Összedalolók

Huszonöt éve új zenetanárt kapott a Hargita lábánál megbúvó kicsi település, Szentegyházasfalu. A sovány, magas fiatalember alig volt 23 éves. Egy hét múlva tizenkét tagú vonószenekart állított össze növendékeiből. Kisvártatva százhúsz tagú kórust vezényelt. Népdalokat tanított nekik, majd megtanulták Bach Parasztkantátáját, Haydn Meglepetésszimfóniáját Händel Vízizenéjét, Vivaldi és Beethoven műveit. Haáz Sándor tanári kinevezésének negyedik évfordulóján már negyventagú szimfonikus zenekara és száztagú kórusa volt az iskolának.

A hivatalos nevük: Gyermekfilharmónia, becenevük: Fili. A 80-as évek kezdetén már hangversenyeket tartottak, és nemcsak a falujukban, hanem messzebbre is elmerészkedtek. Nyár végén, augusztusban jó pár év óta az anyaországban koncerteznek. Legutóbb Bicskén és Győrben jártak, sikert sikerre halmoztak. Székely ünneplőbe öltözött, égő szemű fiúknak, lányoknak, amint a világ zeneirodalmának klasszikusait játsszák, miért is ne tapsolna a magyar – somolyognak az okleveles kétkedők. Aztán ráébrednek ők is: ezek a szentegyházasfalui gyermekek értik a dolgukat, tanáruk szigorú képzésnek vetette alá a Fili valamennyi tagját. Aki nem járt rendesen a próbákra, s félvállról vette a zenei stúdiumokat, otthon maradt. Haáz Sándor nekik is, másoknak is szívesen idézi Kodály Zoltán szavait: „Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben mind egyek lehetünk. Akkor mondjuk majd csak igazán: örvendjen az egész világ!”
Kész csoda, hogy ez az együttes egyáltalán létezik, hogy nem sorvasztotta el a pénztelenség, a féltékenység, a kisebbségi sorssal oly gyakran együtt járó kicsinyhitűség.
– Most nehezebb volna hozzáfogni, mint huszonöt évvel ezelőtt – mondja Haáz Sándor. – Sikerre vinni bizonyosan nem lehetne. Ha a rendszerváltás nem egy működő struktúrát talált volna, szép csendben elpusztult volna a Gyermekfilharmónia. De olyan szabályzata, rendszere volt már kilencvenre ennek a gyerekseregnek, amely át tudta lendíteni együttesünket minden nehézségen. Az utánpótlás gondjain is, bár egyre keservesebben. Ahhoz azonban, hogy legyenek gyermekek, akik elfoglalják a kiöregedők helyét, motiválni kell őket. Évi húsz–harminc előadással a hangversenykörútjaink jelentik a motivációt. A gyermek ma már csak az éneklés, a muzsikálás kedvéért nem áll be egy ilyen együttesbe. A pénztelenség világában a család sem szívesen engedi, már kiskorában munkára fogja. Együtt járnak a mezőre, tizenhat évesen pedig önálló feladatot vállalnak nálunk a gyermekek, elszegődnek pincérnek… A próbákra a családi keserűséget hozzák magukkal tanítványaim. Mindent el kell követnem, hogy ebből a bús világból kizökkentve olyan élet felé terelgessem őket, amelyben értelmét látják – még az otthon maradásnak is. Mostanában azonban egyre többet gondolkozom rajta, vajon ha Magyarországra hozom őket, nem az ellenkezőjét érem-e el ennek a szándékomnak. Itt szerzett élményeik birtokában, ahol valóban gyermekek lehetnek, és megkapnak mindent, ami életkoruknak megfelelően jár nekik, csakugyan érdekeltek lesznek az otthon maradásban? A nyári turnék gazdasági hátterét 1991 óta önálló vállalkozással teremti meg a Gyermekfilharmónia Alapítvány. Szállodát működtetünk, vendégeket fogadunk a faluturizmus jegyében. Nyár közepére már összejön annyi pénz, amennyi a külföldi útjainkhoz elegendő. Magyarországnál messzebbre is merészkedtünk már, Ausztriába, Szlovákiába, sőt Szerbiába is eljutottunk. Útjaink legszebb pillanata, amikor Szentegyházasfaluból elindulunk, és amikor szülőföldünkre megérkezünk. Jövet is, menet is útba ejtünk olyan szórványmagyar vidékeket, ahol nagy szükség van az olyan lelki bátorításra, mint amilyen egy gyermeksereg éneklése. Ez a mi missziónk, és a legnagyobb elismerés, amit kaphatunk, eldugott falvakban, elfelejtett kisvárosokban tartott koncertjeink sikere. A szórványmagyar településeket karácsony táján is felkeressük. 2002 decemberében jártunk Barcarozsnyón, Vajdahunyadon, Csernakeresztúron. Most, augusztus elején, az anyaországba jövet Szamosújváron szálltunk ki, a város örmény templomában énekeltünk. Másnap a kolozsvári Szent Mihály-templomban vezényelhettem a színes gyermeksereget.
