Offenzívában a „vén Európa”

Mára világossá vált, hogy az Irak megszállásával kapcsolatos amerikai elképzelések hamisnak bizonyultak. A világ közvéleményének szemszögéből kudarc körvonalazódik, amely – főként Európában – egyfajta kárörömmel vegyes érzésben nyilvánul meg. Bár nyilvánosan nem beszélnek róla, a vén kontinens első embereinél, Gerhard Schrödernél és Jacques Chiracnál is tetten érhető ez a vélemény diplomatikus formában. „Nekünk is fáj, ha amerikai katonákat ölnek meg Irakban” – nyilatkozta a francia államfő a The New York Timesnak, cáfolandó az ellenkezőjét.
A német kancellár és a francia elnök hét végi találkozójukon éreztették is, hogy szándékukban áll az új helyzet adta lehetőségek kihasználása – s ezt tudtára is hozták brit partnerüknek, Tony Blairnek, aki a saját maga okán és az amerikaiakhoz hasonlóan is szorult helyzetbe került. A gyors siker és stabilizáció elmaradása miatt elbizonytalanodó, az elnökválasztás előszeleként sebezhetővé váló amerikai politika nyitotta képzeletbeli ajtón a két kontinentális vezető most besétálhat a nagyhatalmiság képzeletbeli csarnokába, és befolyással lehet az Irakban – és így az egész Közel-Keleten – zajló eseményekre. Amikor Schröder iraki rendőrök képzését ajánlja fel az amerikaiaknak, Chirac pedig kilátásba helyezi, hogy nem vétózza meg az Irakkal kapcsolatos ENSZ biztonsági tanácsbeli amerikai határozattervezetet, akkor nem véleményük megváltozásáról van szó, hanem arról, hogy politikusi talentumukat bizonyítandó, nem áll tőlük távol az opportunizmus. Amikor Washington a korábbi merev elzárkózással szemben – számító felelősségmegosztástól vezérelve – az ENSZ szerepének fokozását veti fel, elérkezett az ideje, hogy Európa vezető erői benyújtsák a számlát, amiért korábban az angolszász páros kirekesztette őket a háborús döntéshozatalból és osztalékból.
Hogy pontosan mit is kérnek? Chirac említett nyilatkozatában igen voksot ígért, ha szigorú menetrendet állítanak fel az iraki rend helyreállítására, a döntéshozatal iraki kézbe (vissza)adására – olyan határidőkkel, amelyeket Colin Powell amerikai külügyminiszter nemrég még „valóságtól elrugaszkodottnak” titulált. Végső – részben nem nyilvános – igényeiket azonban csak azt követően nyújtják be, hogy Bush elnök ma beszédet mond az ENSZ-ben, kérve a nemzetközi közösséget a fokozott részvételre az iraki stabilizációban és újjáépítésben. A háttéralkuk akár már a személyes találkozókon körvonalazódhatnak. Egyes nyugati kommentárok arra céloznak, hogy Washingtonnak gazdasági érdekeltségeket kell átadnia, ami a korábban egyoldalúan felmondott francia olajkoncessziók sorsának újragondolását is jelentheti. A német kancellárnak ezzel szemben már az is kész haszon lesz, hogy New Yorkban először találkozhat (érdemben) Bushsal azóta, hogy tavaly az iraki háború (és az Egyesült Államok) elleni retorikával sikerült egy újabb választási ciklust nyernie.