A városi zeneiskola nagytermében zajló gyűlésen, amelyet a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete, valamint a Vácz Remete Lokálpatrióta Egyesület szervezett, mintegy kétszáz váci polgár vesz részt. A meghirdetett téma a főtér tervezett átalakítása és a belváros új alapokra helyezett forgalomszervezése. E közérdekű témák a jelenlévőket szenvedélyesen foglalkoztatják, ám az este hattól kilencig tartó összejövetel a hasonló rendezvényekhez viszonyítva mégis szokatlanul kulturált légkörben zajlik. A városi televízió korábban már hat ízben is vetítette azt a látványprojektet, amely a városi közgyűlés által elfogadott terv alapján a főtér jövendő képét igyekezett érzékletessé tenni, így mindenki kialakíthatta személyes véleményét a tervről. A vitát azonban féloldalassá teszi, hogy bokros elfoglaltságaira hivatkozva sem a meghívott Bóth János polgármester, sem Kármán Ferenc, a városfejlesztési bizottság elnöke nem tudja tiszteletét tenni a rendezvényen. Ugyancsak távol marad Sáros László építész, a főtér megbízott tervezője, aki ezt az átalakítást üzenetében a legfontosabb munkái közé sorolja ugyan, de szervezési hiba miatt nem tud megjelenni a fórumon. Jelen van viszont Philipp Frigyes váci főépítész, aki hangsúlyozza, hogy hivatalnokként nem a döntéshozó önkormányzatot képviseli, ám az este folyamán mégis óhatatlanul ő kerül a másik – kritizált – fél szerepébe.
A váciakat nem annyira megosztó, mint a város vezetése ellen hangoló ügyet az a pályázat robbantotta ki, amelynek benyújtására Vác önkormányzata november 7-i határidővel készül. (Egyesek e dátumnak is jelentőséget tulajdonítanak.) Az európai pénzalapból elnyerni remélt összegből a főtér átalakítását, benépesítését, munkahelyek teremtését finanszíroznák – csakhogy ez a szándék a jelek szerint nem mindenben találkozik a városlakók akaratával. A civilek úgy fogalmaznak: a város közös, együtt lakik benne a jobb- és a baloldal, a főtér ügye tehát nem pártpolitika. A helyzet viszont az, hogy a képviselők többsége pártállásra való tekintet nélkül megszavazta az átalakítás tervét. Egy zárt, szokatlanul gyors nyári pályázaton (amelyre öt neves tervezőt vagy céget hívtak meg, s négy terv el is készült) Sáros László pályaműve mellett döntöttek, amely azonban provokatív posztmodern gesztusai révén kivívta a váciak nemtetszését: oszlopai, durva kövezete, tervezett üvegpalotája szerintük nemcsak idegenné, áttekinthetetlenné és fényképezhetetlenné formálják a főteret, de idézőjelbe teszik az alapértéknek tekintett barokkos jelleget is.
A főépítész emlékeztet arra, hogy Vác helyi építési szabályzata május elsejétől már hatályba lépett, ezért sok tekintetben nincs helye vitának. A Pro Régió ügynökség segítségével a város idén tavasztól részt vett a Főutca–főtér programban is, amelynek lényege, hogy a települések kiüresedett központjaik revitalizációjával, új funkciók keresésével leheljenek életet a közösség szempontjából létfontosságú városi terekbe. A Pest megyei fejlesztési ügynökség a Széchenyi utcától a Dunáig futó tengely újjáélesztésében látja a város élhetőbbé tételének biztosítékát, amely tengelybe beleesik ugyan a főtér is, de nem kezelhető önmagában. A kanadai eredetű közösségi tervezés módszere ugyanakkor tartalmazza a lakossággal való többlépcsős egyeztetést is, hogy semmi olyan ne létesüljön, amit a voltaképpeni „megrendelők”, a városlakók elutasítanak. A tengerentúlon egy ilyen tervezési ciklus két-három évig tart, Vácott azonban időhiányra hivatkozva kihagyták a tervezésből a lakosságot. Az időhiányt pedig azzal indokolta a képviselő-testület, hogy ez az utolsó pályázati lehetőség, amikor Vác jelentős összegű pénzhez juthat csupán tízszázalékos önrészesedéssel – jövő májustól, az EU-csatlakozást követően ez az önrész már ötvenszázalékossá válik, ami nagyobb projektek esetében a mai viszonyok között kigazdálkodhatatlannak tűnik.
A váci polgár nem ellensége az „ajándékba kapott” fejlesztési pénzeknek, de sérelmezi, hogy a feje fölött döntöttek a város szimbolikus jövőjét illető legfőbb kérdésben. A lakossági gyűlésen mindenesetre némi műszaki malőr után levetítik a futurisztikus képeket, s korrekten ismertetik az okokat is, ami miatt az egész pályázati ügy terítékre került. Más főterekhez képest a vácin kisebb a nyüzsgés, csekélyebb az élet, 1951 óta várat magára a forgalomcsökkentési koncepció, a földszinti üzletek és az emeleti lakásfunkciók kettőssége nem problémamentes. De legfőképpen a tér alatt ott rejtőzik a középkori Szent Mihály-székesegyház, amiről nem tudni pontosan, mekkora és milyen, van-e altemploma, de bármilyen közműmegbolygatás vagy átalakítás esetén kötelező az eddig elmaradt régészeti eljárást elvégezni. (Ezt mindenképpen a város fizeti.) Jelenleg csupán burkolatváltás mutatja a középkori város határát, s megoldatlan az is, miként jelezzék a hajdani három városkapu helyét.
