene” teszi. Álnépiességével, sőt népieschkedésével. (Talán emlékszünk Révaiék leleményére az 1947. évi kék cédulás választások idején: Munkásököl vasököl, / oda csap, ahova köll.)
Ám XIX. századi nagyszótárunk, a Czuczor–Fogarasi a ’szellemes’-t még ’szellemdús’ értelemben ismeri, ami nem teljesen ugyanaz. Klasszikus lexikonaink (a Pallas és a Révai) még nem használják a szellemességet címszóként, mindkettő az ’esprit’ címszó alatt értekezik róla, és elmésségnek nevezi magyarul. Fitymálva megjegyzik, hogy az esprit gyakran „szabados”, sőt olykor „vaskos”. A szellemesség utóbbi válfaja első mesterének Rabelais-t tekintik. (Ugyanazzal az erővel tekinthetnék persze Boccacciót vagy Chaucert is.)
Nagy lexikográfiai meglepetés viszont, hogy a ’szellemeskedik’-re bőven van adatunk már az 1880-as évektől. Bár eleinte csak azt jelentette, hogy „szellemesen beszél”, de nagyon hamar úgy kezdik használni, ahogy ma, kissé rosszallóan: „szellemességével kérkedik”, „kissé erőltetetten igyekszik szellemesnek látszani”, „olyan, mintha szellemesség lenne, de nem igazán az”. Nem kell irodalmi példát keresni (nem akarok senkit sem zavarba hozni azzal, hogy idézem), ezért azonnal előrántok egyet saját agykomputeremből: „Ki korán kel, Koránt lel.” (Tudom, a közmondások kicsavarása már szakállas téma.) A baj az, hogy az erőltetett szójátéknak – ez esetben a korán-Korán egybecsengésén kívül – nincs mögöttes értelmi tartománya.
Van azonban a szellemeskedésnek irodalmi szintje is. A szellemesség szöges ellentétét, a komor ünnepélyeskedést már Petőfi is rühellte, amikor mezítláb kívánkozott a költészet szentegyházába betéblábolni, de rajta is túltett Heltai Jenő, amikor szerelmes versikéjében (önmagára is) kiöltött nyelvvel így ostromolta szíve választottját: „Mert dalaimnak azt a részét, / Mely túlnyomónak mondható, / Minek tagadjam gyöngeségem, / Kegyedhez írtam, kis Kató.” A szellemeskedés a terpeszkedő alárendelő mondat nyakatekertségével keletkezik. Ilyen szerelmes verset még nem írtak magyarul, s Heltai esete is igazolja, hogy a századvégi nyelvőröknek nem volt igazuk, mert érdekeset és eredetit legtöbbször csak a nyelvhelyességi tudnivalók felrúgásával lehet elérni.
A szellemesség fénykora a boldog békeidőre esik, a „belle epoque”-ra, és a botrányhős Oscar Wilde a sztár, akinek szellemi eleganciáját sokan és sokszor igyekeztek megtépázi szerte a világon. A legfőbb érv az volt ellene, hogy a közfelfogással ellentétest állít, s hogy bonmot-jai banálisak, csak az olvasó meghökkentését szolgálják. Száz évvel később már meglehetősen nehéz meghökkenteni az olvasót; inkább úgy fogalmaznék, Wilde szkeptikus az úgynevezett általános igazságokkal szemben. (Nálunk a szellemesség atyamesterének, Karinthynak volt sok baja az „általános igazságokkal”. Ezen elménckedik, mikor azt állítja, hogy az egyetlen általános igazságot tartalmazó kijelentés: „A hegycsúcsok felül vannak.”) Hazánkban nagyjából ugyanazok (például a szólásgyűjtő Tóth Béla) szólták le Wilde-ot, akiknek Adyval is bajuk volt, bár el kell ismerni, hogy Wilde aforizmái sokszor tényleg elég silány fordításban kerültek a magyar olvasóhoz.
Megközelítjük az „olcsó szellemesség” forrásvidékét. „Az élet sokkal inkább utánozza az irodalmat, mint az irodalom az életet” – fordította meg a közhelyet Wilde. Ma már tudjuk, hogy a tömegkommunikációs eszközök – főként a tévé és az internet – mindent megtesznek azért, hogy Wilde-nak igaza legyen. „Csak a stílus mestereinek sikerül, hogy homályosak legyenek.” Elég beleolvasni a posztmodern irodalomtechnikusok szövegeibe, hogy ennek az állításnak az igazáról meggyőződjünk. „Az olyan ember, aki nem a maga módján gondolkodik, egyáltalán nem is gondolkodik” – állította több mint száz éve Wilde, és erre egészen biztosan azt mondták volna a másként gondolkodók, hogy olcsó szellemesség.
Kezdünk tehát kikászálódni. Az „olcsó szellemesség” olyan kategória, amely nem tetsző, mert kellemetlen dolgokat feszeget, közelről érint, a húsomba vág. Ez különbözteti meg a szellemeskedéstől, amelynek sekély a mögöttes szemantikai tartománya, sokszor csak badar szójátékon vagy szándékos képzavaron (például: öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé) alapszik, de nincs bántó éle, mint az olcsó szellemességnek. És nem is keresünk benne semmilyen megbúvó gondolatot vagy életteli megfigyelést.
Az olcsó szellemesség szubjektív kategória: a szellemességben megfogalmazott igazságot vagy nem értjük, vagy félreértjük, vagy, ami a legrosszabb: magunkra értjük. És ez visszavezet az Úr 1954. évébe, amikor a felvételiztető bizottság elnöke Wilde szellemességének olcsóságára hívta fel a figyelmemet. Mert nyilván böcsületes budapesti polgáremberből vedlett neofita marxistává a tanár elvtárs, és Wilde kétszeresen bosszantotta. Egyrészt mert megfricskázta a hagyományos (és általa sunyítva még mindig tisztelt) értékrendet, másrészt mert a fürge észjárásra mindig is gyanakodott a dialektikusságában nehézkes tudományos szocializmus.
Az „olcsó szellemesség” tehát a miénk marad.