– Ki finanszírozza magyarországi tartózkodásukat? Saját bevételük nemigen lehet, ha legtöbb hangversenyükre ingyenes a belépés.
– Anyaországi támogatást turnéinkra nem kapunk. Kénytelen voltam megtanulni, hogy turnézni csak önerőből tudunk. Pályázataink elbírálói nem érzik meg, nem látják át hangversenykörútjaink fontosságát. Nem voltak még ott egyetlen szórványmagyar vidéken tartott koncertünkön sem.
– Meg kellene hívni őket…
– Ezt a cselt két esztendővel ezelőtt be is vetettük ellenük, meghívtuk egyik előadásunkra az Illyés Alapítvány kuratóriumi elnökét meg a helyettesét. Elbájolódtak, csakugyan, ezt követően siker koronázta a hozzájuk benyújtott pályázatunkat. Tudtunk végre hangszert vásárolni egymillió-háromszázezer forint értékben az együttesnek. Aztán szélnek eresztették azt a kuratóriumot, elnököstül, alelnököstül, most „cselezgessünk” az új kuratórium körül? Pedig még egy-két millióra volna szükség, hogy jó zeneszerszámokat adhassak a gyermekek kezébe. Az első négy osztályban zajló alapképzéshez, a furulyaoktatáshoz – amely egyúttal a Gyermekfilharmónia zenekari tagjainak az utánpótlására is szolgál – hangszereket vettünk a pályázati pénzekből, a környék falvait, nemcsak Szentegyházasfalut, de Lövétét, Kápolnást is megtöltöttük furulyával. Távlatosan fogalmazva azt is mondhatnánk, egy zenei mozgalom hangszeralapjait teremtettük meg. Ennek a hatása húsz–harminc év múlva is érezhető lesz.
– Húsz-egynéhány esztendővel ezelőtt, így szól a fáma a szentegyházasfalui gyermekzenekarról, maguk a szülők vásároltak hangszert szülöttüknek, olyan nagy reményeket fűztek fiuk, lányuk zenei tanulmányaihoz. Most van olyan család a vidéken, amelyik tud is, hajlandó is áldozni effélére?
– Van olyan most is. De a legtöbb gyermek kölcsönhangszeren gyakorol. Aki megérdemli, mert tehetséges, szorgalmas, idővel megkapja örökbe. A jó hangszer – ékszer. Értékét az idő múlásával sem veszíti el, ezt a gyermekek is érzik. Tudják, hogy többet ér, mint egy televíziókészülék. De szükség is van jó, új hangszerekre, a húsz évvel ezelőtt szerzettek esnek szét, javíttatásukra nincs szakember. Az altkürtöt két nappal Magyarországra indulásunk előtt egy bádogosmester forrasztotta meg. Volt, amikor a kürtösnek teli torokból kellett énekelnie a szólamát, mert a hangszere csődöt mondott. A kórus kacagta, vidám előadás volt. Olyan harmóniákat hordozunk magunkkal, amelyeket magunk gyártottunk magunknak, egy-két gyermek, egy-két hangszer hibájából sohasem bukik meg az előadás. Persze ettől függetlenül a jó hangszert igen nagy becsben tartják a gyermekek, babusgatják, ápolgatják, mintha élne. A fúvósok a két falu, Szentegyházasfalu és Kápolnás rezesbandájának is tagjai, ezeknek az együtteseknek az életben tartása is legalább olyan fontos, mint a Gyermekfilharmóniáé, a községek élete szempontjából talán fontosabb is annál. Ha nincs a településnek fúvószenekara, ki muzsikál az ünnepeken, a temetéseken? Nem egy hangszerünk akkor megy tönkre, amikor zuhogó esőben kíséri végső nyughelyére a megboldogultat a rezesbanda…
– Kik tanítják hangszeres zenére a zenekar új tagjait?
– Kétségtelen, nem tolonganak a hegedűtanárok sem Szentegyházasfalun, sem Szentkeresztbányán. A hangszeres oktatás nagyobbrészt rám hárul. Az egyik volt tanítványom, Szabó Enikő is vállalt néhány növendéket. A Gyermekfilharmónia volt tagjai számára ugyanis, akikből pedagógusok lettek, igen fontos, hogy a Fili fennmaradjon. Talán többekre is számíthatok. Ez azért is megnyugtató, mert úgy érzem, ha kidőlök a sorból, lesz, aki a helyemre álljon.
