Tartalomhoz a forma

November elsejétől a Szerbia-Montenegróban, illetve Ukrajnában élő állampolgárok ingyenes vízummal utazhatnak a Magyar Köztársaság területére. Ez a hír volt a múlt hét szenzációja, hiszen előtte egy héttel éppen a legilletékesebbek cáfolták ezt, mondván, arról szó sem lehet, hanem 5, 10, 15 eurós tarifájú vízumokat vezetnek be. Jogos a kérdés, hogy a sziklaszilárd elhatározás miért tört napok alatt darabjaira? A magyar kormány kényszerhelyzetben van, amikor vízumot vezet be két szomszédjával szemben – erre az EU-ba való belépés kötelezi. De 2007-ig módjában áll szabályozni a nemzeti vízumok kiadását. A Magyar Köztársaság alkotmányáról szóló, 1949. évi XX. törvény I. fejezetének 6. § (3) bekezdése kimondja, hogy a „Magyar Köztársaság felelőséget érez a határain túl élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását”. A lengyel–ukrán megállapodás után egyértelművé vált, hogy e modell át nem vétele esetén a kormánynak várhatóan az alkotmánysértés vádjával kell az ellenzéki pártok részéről szembenéznie. Másrészt a szocialista kormányzat ezzel a döntéssel elkerülheti a kibontakozóban lévő állampolgársági vita folytatását is, mondván, „most már ingyen jöhettek, minek nektek akkor az állampolgárság”. Csakhogy a vita ennél sokkal összetettebb, már nem lehet visszatérni a tavaszi álláspontra – túl sok víz folyt le azóta a Dunán.
Mire gondolok? Arra, hogy vízum ide, vízum oda, s bár jelenleg a Délvidék ezen követelése a leghangosabb, aki néha-néha ráklikkel a transindex.ro honlapra, vagy figyelemmel kíséri például az erdélyi médiát, bizony-bizony azt látja, hogy itt is erőteljes az igény a magyar állampolgárságra. Jogos tehát a külügy azon aggodalma, hogy itt most nem csupán háromszázezer magyarról, hanem hárommillióról van szó. A kedvezménytörvény módosítása után egyértelművé vált, hogy annak gyakorlati haszna nem sokat jelent egy határon túli átlagmagyar számára. Évi négy – szinte ingyenes – utazás, oktatási támogatás nélkül is megvan – állandó fogyás mellett – ez a közösség, már vagy nyolcvan éve. A kedvezménytörvény módosításának legfájóbb pontja éppen annak az „egységes magyar nemzet” kitételnek a kivétele volt, ami valamilyen módon összekapcsolta az erdélyi magyart a délvidékivel, vagy a felvidékivel, illetve az anyaországban élővel. Mert éppen erről van szó: az érzelmekről, arról, hogy ezen emberek millióinak az ősei magyar állampolgárok voltak, akik közül százezrek véreztek el a magyar hazáért, lőtték agyon, mint egy kutyát, csak azért, mert magyar.
Erről és semmi többről. Még akkor is, ha a nemzetközi jogban az érzelmek kategóriájának helye nincs, a történelmi tény az történelmi tény marad: itt hárommillió embert fosztottak meg az eredeti állampolgárságától, megkérdezésük nélkül. Ezért kell a magyar állampolgárság, amellyel nem lehet igényelni magyarigazolványt és nem lehet évente négyszer utazni a Magyar Köztársaság területén, ahogy oktatási támogatást sem lehet igényelni. Ez lemondással jár. De az emberek, ki tudja, miféle okból, inkább vállalják ezt a lemondást, a közvetlen támogatások elmaradását, csak azért, hogy a lelkük mélyén érezzék: jogilag is a magyar nemzet tagjai. S annak erkölcsi tudatában, hogy itt most igazságtétel történt, kételkedni nem lehet, s nem szabad.
