Szerelmespár

Jezovics, a szerelemszakértőnek kikiáltott, téveteg balfácán és a szív tudorának tartott árvatag költő nagy eszével annyit sejtett, hogy még a pályaválasztásnál is fontosabb a párválasztás, arról azonban fogalma sem volt, kiben-kiben hogyan zajlik le ez a fiziológiai-biológiai-pszichológiai folyamat, de mint feltűnősködő és hiúságban szenvedő elme annál többet papolt róla.
Visszaemlékezett szegény és különlegesen tehetséges Arató Mihály elmeprofesszorra, akinek élete oly pompázatosan ívelt, majd tragikus hirtelenséggel bukott alá, kivel hosszasan s még írásban is vitatkozott a doktor által agyi boldogságközpontnak hirdetett erőről, miszerint ha eme központban hanyatlanak a működés feltételei, a megszokás pár év alatt kiöli a szerelmet. Emlékezik arra is, hogy ő, mármint a Jezovics többek között Szabó Lőrinc huszonöt éves különleges kapcsolatát hozta fel ellenpéldának, melyből a világirodalom egyik legszebb irománya született – persze versbe szedve, mibe is szednék a szerelmeket?
Az ideológiailag is bizonytalan alapon álló poéta azt tartotta a modern agyelmélet által eléggé el nem ítélhető módon, hogy két fél dió az egy egész dió, s ahogy Platón, a még nála is nagyobb balfácán szerint, ha kell, a világ bármely pontján, de találkoznak.
Ez lett volna a legkevesebb. Azt is hirdette, hogy eme bármilyen nagyszerű egymásra találásban az egyik fél – többnyire a női diófél – árva marad. Talán egyszerűen azért, mert titokzatos édesanyja – utóbb mindent az ő számlájára írt – hajnalonta a konyhában pakolászva mindig azt dúdolta:

„Magához nem illik a harag,
egyikünk biztos árva marad…”

A dal örökre belopódzott a fülébe.
Utóbb Babits jelenítette meg a társas magányt szerelmese képmásáról írott csudaszép költeményében:

„Más keresi majd a könnyű örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek, mert magány marad csak
a magány, bárha két magány vegyül
ismerlek asszony, így ahogy m a g a d vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!”

Annál nagyobb megdöbbenésére szolgált Iván Szilárd nyolcvanas évek végén festett Házaspár című képe, mely Koller Györgyöt és feleségét, Editet jeleníti meg, ülve, a festék által különösen hullámzó sötétbarna zakóban és mélykék nadrágban keresztbe vetett lábbal ábrázolt férjet s a hosszanti, függőleges csíkos kardigánban és liloid térdruhában leledző feleséget ábrázolja, ugyancsak hullámzóan. Egymás mellé pöttyentett festékfoltoknak tetszenek elsőre a házas figurák, Koller állát hüvelykujjával, jobb arcát hosszú mutatóujjával támasztva – mely kéztartással Antall a lámpaoszlopokon függve megnyerte az első szabadnak mondott választáson a kamikazekormány vezető szerepét –, Edit jobb keze a sötét zakó mögött támaszkodva nem is látszik, ám balja hullámzó ruhájának combján hever, mint egy eldobott, kézfogóról maradt kagylóhéj.
Egyáltalán nem is néznek egymásra, Koller – aki azóta elhalálozott – ezt az eldobott kagylót nézi – suttyomban, mintha nem is tenné –, Edit titokzatosan kék és bárkit elcsábító zöldes szemével telibe veszi a semmit. Ezek ők.
Álomi. Jezovics megértett valamit abból, amit nem ért – e két ember páratlan párosát, akik egymást úgy feltételezik, mint a számtanpéldákban az „a” a „b”-t.
„Úgy ül a nő milyen a rebbenése
a szemfestése és a szemfenéke
úgy ül a nő milyen a rebbenése
A férje meg úgy néz le a kezére
mintha nemcsak az apja volna férje
úgy néz vigyázva a kezefejére

Óvóan mégis nagyvonalúan
ahogy madár a tó felé suhan
lássa halát halálos boldogan

Akár hogy a kezét is meg ne sértse
a felesége értve is ne értse
lebeg fölötte vércse-szemefénye

A nő a férje oldalára dőlve
ólmos szemét a hontalan jövőbe
billenti férje oldalára dőlve

mikor már nem lesz se fekete festmény
se földi lény se isteni teremtmény
a nő vibráló csíkos teste mentén

akkor is őrzi fennen finoman
mint akinek már örök joga van
megőrizni e testet finoman

ahogy szerette ezt a ritka nőt
és ahogyan az is szerette őt
lebegnek ülve örök szeretők

halál után és a halál előtt.

Edit asszony még a kertben mászkál, pompásakat főz, nevet, kacarászik, fény-szemét az ablakba veti, meg sem áll a festmény előtt. Tudja. Figyelik. „Szeretve, mind a vérpadig.”