A főtér ügye régóta élő építészeti probléma, néhány éve tíz mesteriskolás terv is készült e gondok megoldására. A tervek egy irányba mutattak, ám építészetfilozófiai gondok is felmerültek. A velencei charta szerint a feltárt műemléket ott kell bemutatni, ahol megtalálták – a Szent Mihály-székesegyházat például több méterrel a térszint alatt. Az athéni charta szerint viszont elegendő a térélményt jelzésszerűen visszaadni, s a kétdimenziós „alaprajz” helyett inkább három dimenzióban tanácsos gondolkodni. Ez a két felfogás nemcsak a szakmát osztotta meg, hanem a jelek szerint a váciakat is: azzal, hogy Sáros László a székesegyház feltételezett nyolc oszlopát demonstratívan „felszínre hozná”, lényegében az athéni elvek szerint járna el.
A szóban forgó pályázat integrált helyi fejlesztési akciók ösztönzéséről szól, ám Tomori Pál civil vezető szerint főként elhagyott laktanyák, lepusztult városi területek újraélesztésére vonatkozik, s érthetetlen, miként volna e kategóriába sorolható a váci főtér. Ezt megerősítette számára a pályázat koordinátora is, aki nem értette, hogy kerül a csizma az asztalra. A városvezetés erre a kérdésre úgy reagált: most az a fontos, hogy elnyerjük a pénzt, a tervet meg majd úgyis módosítjuk. A civilek szerint viszont Brüszszel nem arról híres, hogy madzagon lehetne rángatni, s a terv csupán objektív okok esetén módosítható, például „ha gejzír tör fel, vagy ha a Szent Mihály-templomot nem találjuk a helyén”. A dilemma szerintük az, hogy „változtathatunk-e úgy egy terven, hogy az Eiffel-toronyra pályázunk, s pisai ferde tornyot építünk”. Épp ezért a civilek – a hangoztatott időhiány ellenére – alternatív tervet is készítettek, amelynek vázlatait be is mutatják a gyűlésen.
A két terv közötti szemléletbeli különbségek jól kitapinthatók. A konzervatív városlakók megkérdőjelezik a virtuális oszlopokat, illetve a régi városháza csillogó-villogó üvegpalotaként való bemutatását. A civilek hagyományosabb, kastélykertszerű teret szeretnének, az oszlopok helyére fákat, a barokk jelleg erősítésére talán sövénylabirintust. A költséges díszszökőkút helyére egy szerényebb, de funkcionális városi kutat, a hajdani oltár helyére szobrot. Nem gondolják azt, hogy a főtéren a XXI. század emberének mindenáron markáns nyomot kell hagynia. Ha már úgyis feltúrják a teret, a forgalmi gondok enyhítésére mélygarázsban is kellene gondolkodni, s ha erre jelenleg nincs pénz, inkább várni az egész beruházással. Szeretnék, ha a végleges terv elfogadásával megvárnák a régészeti feltárás eredményét, s biztosítékot szeretnének kapni arra is, hogy a megvalósítandó verzióba lesz beleszólása a lakosságnak – a városvezetés nem állítja a pályázattal kényszerpályára a főtér ügyét. S egyáltalán: több tervből szeretnének választani. Szerintük ugyanis az nem demokrácia, ha nincsen alternatíva.
A főépítész szerint van olyan pályázati pont, amire alkalmazható a történelmi főterek rehabilitációja. A beadott pályázat pedig nemcsak módosítható, hanem módosítandó is: a Sáros-féle szimbolikus városkapukról például gázátkötési munkálatok során máris kiderült, hogy nem építhetők meg. A fénytemplom koncepcióját, a városi kőház helyére tervezett télikertet, a vizek városát jelképező sorcsobogót azonban eredeti gondolatoknak tartja. A létesítendő szökőkút köré virágpiacot álmodott a tervező; ám a tér számítógépes látványa a „Jézus, Mária!” reakciót csalja elő a fórum résztvevőiből. Több felszólaló a barokk tértől idegen kő- és üvegtömbökről, elfuserált piramisokról beszél. Legfőképpen azonban a beleszólás hiányát fájlalják. Mint egyikük fogalmaz: „lassan hozzászokunk, hogy amit a város vezetősége eldönt, az el van döntve”, s többen felvetik azt is, hogy ha mindenképp be lesz adva a pályázat, fölösleges itt tölteniük a drága időt. „Majd három év múlva tudni fogjuk, hova tegyük az ikszet” – summázzák a helyzetet.