A magyar kormány, különösen a külügy ezekben a kérdésekben kialakított állításai többször ellentmondást tükröztek: egyszer lehet, aztán kategorikus nem, na jó, tárgyaljunk, de mi lesz, ha? – a hasonló megnyilatkozások kommunikációs zavart, világos álláspont nélküliséget mutatnak. Végzetes hibának tartom, hogy az Antall József által felállított alapszabály, amely szerint nemzeti kérdésekben konszenzussal kell határozatokat hozni, egyszer és mindenkorra összeomlott. Végzetes hiba, hiszen a határon túli magyar elitnek a mindenkori magyar kormánnyal kell jó kapcsolatokat fenntartania, amiről most – a rendszerváltás után először – szó sincs. Kovács László ijesztgetése a nyugdíjasokkal teljes mértékben populista, hiszen köztudott tény, hogy nyugdíjjuttatásra csak azok a magyar állampolgárok jogosultak, akik évtizedeken keresztül fizették azokat a járulékokat, amellyel azt most igénybe vehetik. Magyarán, egy újsütetű magyar állampolgárságú nyugdíjas, ha egy vasat sem fizetett járulékként, úgy nem tarthat igényt nyugdíjra sem. Arról nem is szólva, hogy a nyugdíjasoknak eszük ágában sincs áttelepülni.
Ez a történet egyik része, a másik, sokkal fájóbb az, amikor a külügyminiszter éppen ezekre a nyugdíjasokra hivatkozik, akik közül bizony igen sokan estek el, sebesültek meg, kerültek fogságba a Donnál, vagy valahol másutt a fronton mint a Magyar Királyi Honvédség tagjai. Ezért a mai napig nem kaptak, s nem is várnak semmilyen kárpótlást, csupán azt, hogy amiért harcoltak, amire az egészségük, és sokuknak az élete ment rá, egyetlenegy dokumentummal ismerje el. Őket. A kisembert. A magyar kormány és a határon túli magyar szervezetek kapcsolata, a médián keresztül történő, finomságot nélkülöző üzengetései máris megtették a hatásukat: nagy tömegek bizonytalanságban vannak, a „leírtak minket” tudata kulminál bennük, amit Horn Gyula exminiszterelnök azzal a kijelentéssel tetézett az MTI-nek adott nyilatkozatában, hogy ez az egész kérdéskör „őrültség”. (No comment.)
Mint azt már ezeken a hasábokon régebben kifejtettem, a két bonyolult kérdéskör nem megfelelő kezelése és a rossz kommunikáció azt fogja okozni, hogy a határon túli magyar közösségekben vagy a fentebb említett teljes apátia, vagy a kiszámíthatatlan radikalizálódás kerül előtérbe. Mindkettőnek katasztrofális hatásai lesznek. A magyar belpolitikában meglévő árokásás az idén kiteljesedett a határon túlra is, s a mostani kormányzat nem megfelelő kommunikációja a déli végeken azokat a magyar rétegeket is a Fideszhez taszítja, akik egyébként soha nem foglalkoztak politikával, vagy eddig számos alkalommal bírálták annak fellépéseit.
Mondjuk ki bátran: a Délvidék magyarsága nemzeti érzelmű, polgári értékrendet vall, hiszen a milosevicsi diktatúrában megtapasztalta a szocializmus közvetlen áldásait. S, hogy ez az anyaország felé is így alakul, arról kizárólag a kommunikáció és a média tehet. Ha a szoclib újságokban és az itt is fogható kereskedelmi televíziókban a valóságshow-kra szánt idő egyötödét szánnák a határon túli magyarságra, akkor talán mindenki számára egyértelmű lenne, hogy innen senki sem idézi elő a magyar társadalombiztosítási rendszer összeomlását, hogy beözönlésről, új honfoglalásról szó sincs. Mert nem is ismerjük egymást, fogalmunk sincs egymás életéről, létéről, gondjáról. És hogy a szavazatok? Erre pedig a most hatályban lévő törvény ad egyértelmű választ: állandó, bejelentett lakcímmel rendelkező magyar állampolgárok jogosultak a választáson való részvételre.
A mostani helyzet ez: tartalomhoz a forma. Ingyenes vízum igen, állampolgárság nem. Legfeljebb álompolgárság alvás után, még akkor is, ha Zsivkovics szerb miniszterelnök addig naponta elismétli, hogy kormányának nincs ez ellen kifogása, ahogy ezt a napokban Becskereken ismét megtette.
És a nagy vitában eddig még senki sem kérdezte meg, hogy mi lesz 2007 után? Mert az igazi schengenrúgás akkor jön.

A szerző délvidéki újságíró