Tűzelhalás

Nógrád megye kistelepülésein a paraszti életforma hagyományait jobbára már fölszámolta a modernizáció, csak a szegénység, a létért vívott mindennapos küzdelem állandósult. A cserháti Kutasó községben valami megmozdult; vannak, akik újat szeretnének, megpróbálják kihasználni a még szinte érintetlen természet lehetőségeit.

Könnyen el lehet tévedni a völgyekbe rejtőzött észak-nógrádi falvak közt. Bercelről Kutasó felé földútra is elterel a térkép – valóban út, de traktornak való, gödrökkel, kátyúkkal, még egy száraz patakmedren is át kell döcögni. Bujákról Bokorra egysávos betonszerpentin kanyarog; körben a cserháti rengeteg, a fák kiterpeszkedő lombjai közt vágok át, verik az autó oldalát az ágak. Aztán beérek Bokorra – csepp falu –, s a következő már Kutasó: rokon falvak, régi tót lakossággal, oda-vissza házasodik az itteni nép. Futásnyira van a két határ egymástól.
Valami hazatérésérzet fog el, mikor leereszkedem a völgybe. Kutasó néhány utca, néhány ház, alig pár név a telefonkönyvben: százlakosú község. Délre jár az idő, lelket se látni. Önkéntelenül fülelni kezdek zajok után, de mélységes őszi csönd van, a madarak is hallgatnak.
A polgármesteri hivatal új vakolatú, almazöld ház, előtte takaros, kerített kert. A vas kertkapu nyitva. Hátul focipálya, a gyepet nemrég nyírhatták, de már beborította valami kis sárga gyomvirág. Oldalt park padokkal, középen címeres kopjafa. Szépen kibetonozva az árkok, a partok lekaszálva. Átellenben apró templom, tornya nem éri fel a mellette álló feketefenyőt; kereszt a tetején, tehát katolikus, esetleg evangélikus.
– Vegyes – mondja kérdésemre egy fekete ruhás asszony; másodmagával állt meg a kopjafánál, derekát ropogtatja. A másik hölgy idősebb, nagyon hasonlítanak egymásra.
– Anyukát jöttünk eltemetni – mondja az idősebb, könnycseppet sodor ki a szeméből. – Itt nőttünk mi föl, itt laktunk harmincöt évig. Ide jártunk iskolába is: a templomépületben volt az iskola. Aztán csak elmentünk, én Pásztóra, a nővérem Gyarmatra, mert hát… – elhallgat.
– Miért?
– Nehéz itt. Nehéz volt húsz éve is, de mostan még nehezebb. És egyre csak nehezebb. Elmentünk, anyuka itt maradt. Aztán majdcsak megjövünk mi is – mutat a domboldalra, a parókia fölé, ahol a temető van.
A tér túlsó végén fejkendős, madárforma nénike ült ki a kerítés betonpadkájára, motyog maga elé, s hogy meglát, nekem is odaszól:
– Az ízületeimben, tetszik tudni, ott a gond!
Odébb egy padon – Kutasó csupa pad – másik nyugdíjaskorú hölgy ül melegítőben. Autózúgás hallatszik a hegy felől – kisvártatva kék furgon érkezik a térre. A sofőr kiugrik, hátraszalad, gyorsan kinyitja a furgon hátulját, és éthordókat vesz ki; fogásából látszik, hogy forró. Az asszonyok hazaindulnak az ebéddel, egyensúlyozva, ki ne lötyögjön.
Újabb autó. Munkásoverallos férfiak csöngetnek be a parókiára; a toronyba kéredzkednek föl – ahogy beszédükből kiveszem, harangot javítani. Egyikük bekiabál az épületbe, mielőtt megindulnak:
– El ne tessék indítani valahogy, mert leesik a fejünk!