– Nemcsak hangszert, nemcsak zenetanárt, de alighanem zeneműveket sem könnyű találni a Fili számára. Nem valószínű ugyanis, hogy a zenetörténet sok olyan művet tart számon, amelyet kifejezetten gyermek muzsikusok és énekesek számára írtak volna.
– A repertoár összeállításakor az első szempont, hogy a gyermek ajkáról elhangzó ének hiteles legyen, és a hallgatóság számára fontos és megragadó mondanivalót hordozzon. A második szempont, hogy az eredeti mű ne sérüljön, ha a gyermeki adottságoknak megfelelően hangszereljük át. Vannak művek, például Verdi Nabuccójának híres rabszolgakórusa, amelyek mind a két szempontnak megfelelnek, könnyen betaníthatók, mégsem lehet sokáig műsoron tartani őket. Nem hatnak olyan forradalminak, mint húsz-egynéhány évvel ezelőtt. Vagy mert olyan gyakran hallani, a közönség már az első taktusok hallatán morgolódni kezd: már megint a Nabucco? Ma már nem ríkatunk meg vele senkit, és jól is van ez így. Változtattunk tehát a műsorpolitikánkon, a „mögöttes” tartalmakra immár nem nagyon ügyelve a gyermekek világához illő zeneműveket vesszük fel inkább a repertoárunkba. Sok népdalt…
– És magyar zeneszerzőket?
– Nem találni szinte sehol sem partitúrákat a műveikből. Kodály daljátékaiból azonban sokat merítünk, Bartók Béla komoly és zárt zenei világát viszont csak kerülgetjük.
– Magyarországi szakmai körökből nem érkezik segítség? Kodály országa nemcsak anyagiak tekintetében, de zeneileg is magára hagyja azt az éneklő, muzsikáló gyermekközösséget, amelyik – szinte egyetlenként – a mester legszebb álmait váltja valóra?
– Mi is Kodály országa vagyunk, és én, mióta Szentegyházasfalun tanítani kezdtem, mindig is azt gondoltam, Kodály szellemében munkálkodom. A magyarországi zeneművészek, zenepedagógusok sem hagynak magamra, kilószámra ontják az anyagot, ám nekem többnyire nincs időm átlapozni sem azt a temérdek kottát és szakirodalmat, amellyel elhalmoznak. A tanítás mellett úgyszólván minden percemet kitölti, hogy előteremtsem az anyagi alapokat az együttes működéséhez. Szállodázom. Élére állítom a pénzt. Nem is sikertelenül. A Gyermekfilharmónia Alapítvány által szervezett falusi vendéglátás ma már nemcsak a száznegyven tagú együttes utazásainak költségét állja, de művészfotós táborunkét – amelyet Hargita megye egyik legjobb szemű fotográfusa, Ádám Gyula szervez –, kézművestáborunkét és tánctáborunkét is. A fotóstáborban készült, Szentegyházasfalut ábrázoló ötven legszebb kép végigkísért bennünket magyarországi turnénkon, Bicskén is, Győrben is kiállítást rendeztünk belőlük. Megmutatták azt a világot, a Hargita lábánál megbúvó kicsi települést, ahonnan elindultunk. Később talán mint kordokumentumok lesznek igen fontosak ezek a fotográfiák. Tánctáborunk – nagy szó! – pályázati pénzekből működik, a prímásképző tábor szintén. Szeretnénk táncházat indítani a falunkban táncházzenekarral, amíg nem késő.
– Amíg ki nem hal az az ősi tudás, amely egy ilyen jellegű szórakozási formát éltetni képes?
– Amíg át nem nyergel végérvényesen az ifjúság a nem éppen léleképítő szórakozási formákra. A diszkóra, miegyébre… A népzenei tudás alapjait is le lehet rakni az alatt az egy hét alatt, amíg a Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredából, Szentdomokosról érkező tanárok foglalkoznak a helybéli fiatalokkal. Ebédelni is a táborban fognak a gyermekek, ha hazamennének, tán odaállítanák őket szénát rakni.
– Szerencsés település ez a Szentegyházasfalu! Van szimfonikus zenekara és kórusa, rezesbandája, szállodája, faluturizmusa, lesz táncháza, művészfotók örökítik meg a jövőnek mindennapjait. Tudják a község elöljárói, lakói, hogy az iskola egyik tanára, Haáz Sándor lassacskán európai hírűvé teszi a szülőföldjüket?