A polgármester mindenesetre már korábban kinyilvánította, hogy a terven már nincs mód változtatni. Egy kedd esti közmeghallgatás után csütörtökön már döntött is a testület a főtér koncepciójáról – a polgárok egy része viszont úgy látja: remek dolog, ha a város kap egy nagy kalap pénzt, de nem minden áron. Megint a fejük fölött döntöttek, mint a szocializmusban – állítják. Úgy hírlik, a városatyák egyszerre lobbiznak a pályázat sikere érdekében Baráth Etelénél és Bod Péter Ákosnál – de elfelejtették érdemben megkérdezni azokat, akik beszavazták őket a városházára. Pedig a sebtében lebonyolított tervpályázat nem volt olcsó mulatság: baloldali források szerint kilencmillióba, jobboldali források szerint húszmillióba került Vácnak. Ez ugyan eltörpül a főtér 900 milliós felújításának tervezett költsége mellett, s különösen ahhoz képest, hogy a vasútállomástól a Duna-partig húzódó várostengely megújítása becslések szerint hétmilliárdot emésztene fel. Ennek a nagyszabású projektnek a forrásoldala azonban egyelőre homályos, nem is szólva olyan „lényegtelen” kérdésekről, hogy a romantikus szökőkút repedései nem áztatnák-e el a főtér alatti középkori pincerendszert. A váciak inkább még téglajegyet is vennének, ha szerényebben ugyan, de a kedvük szerint alakíthatnák át szeretett főterüket.
S hogy e matt közeli helyzetben mi a teendő? „Fel kell keresnünk képviselőinket, s visszafoglalni a városunkat” – fogalmazódik meg a fórumon. „A terv gyönyörű, de valósítsák meg ott, ahol akarják – kivéve nálunk. A fiatalok biztosan elköltöznének…” – teszi hozzá egy másik felszólaló. „Elegünk van az obeliszkekből” – hangzik el a lebontott szovjet emlékműre utalva. „Eltakarítottunk egy oszlopot, most kapunk cserébe nyolcat…” Akad, aki a Vörös térhez hasonlítja a tervet – de New York, Egyiptom és Szaddám Huszein Bagdadjának stílusában. „Az sem baj, ha kiprédikálnak, de akkor is megkérdem: van tizenöt templom a városban – biztosan kell nekünk az a föld alatti tizenhatodik is?” – veti fel egy harcias úr. Kerül persze olyan jelen lévő alkotóművész is, aki a tervező művészi szabadságát védi – ám erre mások úgy replikáznak: tiszteljük a festészetet is, de nem viszünk haza olyan képet felakasztani a falra, ami nem tetszik. Szóba kerül, hogy e főbenjáró ügyben talán meg kellene szólalnia a váci püspöknek is, másvalaki pedig azt a főtéri hangulatot szeretné átmenteni, „amikor még Süveg néni árulta itt a görögdinnyét…”.
Több egybehangzó vélemény szerint az idelátogató turisták azt mondogatják: vétek hozzányúlni ehhez a főtérhez. De ha már hozzányúlnak, a lokálpatrióta buzgalom azt is sérelmezi, hogy miért Jászberényből kellett hozatni a tervezőt. A Sáros-féle vízió a gyűlés résztvevői szerint polgárpukkasztó performance, ahol betonszarkofágokba rakják a fákat, s ahol pár nap után a kutyák körbe fogják vizelni az oszlopokat, az üvegpalota pedig a graffitik martaléka lesz. S a vita minduntalan visszakanyarodik az alapkérdéshez: ha egy egyszerű tetőtér-beépítéshez két évig kell egyeztetni a hatósággal, hogyan „zavarható le” egy ekkora jelentőségű eljárás néhány hét alatt, a váciak megkerülésével? „Az utódainkat nem fogja érdekelni, hogy ki és hogyan gyűlésezett, de a főtér láttán meglesz rólunk a véleményük” – vélekedik egy hölgy, optimistán hozzátéve: „De nemcsak Róma örök, hanem Vác is.”
A fórum legkeményebb kiszólása talán az, hogy a főépítésznek vissza kellene adnia a diplomáját – tény viszont, hogy ő legalább állja a sarat a nyilvánvaló túlerővel szemben. Ez a túlerő azonban virtuális, hiszen időről időre a tehetetlenség érzése uralja el a termet. Felemlítődik egy korábbi aláírásgyűjtés fiaskója, amelyet a Hír Tv foghatóvá tétele érdekében indítottak, s hiába gyűlt össze több ezer szignó, „lenyelte a város vezetése”. A cenzúrázott helyi nyilvánosság dolgában Lenkovics Barnabás ombudsmanhoz fordulnak, a főtér ügyében pedig helyi népszavazást kezdeményeznek a váci civil szervezetek. Fel van adva számukra a lecke, hiszen a kérdést úgy kell megfogalmazniuk, hogy az nem érintheti a hatályos közgyűlési döntést. Tomori Pál pedig azzal zárja a háromórás fórumot: „Vác alvó város. Vigyázzunk, nehogy, mire felébredünk, kezünket-lábunkat levágva találjuk…”
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