Aztán mikrobusz érkezik, Szepes Péterné, a polgármester édesanyja száll ki belőle. Az asszony a bokori falugondnok. A polgármester is Bokoron lakik; amikor tavaly az itteni faluvezető lemondott, átmentek a kutasóiak Bokorra, megkérték a szociológus végzettségű fiatalembert, vállalná el ezt a tisztet. Vállalta, és azóta két nagy vívmánnyal lett büszkébb Kutasó – ezt már Mihalik László itteni falugondnok állítja, aki együtt érkezett Szepesnével.
– Az egyik ott van – mutatja –, a buszmegálló.
A templom iskolának már nem alkalmas, mert „újak a szabályok”, és van gyerek Kutasón, ha kevés is.
– Gyalog jártak szegénykéim, kilométereket gyalogoltak az első megállóig, ahonnan a busz elvitte őket Alsótoldra, ott van a környékbeli falvak iskolája. Most innen viszi őket a busz reggel, és hazahozza iskola után. Ha le nem késik. Hát ez az egyik.
A másik vívmány pedig az orvosi rendelő. Mihalik László kicsiny, rózsaszín házra bök.
– Azelőtt is rendelt az orvos, hetente egyszer itt a templomépületben. Most is úgy lesz a rendelés, de már igazi rendelőben, minden ÁNTSZ-előírásnak megfelelően. Még egy krómozott mosogatót is be kell rakni, a rosseb se tudja, minek, de berakjuk. Szeptember 21-én, vasárnap lesz a falunap, amikor megünnepeljük az átadást, erre készül most Kutasó. De menjünk, megjöttek a közhasznúak.
Néhány asszony és egy fiatalember áll körülöttünk, a falu közhasznú munkásai. A fiatalember polgári szolgálatos. Beinvitálnak egy szemközti házba, ahol a közhasznúak szoktak gyülekezni; kávét tesznek föl. Kondér áll a palackos tűzhelyen paprikás krumplival, szívesen kínálnak, hát megkóstolom: jó sűrű, kolbászos, csak a szaftja rövid. Van itt egy nagy fagyasztó is, abba gyűlik a hús a falunapra: arról folyik egy darabig a szó, hogy hol lehetett vaddisznót szerezni, s hogy kinél mennyibe kerül a birka. Még egy kis vita is kerekedik, az egyik aszony olajjal készítené a birkapaprikást, de Szepesné hallani sem akar róla; azt mondja, azt zsírral kell, az olaj elüt a víztől.
– Bál is lesz? – kérdi a polgári szolgálatos; s hogy senki nem felel, az ajtófélfához támaszkodik, kissé elpirulva rág egy gyufaszálat.
Az asszonyok tartják rendben az egész falut, kaszálnak, ásnak, nyírnak, takarítanak, télen a havat is eltolják. A közhasznúak minimálbért kapnak. Ez is valami. Sokaknak még annyi sincs. A száz-egynéhány kutasóiból majdnem hetven a nyugdíjas; a munkabíró emberek vagy be tudnak járni valamelyik városba, üzembe dolgozni, vagy itthon lézengenek segélyen. Még jó, ha sikerül termeszteni, elvermelni télire valamennyi krumplit, zöldséget, befőzni gyümölcsöt, tartani pár tyúkocskát. Kecskéje egy embernek van itt, tehene kettőnek, azoktól veszi a tejet az egész község.
Később arról beszélünk, kell valaminek történnie Kutasón, mert ha nem lesz nagy változás, rövidesen elhal a falu. A mostani nyugdíjas-generáció néhány évtized alatt felköltözik a parókia mögötti dombra, a fiatalok nemigen maradnak itt nyűglődni; többségük azt hiszi, a városokban könnyebb. Ott van élet, van bál, van munka.
– A turizmus, az menthetne meg minket – véli a gondnok. – Itt van a szomszédban a falu turistaháza, nézze meg: most épp üres, de nyáron azért jövögetnek. Elférnek benne húszan is. Olyan szép itt minálunk, hogy nem akar elmenni, aki idejött. Most majd még egy épületet képezünk ki turistaháznak. Néha egyébként vesznek is telket-házat a faluban, általában pestiek: megveszik, kipofozzák, és kijárnak a hétvégeken. Jó autóval egy óra Pest. Nem megéri?
