Kis megváltások

Folytatja évtizedes útkeresését a rendszerváltó lengyel jobboldal. A két évvel ezelőtti választási vereséggel végleg a múlté az utolsó Szolidaritásra épülő formáció is. Lech Kaczynskival (54), a Szolidaritás régi harcosával, a Jog és Igazságosság Párt elnökével, Varsó főpolgármesterével a múltról és a jövőről beszélgettünk.

Levertség, csüggedés jellemzi az egykor olyannyira várt uniós csatlakozás küszöbén mind a lengyel, mind pedig a magyar társadalmat. Varsóban és Budapesten nagyrészt azok ülnek a kormányban, akik a 80-as évek végén is irányították az országot. A rendszerváltás lelkesültsége a múlté. Természetesnek tartja mindezt az egykori események aktív alakítójaként?
– A lelkesedés valóban tovatűnt, s nincs ebben mit furcsállani. A rendszerváltás egyik jellemző motívuma volt például mindkét országban, hogy a tulajdon lényegében a régi elit kezébe került, pontosabban maradt. A társadalom differenciáltsága is megnőtt. Az 1989-es kiindulóponthoz viszonyítva Lengyelországban a többi országénál nagyobb mértékben növekedett ugyan a GDP, mégis kiterjedt a nyomor szférája. A jövedelem nagyobb, lényegesen többen vannak azonban, akik szegénységben élnek. Nem csodálkozhatunk hát a lelkesedés lanyhulásán. S ha az 1989–90-ben történteket forradalomként kezeljük, azt is látnunk kell, hogy a felkelések nem tartanak örökké.
– Erről a mondatáról és a mai, sok tekintetben valóban kiábrándító helyzetről Antall József egykori keserűen cinikus mondata jut eszembe: Tetszettek volna forradalmat csinálni! Tehát valóban forradalom zajlott 13–14 évvel ezelőtt, esetleg valami más?
– Igazi forradalmi helyzet Lengyelországban valójában 1980–81-ben volt, aztán kissé alábbhagyott a lelkesedés, de a társadalmi ellenállás méretei így is jelentősek voltak. Ez azonban már békés harc volt. Létrejött egy sajátos ellenállam, amely adott pillanatban győzött, bár az utolsó időszak már békés volt. Azért forradalom volt a miénk! Mindezt emelt fővel mondom, hiszen többekkel egyetemben már másfél évtizeddel ezelőtt óva intettem mindenkit attól, hogy a demokrácia, a függetlenség igazi haszonélvezői azok legyenek, akik aktív részesei voltak az elnyomó rendszernek. Sajnos ezt a harcot elveszítettük, elképzeléseinkkel kisebbségben maradtunk.
– Jó évtizednyi szomorú tapasztalatokkal felvértezve még nagyobb hibának tartja, hogy a rendszerváltáskor elmaradt a politikai elit teljes átvilágítása?
– Így van, hiszen én magam is ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik a legkövetkezetesebben a dekommunizálás, az átvilágítás mellett volt. Így nyugodtan beszélhetek minderről. Erre éppúgy szükség lett volna, mint ahogy arra is, hogy az új rendszer átvegye a gazdaság, a költségvetés igazi ellenőrzését. Ez ugyanis egyik alapvető forrása volt a tőke megszületésének. Egyenlő esélyt kellett volna biztosítani az állampolgárok számára az új társadalmi berendezkedés helyeiért folytatott játszmában. Nem vagyok annak a híve, hogy a régi rendszer embereit diszkrimináljuk ezen a téren, de azt elvártam volna, hogy a játékszabályok azonosak legyenek. Tehát a tehetség, a képesség számítson, ne pedig a megfelelő kapcsolatok. Ezzel szemben az utóbbi konstelláción alapuló kapitalizmus jött létre, amely nem igazán hatékony. A 14 év alatti 30 százalékos növekedés ugyanis nagyobb sok hasonló adottságú országénál, ez azonban korántsem kielégítő, elmarad a lehetőségektől. Így aztán nagy még a lemaradásunk. Néhány területen Magyarországgal szemben is van mit behoznunk. Igaz, Varsó romba dőlt a háború alatt, de éppen ezért kell nagyobb tempóban felzárkóznunk. Ehhez fel kell szabadítani a rejtett erőket. Nem a közgazdasági publicisztikában uralkodó divatos, szélsőségesen liberális recepteket tartjuk üdvözítőknek. Ezek a megoldások ugyanis az elegáns importfogyasztók, a befektetők érdekeit szolgálják, még inkább terhelik a társadalom szegény részét, a gyengék piaci pozícióját, miközben megszilárdítják, bebetonozzák az említett egyenlőtlen harcban felülkerekedőket. Mi elsősorban az állam hatékonyságára alapozunk, fontosnak tartjuk például az adókorrupció felszámolását, a tranzakciós költségek csökkentését.
