Szabad gyökök

Nem dohányzom, mégse tudok ellenállni a talált gázöngyújtóknak. Hisz mindegyik lánglelkű. Ki mondja, hogy egy öngyújtót csak a cigaretta számára szabad meggyújtani? Magad lángja, ha szolgád nincs. Inkább a gázöngyújtó, mint hogy két végén égessem a gyertyát. Arról a gyújtósról most ezúttal nem is beszélve, mely a kályha méhében lobbant – lángra.
Nem tudok ellenállni a talált öngyújtóknak, hisz ahányszor lelek, s amennyi van, nos, anynyiszor van hatalmam a tűz fölött. Sok öngyújtó: poli-Prométheusz. Ikarosz megsült, Prométheusz gyújtott, lobbot vetett s vihart aratott, hatalmas lény az ember.
Bizony-bizony, sóhajtom néktek, Prométheusz óta szilárdan úgy hisszük, hatalmunk van a tűz fölött, gyújtva, nem világos, hogy fegyvertelenek vagyunk, mert ég. Jézus rozsdáról és molyról beszél, ő az igaz. Gerontológai vizsgálatok szerint öregedésünkért szabad gyökök felelnek. Lassú égésű hajtómű az ember, s az idők során szó szerint oxidálódik. Sejtjei megrozsdásodnak. Míg uralkodni tetszünk a tűz fölött, bennünket titkos éleny foga rág. A nyelvújítók az oxigént élenynek nevezték valaha. Tart a nagy grillparti, sülve-főve együtt, ám belülről ugyanaz idő alatt mégiscsak észrevétlenül megszámoltatunk.
Nem vagyok nagyon elhalva tőle – summáztatik a vélemény. Tűzelhalás, pánikolt pár éve a mezőgazdaság. Ha egy vírus egyszer perzselni kezd… Élet és halál: tűz és víz. Ímhol, égető kérdéseink. Égető Eszter, égető kérdéseink. Tűztánc. Sokból a jó is megárt. A tűz, ha csipetnyi, akkor lélegzetvétel, oxidáció, de ha ispilángnál nagyobb, akkor már Torquemadánál keresd, inkvizíció címszó alatt. A víz, ha csöppnyi, harmatcsöpp a hajnal hasán, ha istenes, akkor korty a neve, és jó szomjra, de február, ha zúdítja: ár.
Jeges ár, tüzes víz. A pálinka és a víz átlátszóság tekintetében nem különbözik, melyik vajon közülük hát a veszélyesebb? Egy környezetvédelmi aktivista kilencszázhuszonnégy aláírást gyűjtött a dihidgrogén-oxid ellen, mondva, hogy ödémához vezethet, s már eljutott az Antarktiszra is, mikor a kilencszázhuszonötödik kuncsaft felkiáltott, oppá, de hisz ez csak víz, hékás. Víz ez, hákettőó. Mit minek látunk, azon múlik. A gukker: optikai Janus-arc.
Jeges ár, tüzes víz. Víziszony, tűztánc. Tűztáncot járnak a trópusi őserdők, a nagy zöld varázsszőnyeg hol itt, hol ott lobban föl. Jelzőtüzek, máglyarakás. Kicsi a rakás, kicsi a rakás, rönkök egymás fölött, erdőtől a fáig, minden ropog, minden ropog.
A felvilágosodás fényt oszt, a reflektor vakít. Egyes ételek lángolva vannak, s a tüzes, tűzrőlpattant menyecskék a szenvedély olvasztótégelyében, akár a betegség, derekuknál fogva elkaphatók.
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Ősszel az avar megpúpoztatik, s ha vidékre megyek ősszel a városból, az annyi, hogy ott több a füst. Az annyi, hogy akkor a füstbe megyek.
Fáklyásmenet a dicsőségé, villanykörte: stabilitás, hát itt vagyok ismét. Miként voltam itt két éve, 2001. szeptember 18-án köszöntendő a szent vizet. Megnyitni a Csepel Galéria Egyesület AqArt kiállítását. Itt vagyok ismét, megnyitni a Csepel Galéria Egyesület TűzArt című kiállítását 2003. szeptember 16-án. Ha fordított volna a sorrend – először tűz, másodjára víz –, nos, akkor akár tűzoltóként is megjelenthetnék a lelki szemek előtt, ám így huszonkét emberded gázöngyújtó, huszonkét kiállító művész erejéig inkább vízöntő vagyok. Lángot vető vízöntő. És az éjszakai sötét, mely önkörével toportyánmód vonítva, folyamatosan környékezi a fényt.