Elindulok egy utcán fölfelé: a vegyesbolt, kocsma zárva, csak délután nyit ki öttől nyolcig. Az utca túlfelén zsemleszínű tacskó méltatlankodik, de ahogy közelebb lépek, elfut. Némelyik tornácon kiterítve szárad a kukorica. Vannak itt faragott tornácos, módos házak is, némelyik horpadt gerinccel, lógó ereszcsatornával, kötésig érő gazzal a kertben. De akad felújított is köztük, barokk cirádás vaskapuval, balusztrádos erkéllyel. Az nyilván pestieké.
A főtéren plakát: „Tűzelhalás”. Értesítik a kerttulajdonosokat, hogy a gyümölcsösöket tűzelhalásjárvány sújtja, „tessék a fertőzött részeket levágni és elégetni”. A házak előtt halomban a tűzifa. A falugondnok szerint négy-öt helyen van bekötve a gáz, egyébként fával fűtene a falu. Ha lenne fa.
– Csak a tél ne jönne – mondja a közhasznúak kis épületében az egyik asszony. – Vaskályháink vannak, avval kell tüzelni, de a fa rettentő drága.
– Miért nem hoznak az erdőről?
– Maszek erdő ez már mind, megbüntetnének érte. Nem enged a tulaj egy ágat se elhúzni, pedig istenem, micsoda hatalmas fák vannak kidőlve, amik aztán ott is rohadnak el! Jó lenne nekünk a gallyfa is, kitakarítanánk szépen az erdőt, csak tüzelhessünk. De nem. Százhúszezer forintért adnak egy teherautó fát, persze méterben, azt még össze kell vágni, felhasogatni. Ez a mennyiség egy családnak körülbelül elég egy télre – de kinek van százhúszezer forintja? Senkinek.
– Akkor most mi lesz?
– Nem tudni. Valahogy csak lesz; fél a téltől itt mindenki. De nem akarunk panaszkodni – kap észbe az asszony.
– Nyáron az aszály sújt minket – mondja a másik közhasznú munkás, Bódiné –, télen a fagy, ősszel az árvíz. Mikor mi. Tavaly az árvízkor egy tenger volt a falu közepe, itt, a küszöbnél lotyogott a víz. Azóta mélyítettük meg, betonoztuk ki az árkokat.
– Vagy valami bedolgozás kéne – fűzi tovább előző gondolatát a gondok. – Ha valamelyik üzem idetelepülne. Vagy ha csak kihozná a munkát: na, emberek, tessék megcsinálni. És akkor lehetne itthon is dolgozni. Mert a városba járás sok pénz, sok idő. Hát, valami csak lesz.
– A földműveléshez értenek leginkább az itteniek, abban profik – mondja később Szepes Péter, a polgármester –, de abból már nemigen fognak megélni. Tudja, itt már igen nagy ívű karriert befutott emberek is felnőttek, aztán itt hagyták a falut. Volt, amelyik híres kutató biológus lett.
– Némiképp érthető is, hogy elmennek…
– Érthető – mondja a fiatal faluvezető, és van a hangjában egy kis keserűség. – De azért csak gondolja meg: magára hagyták azt a községet, amelyik táplálta, felnevelte őket. Nem tekintették céljuknak, hogy segítsenek felemelni a falut.
Mindenesetre a Bokorra nemrég települt sajtüzem az egyik reménysugár: hátha néhányan oda is átjárhatnak dolgozni. És persze a turizmus, ahogy a gondnok mondta. Szezonban legalább harminc ember talál elfoglaltságot ezen a területen; tavaly hétszázötvenezer forint bevételt hoztak a turisták a községnek, ami egy mindössze húszmilliós éves költségvetésű településen nagy eredmény. Biciklitárolókat fognak létesíteni, meg valami helyet a lovaknak, mert Hollókőről sok lovas turista vonul erre. Ők talán meg is szállnának Kutasón, ha a hátasokat lenne hol abrakoltatni, pihentetni. Jó a viszony a hollókői polgármesterrel, nem bánják, ha Kutasó elédesget néhány embert az ő hatalmas forgalmukból.