– S polgármesterként mennyit tud megvalósítani ezekből az elképzelésekből Varsóban?
– Sokat is, keveset is. Mivel az önkormányzatok hatalma Lengyelországban a magyarországival ellentétben talán már a józan ész határát súrolóan széles körű, viszonylag nagy a mozgásterem, így a korrupcióval például fel tudom venni a harcot. Nem rendelkezem azonban a rendőrséggel, az ügyészséggel, így lehetőségeim korlátozottak, Lengyelországot csak bizonyos százalékban válthatom meg. Arra törekszem, hogy nem korrumpálható államigazgatást, gyakorlatot hozzak létre. Ennek eredményeképpen arra az ügyre, amelyet korábban csak két év alatt lehetett elintézni, ma már elég fél év, nyolc hónap.
– A Varsót és az országot egyaránt érintő kihívások közül ma a legfontosabb az Európai Unióhoz való csatlakozás. Lengyelországban ezzel kapcsolatosan nagyok a félelmek. Megalapozottnak látja-e őket, s felkészültnek tartja-e az országot arra, hogy az EU-tagság előnyeit minél inkább kiaknázza?
– A mi pártunk támogatta a belépést, el kell azonban mondanom, hogy az uniós alkotmány miatt már több hajszálam megőszült. Fogas kérdés például, hogy milyen mértékben kontrollálják majd az erősek a gyengéket. Így aztán erős kétségeim vannak az alkotmányról szóló lengyel népszavazással kapcsolatosan. Mint mondtam azonban, a Jog és Igazságosság Párt híve az EU-nak, de ezen belül a nemzetek Európájának elképzelését támogatja. Gyermekded gondolat ugyanis, hogy az alkotmánnyal majd a németek megszűnnek németeknek vagy a lengyelek lengyeleknek lenni. A strukturális alapok elosztásával kapcsolatosan is kételyeim vannak, az elképzelések nem nekünk kedveznek, s mi nem akarunk „töltőanyag” lenni a nagyhatalmak politikájához. Megvannak a saját érdekeink.
– Visszatérve beszélgetésünk kiindulópontjához: megértem, hogy a Szolidaritás-mítosz kiürült. Az pedig egyenesen természetes, ahogy a pártrendszer kialakult. Az már kevésbé, hogy a rendszerváltók derékhada, a lengyel jobboldal csaknem másfél évtizede a széttagoltsággal küszködik. Ön szerint milyen alapon szerveződhetnek újjá a legutóbbi választásokon vereséget szenvedett jobboldali erők?
– Világosan kirajzolódik, hogy ma a lengyel jobboldal bázisát két csoportosulás adja: a Jog és Igazságosság Párt, valamint a Polgári Platform. Ám naiv elképzelés, hogy nekünk esetleg egyesülnünk kellene. Valami hasonlót kipróbáltunk az önkormányzati választásokon, s nagy vereséget szenvedtünk. Választóink ugyanis nem vonzzák, hanem taszítják egymást. A Polgári Platform a kormányzó Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), mi pedig a szélsőséges Lengyel Családok Ligája javára vesztettünk szavazatokat. Ezzel szemben egy későbbi időközi választáson külön indulva erősödtünk. Mi tehát készen állunk az együttműködésre, de csak a következő választások után. Varsóban is együtt kormányozunk, s még így sem egyszerű a dolog. Választói bázisaink lényegi kérdésekben különbözőek, igazából csak az antikommunizmus köt össze bennünket. A Polgári Platform nagyon Európa-párti, a liberális gazdasági megoldások híve, a társadalom tíz százalékához, a gazdagabbakhoz szól. Sok tekintetben hasonlóan viszonyulunk az államhoz, bár a Polgári Platform inkább decentralizálna, mi viszont központosítanánk. A legfontosabb tehát az, hogy a két párt ne vesszen össze, s a vezetőségük tisztában is van ezzel. Nagyon jó személyes kapcsolatokat ápolunk, s ez a politikában lényeges. A választások után biztosan szót tudunk majd érteni.