Quo vadis, Balaton?

Tanácskozást tartottak tegnap a Balaton jövőjéről a Magyar Tudományos Akadémián. Herodek Sándor, az MTA Balatoni Limnológiai Kutató Intézet igazgatója a Hogyan változik a növényvilág a Balatonban címmel az algák szaporodásáról tartott kimerítő, sokéves kutatási eredményeket bemutató, táblázatokkal, diagramokkal, szöveges magyarázatokkal illusztrált előadásából a jelen lévő tudós kollégák mélyrehatóbb következtetéseket is levontak, de a lényeg az, amelyet évek óta hallunk: az algák a nagy melegben elszaporodnak, ám az utóbbi években számuk jelentősen csökkent. Emellett szó esett még a környezeti terhelésről, többek között a tóba kerülő foszfor hatásairól az algákra nézve. Az évek óta tapasztalható nádpusztulás pedig tovább folytatódna, ha a vízszint emelkedne.

Ehhez kapcsolódott Ivánovics Vera felszólalása a különböző algacsoportok viselkedéséről, amelynek ma már naprakész mérési eredményeihez egy korszerű spektroszkóp segítségével jutnak. Sáringer Gyula, a Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaság-tudományi Karának professzora felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos szúnyogfajok fontos szerepet játszanak a tó foszformennyiségének a csökkentésében. A csípőszúnyogok irtása miatt fontosnak tartja továbbá a Balaton ökoszisztémájában beálló változás szakemberek általi figyelését, sőt egy csípőszúnyog-kutató laboratórium felállítását is szükségesnek látja.
Bíró Péter akadémikus a tó halállományának és fenéklakó faunájának hosszú távú változásáról végzett kutatásából kiderült, a Balatonban élő negyvenegy őshonos halfajta mellett újabbak, az úgynevezett jövedékfajok is megjelentek, amelyeknek nem mindig örülnek a biológusok. Miként annak sem, hogy a legfőbb táplálékot jelentő árvaszúnyogok száma 1984 óta a felére csökkent. A halállomány évről évre öregszik, ami többek között a táplálék mennyiségével és a tervszerű halászat megszűnésével függ össze.

Oláh Miklós szociológus a Balaton régió mindössze kétéves múltra visszatekintő társadalomkutatási eredményeiről szólva kifejtette, hogy az ország GDP-jének öt százalékát – tavaly 370 milliárd forintot –, valamint az idegenforgalmi bevételek egyharmadát adó térség legsúlyosabb gondja, hogy három megye osztozik rajta. Ez rányomja bélyegét az információáramlásra, s ennek tudható be a szervezetlen térségfejlesztés. A Balaton régióhoz tizenöt város és 149 község tartozik, tizennyolc önkormányzati területfejlesztési társulás, valamint huszonötezer kis- és középvállalkozás működik. A 250 ezer állandó lakos mellett nyaranta ugyanennyi üdülőtulajdonos él itt. Ez utóbbiak közül negyvenezer külföldi, akik az elmúlt években tízezer ingatlant vásároltak, összesen száztízmilliárd forint értékben, további harmincötmilliárdot költöttek építésre, felújításra, s a felmérés szerint majdnem öt hónapot töltenek nálunk évente. Tavaly összesen 1,4 millió vendég 7,2 millió éjszakát töltött el a tó környékén, a turizmus áldásaiból az állandó lakosságnak mégis csupán négy-hat százaléka részesül. A külföldiek hatvanhét százalékban vesznek részt az idegenforgalmi szolgáltatásokban – jó részük elismerte, hogy nem adózik utána. A nagy bevételek ellenére a régió nem képes eltartani az állandó népességet, az önkormányzatok, a vállalkozások, a fejlesztési tanács egyaránt forráshiánnyal küzd, emiatt elesnek a pályázati lehetőségektől.

A lakosság demográfiai mutatói is évről évre romlanak. Ha nem történik változás, a kutatók szerint a népesség száma 2041-ig egyhatodával csökkenhet, és megduplázódhat – tizenötről harmincra emelkedhet – a hatvanöt év felettiek aránya. A szociológusok szerint az itt élő lakosok, főleg a fiatal, jól képzett pályakezdők öt százaléka két éven belül el akar költözni a térségből. Mind a polgármesterek, mind a lakosság négyötöde vallja, hogy a megoldás az lenne, ha a Balaton környéke önálló egységgé, régióvá válna, mert mint egy idézet is mondja: „A Balatont a Balatonért csak a Balaton partjáról lehet jól igazgatni”.
A magyar tengerrel kapcsolatban mostanság nem a vízminőség, sokkal inkább annak szintje a központi téma. Ezzel kapcsolatban Somlyódi László akadémikus igyekezett megnyugtató magyarázatot adni. A földtörténet távoli korszakait is figyelembe véve ötszáz évente történhet meg a mostanihoz hasonló alacsony vízállás, amelyet számtalan tényező befolyásol. A legfontosabb kérdés azonban a jelenben az, hogy kell-e vízutánpótlás a Balatonba? Az akadémikus szerint nem, s ezt a vélekedést számtalan érv támasztja alá. Mindenekelőtt már hazánkat is köti az Európai Unió által elfogadott és az egész kontinensre kiterjedő, egységes vízstratégia, amely a vizek jó ökológiai állapotának tizenöt éven belüli biztosítását célozza. Az eddigi mérések azt mutatják, hogy a tó önszabályozó rendszere mindig helyreáll magától, s beláthatatlan következményekkel járna, ha a tó vízgyűjtő területét kibővítenék, és akár a Rába, akár a Zala folyó vizeit engednék a tóba. A költségekről már nem is beszélve. Az éghajlatváltozás olyan tényező, amelyre oda kell figyelni, de e tekintetben ma egyetlen tudós sem merne jóslatokba bocsátkozni. Annak érdekében, hogy a tó ökológiai egyensúlya fennmaradjon, ugyanakkor a fürdőzők is jól járjanak, nem a vízutánpótlás a megoldás. A jelenlegi vízszabályozási rend ugyanis megfelelő, a pillanatnyi problémát kotrással, a hínár kiirtásával lehet megoldani, a vízszint pedig, miként az elmúlt évezredekben, most is helyreáll magától.