Törökországban tízmillió kurd figyeli feszülten, amint az iraki részen élő honfitársaik államkezdeményt vagy legalábbis autonómiát építenek. Ez a helyzet a öbölháborúk eredményeként jött létre. Tizenkét évvel ezelőtt Észak-Irak kikerült Szaddám Huszein fennhatósága alól, az idei hadjárat pedig további együttműködésre kényszerítette Maszud Barzanit és Dzsalal Talabanit, a két legnagyobb iraki kurd párt, a Kurdisztáni Demokratikus Párt (DKP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (KPV) vezetőjét. Barzani és Talabani lényegében felosztották Észak-Irakot, és a lakosság túlnyomó többségét kitevő kurdok képviselőiként egyelőre egyetértésben kormányozzák az országrészt.
A határ túloldalán nyomuk sincs az amerikaiaknak, csak a marcona kurd harcosok – pesmergák – nézegetnek bennünket. Nem is olyan régen még hagyományos öltözékben, fejfedőben védték autonóm területüket, újabban viszont az amerikaiaktól kapott egyenruhában posztolnak. Észak-Irakban a kurdok mellett megannyi nép és felekezet várja sorsa jobbra fordulását, síita és szunnita arabok, jezidik és türkmének, asszírok és keresztények szeretnének osztozni az egykor rettegett Szaddám Huszein örökségén. Jelenleg igen feszült a helyzet errefelé, hiszen néhány héttel ezelőtt a kurdok és a türkmének közötti összecsapások emberéletet is követeltek. Moszul városában hamar kiderül, hogy az izgalmakból bőven kijut, az időközben felbukkanó amerikai katonák ugyanis kis híján véget vetnek utazásunknak. Amikor a távolsági taxiban velem utazó kanadai újságíró – kétségkívül meggondolatlanul – felvételeket próbált készíteni a járőrökről, minden teketóriázás nélkül ránk irányították M16-os karabélyukat. Az amerikaiak joggal tartanak a váratlan helyzetektől, ezúttal a fényképezőgépet vélték fegyvernek. Irakban manapság sincs értéke az emberi életnek. Azt mondják, itt, északon viszonylag nyugodt a helyzet, de a háború szelleme még mindig kísért. Tizenöt éves fiúk kószálnak az utcán Kalasnyikovval a hátukon, mindenkinek lehet fegyvere, ha más nem, egy pisztoly is megteszi. Vadkelet ez a javából. Ennek ellenére a helyiek úgy tartják, az igazi háború elkerülte őket, Bagdadban, Tikrítben, Fallúdzsában nagyobb a baj.
Lehet, hogy eddig ez volt a helyzet, a napokban azonban egy csapásra megváltozott minden. Az észak-iraki Erbil városában járunk, ahol kedden délelőtt hatalmas robbanás döntött romba egy részben amerikaiak lakta épületet, maga alá temetve helyi lakosokat is. A TNT-t egy terepjáróba rejtették. Most a robbanás helyszínén különös csapat őrzi a törmelékeket, az egykori lakóépület maradványait. Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter kifejezésével élve Irak „pluralizmusát” kell látnunk abban, hogy a kurd pesmergák és katonai rendőrök, türkmén milicisták és amerikai katonák ácsorognak a lezárt utca elején. Nem szabad bemenni – közli ellentmondást nem tűrően a negyvenes amerikai őrmester, akit szemmel láthatóan helyi segítői is a főnöküknek tekintenek. Arra a kérdésre, hogy ki tiltotta meg a bemenetelt, így válaszol: „ha kíváncsi, menjen a sajtóosztályra, én semmiről nem tudok”. Pontosan ezeket a szavakat hallottam kurta egy éve egy Taszáron szolgálatot teljesítő amerikai őrmestertől is. Nem tudjuk meg, hányan haltak meg a robbantásban, semmiről nem tájékoztatnak. Testőrei kíséretében váratlanul felbukkan Maszud Barzani fia, Szidad Barzani is, de az őrmester megmakacsolja magát, őt sem engedi be. Nyilvánvalóan nem ismerte fel a KDP nagy hatalmú vezetőjének politikai örökösét. Szerencsére a pesmergák készségesebbek, tőlük tudjuk meg azt, hogy a merénylet amerikai sérültjeit helikopterrel szállították Moszulba, míg a kurdoknak csak a helyi kórház jutott. Állítólag három ember halt meg a támadásban, negyvenheten pedig megsebesültek. – Nagyon félek a jövőtől, mert a gyermekeim életét veszély fenyegeti. Bármikor újra robbanthatnak, talán az én családom lesz a következő – mered maga elé Mahmúd Neriman, az Erbil Akili-kórház mindenese. A középkorú férfi néhány perce kapta a hírt, hogy elhunyt a robbantás egyik áldozata, a mindössze hétesztendős Mohamed. A gyermek a szülei karjaiban halt meg a kórházba szállítás után. Az erbili robbantás már csak azért is fordulópont, mert ezt a várost mindeddig elkerülte az esztelen vérontás. Sokatmondó tény, hogy mindenki mást okol a merényletért. A kurdok Szaddám Huszein Fidajjín milíciáját sejtik a háttérben, az egyik türkmén járókelő pedig váltig állítja, hogy a pesmergák állnak a robbantás mögött.
A helyi közösségek pattanásig feszült légkörben élnek a háború befejezése óta milliósra duzzadt Kirkukban is. Ebben a helyzetben senki nem hiszi, hogy a megszálló amerikaiak enyhítik a feszültséget. George Bush fiai nap nap után a túlélésért küzdenek – elég nekik a maguk baja. Erbilben hamar elszállt az idő, hiába sietünk, sötétedés után érkezünk Kirkukba. Este nyolc után a kevés külföldinek nem tanácsos az utcára merészkedni. Ma éjszaka nem kell attól tartanunk, hogy a látványosan megromlott közbiztonság áldozataivá válunk. Barátokhoz érkeztünk, bőséges vacsora és vetett ágy vár ránk, de az eleinte oldott beszélgetés egyre komorabbá válik. Azt halljuk, hogy az amerikaiak eltitkolják valódi veszteségeiket, hogy Szaddám Huszein hívei megkínozzák és megcsonkítják áldozataikat, hogy Irak a teljes felbomláshoz közelít, s hogy bárki bármikor életét veszítheti, ha éppen rossz helyen van.
Váratlan áramkimaradás szakítja meg a rémtörténeteket, de a háziak mindenre felkészültek – amíg helyreáll a rend, gyertyafény pislákol a kicsiny szobákban. Kinézek az ablakon, senkit nem látok az utcán. Éjfél felé járhat, megkezdődött a reggel négyig tartó kijárási tilalom. – Ne féljetek, nem érhet baj bennünket – fordul hozzánk házigazdánk, és az áramkimaradás után megmutatja százhúsz dollárért vásárolt Kalasnyikovját. – Habozás nélkül keresztüllövöm az első embert, aki a házamba merészkedik.
macska
Macska a törvényhozásban – politikai bohózatba fulladt a litván közmédia átalakítása
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!