– Tudják, és a maguk módján segítenek is. De olyan ez, mint a napfelkelte. Csak akkor vennének róla igazán tudomást, ha egy napon nem kelne fel a nap. Annyira megszokottá vált a Gyermekfilharmónia mindennapi nyüzsgése, hogy nem is beszélnek róla a falu lakói. Akiket közvetlenül érint, a száznegyven gyermek szülei, ők igen. Nekik kell kivasalniuk a székely ruhát, ők csomagolnak turné előtt… Ma már odavénültem, hogy nem egy Fili-tagnak az anyja, apja is a tanítványom volt, a Gyermekfilharmónia első muzsikusainak, énekeseinek egyike. Ők, velem összekacsintva, ugyanarra a sínpárra állítják rá fiukat, lányukat, amelyen egykor ők is haladtak. Ma már nemcsak én kérem számon, hogy hol a napló, amelyet külföldi hangversenykörútjaink során vezetni kötelező, hanem a szülők közül többen is.
– Hány gyermek fordult meg az ön keze alatt az elmúlt negyedszázad során, és mi lett a régi „filisekből”?
– Zeneszerető felnőttek lettek, és – talán elmondható – jó közösségi emberek. Annak az ezer diáknak, aki a Gyermekfilharmónia tagja volt, csak kis hányada választotta hivatásának a zenét, tíz–tizenkettő végezte el a zeneművészeti líceumot, páran egyetemre járnak. Van, aki lakodalmi zenészként keresi a kenyerét. Lehet, hogy nélkülem is az lett volna. De kicsit más emberek mind, mint a pályatársaik.
– Aki „filis” múltra tekint vissza, hűségesebb a szülőföldjéhez, mint az az erdélyi magyar, aki hírét sem hallotta a Gyermekfilharmóniának?
– Egyre kevesebben maradnak otthon, az elvándorlás szinte hisztérikus jelleget ölt. Hogyan lehetne ezt a folyamatot megállítani, nem tudom. Hat-hét esztendeje radikális megoldásokat javasoltam. Ma már tudom, azok sem segítenének. Ha egy négygyermekes családból „csak” ketten vándorolnak ki, az a família szerencsésnek mondható. De ritka az ilyen család, gyakoribb, hogy a négy gyermekből mind a négy elmegy. Csak az öregek maradnak, a ház, a föld, a telekkönyvezett ingatlan. Hogy tíz év múlva kire száll, senki nem tudja. Azaz, dehogynem lehet tudni! Gazdátlan marad Erdély maholnap!
– Létrehozni valamit, kulturális egyesületet, gyermekközösséget sokkal egyszerűbb, mint életben tartani. Mi a titka a Gyermekfilharmónia huszonegy esztendős, voltaképpen látványos hullámvölgyek nélküli történetének?
– Ezen olykor én is csodálkozom. Az ötödik születésnapján azt jósoltam a Gyermekfilharmóniának, még öt évig biztosan megmaradunk. 1987-et írtunk akkor. Mi a titok nyitja? Talán hogy húsz év óta ugyanolyanok vagyunk. Egy helyben állunk, nem változunk. A világ meg eközben rohamosan romlik. Nem tesszük fel magunknak a megéri?, nem éri meg? kérdést, nem fáj a fejünk az utánpótlás miatt. Már most tudom, öt évre előre, hogy kikből lehet kiállítani az erősítést. A segédcsapatot. A szülőkkel is megbeszéltük, bár még csak óvodás a gyermek, hogy kiből lesz klarinétos, fuvolás.
– Akkor sem támadnak gondjai, ha időközben nem tudja senki és semmi megállítani a szülőföldjüket elhagyó erdélyi magyarokat? Ha elnéptelenedik a szentegyházasfalui iskola?
– Huszonöt év alatt a felére apadt iskolánk tanulóinak száma, az együttes száznegyvenes csodaszámát is csak úgy tudom fenntartani, hogy Szentkeresztbánya és Kápolnásfalu iskolájából is sokan járnak át hozzánk énekelni, muzsikálni. Ha nagyon sötét színekben látom a jövőt, azt gondolom, talán nem is érem meg a nyugdíjaskort a szentegyházasfalui iskolánál. Derűsebb napjaimon azonban összeszámlálom az óvodásokat, és azokban az utolsó padokban ülő, írni és olvasni is alig tudó legénykékben látom a jövő reménységét, akik biztosan nem vándorolnak el a szülőföldjükről. Ők Erdélyben alapítanak családot, nemzenek gyermeket, én meg majd azokat fogom megtanítani népdalt énekelni, fuvolázni, hegedülni, kinek mihez lesz készsége. Az én kezemből még nem került ki úgy diák, hogy tanulmányainak befejeztével kétszáz népdalt ne tudott volna.