A környékbeli falvakkal is össze lehet fogni. Van erre rengeteg látnivaló, nem csak Hollókő, ami, ugyebár, a világörökség része; itt a sasbérci kilátó meg az egész csodálatos erdő. A Bujákra vezető út mentén egy strand is működött valaha. Igaz, a második háborúban bomba zuhant a medencébe, de azért újra rendbe lehetne hozni.
– A török pincében el is lehetne menni Hollókőig – mondja a polgári szolgálatos. Senki nem mond ellent, tehát folytatja: – Az még a török világból maradt itt. Egy hosszú alagút. Két hatalmas kő takarja. Ha valaki megtalálná a jó bejáratot, aztán lemenne, érdekes dolgokat találhatna. Talán még kincset is.
– A basák kincsét, mi? – kérdi az egyik asszony.
– Van valami lejáratféle, de az árvíz betömte azt is – mondja Mihalik László és legyint.
Útra kelek, lefelé ballagok az utcán. Sárga falú parasztházhoz érkezem, ideges csaholással fogad egy vizsla, a csaholásra jön elő a gazda: Ferenczy Kristóf keramikus. A kertben ülünk le, egy tál alma körül; kismacskák gurulnak szét, rájuk bezzeg nem morog a vizsla.
A fiatal keramikus Miskolcon, a zsúfolt-zajos Avas lakótelepen cseperedett föl. Sok mindent kipróbált, még tűzoltó is volt egy ideig, végül rájött, hogy keramikus szeretne lenni. Elkezdte, kitanulta, és hamar kezéhez szokott az agyag. Ma nagy cégek, közintézmények keresik és rendelik a munkáit.
– De ez teremtő tevékenység, ahhoz pedig csönd kell. Hát elindultam helyet keresni, és itt álltam meg. Kell ennél szebb? – mutat körbe Kristóf.
Lent a völgyben ered a Szuha patak, arra nyugszik le a nap, olyankor óarany színnel keni be a tájat, szinte felizzik a szántó meg az erdősapka a hegy taréján. A Szuha a Zagyvába folyik, a Zagyva a Tiszába.
Följebb terel a házigazda a cseréptető alatt, falábakon álló kemencéhez. Fatüzelésű, ami ritkaságnak számít; Kristóf az itteni vulkáni tufából rakta, és azt mondja, kitűnő kis tűzfészek. Eleve ismeri ez a kő a meleget, és úgy megtartja, hogy samottot sem kell belerakni. Nézem az edényeket; a fatüzelésű kemence sajátos, finom, őszies színvilágú kerámiákat eredményez, a mester elmagyarázza, milyen kémiai folyamatok állnak a háttérben. Szépek, mondom, és nem udvariasságból.
– Megrendelésre dolgozom – mondja Kristóf –, és arra gondoltam, négy-öt falubeli fiatalnak tudnék munkát adni. Nem olyat, amihez borzasztó kézügyesség kell, csak egyszerűbbeket. Ne fogyjon már el ez a szegény kis falu. Talán csak történik valami; mióta új a polgármester, kezdenek alakulni a dolgok.
Leballagok a Szuha völgyébe. Van ott egy deszkahíd. Erős nyár volt, eső nem esett, a nap tüze keményre égette az agyagos földet. A patak kiszáradt. A hídon túl három fiatal nyírfasor, mögötte egy darab kukorica még lábon. Szöcske koppan a kézfejemnek.
Kívülről kerülök vissza a falu közepéig. Nyomós vízcsap az útszélen, szép kékre festve. Nem iszom, talán még ragad. Arrébb pirosra mázolt tűzcsap, csillog rajta a friss festék.