MI A MAGYAR?

Az alföldi vásárok ritka érdekessége félszázad óta Tornyai János. Vándorköltő. Vásárról vásárra jár. Planétát árul. Eseményeket versesít meg, és így él. Öregember már, de azért hajtja a lelke: jön-megy. Nem eshetik meg nála nélkül egy alföldi vásár sem.
– No, János bácsi, hát, hogy áll a vásár? – kérdem.
– Áll ez, uram. Már versel is!
Mindenre tud rigmust. Nagy rögtönző. Rá is talál mindjárt.
„Mikor 1854-et írtak,
November havába tizennígyet mondtak,
Akkor születtem én erre a világra,
De nem volt örömöm a szülei házba,
Mert míg ídesanyám szíve alatt hordott,
A kedves jó apám a sírjába futott.”
És folytatná tovább versben az életrajzát, ha közbe nem szakítanám.
– Hol született, János bácsi?
– Hajdúszoboszlón, uram!
– Hol tanult?
– Az Úristen nagytemplomában, a disznók, birkák mellett. Libapásztor voltam Álmosdon, Fráter Imre úrnál. Itt ellestem a betűket az úrfitul. Levetettem a porba, így tanulgattam meg előbb a nagy-, azután a kisbetűket. Első versemet mint gyermek, az uraság neve napjára írtam. Megtiszteltem vele, de sem ő, sem én nem tudtam elolvasni az írást. Ekkor az uraság megszánt, és engem, szegény libapásztort megtanított jól írni és olvasni a házitanítóval.
– Mikor került János bácsi Debrecenbe?
– A hetvenes évekbe’ a nagy hírű Szabó Mihály hentes cégéhez inasnak kerültem. Innen vittek el katonának a Dom Miguel ezredbe. Részt vettem Bosznia okkupációjában. Tuzlánál háromszor sturmoltunk. Megsebesültem, elgyengültem, ekkor adtam magamat az írásnak.
– Ismerte Hazafi Verai Jánost?
– Hogyne, János jó barátom volt. Együtt írtuk azt a híres nótát: „Száz a libám, a gúnárom tizenhárom…” János meghalt. Azóta én járom Magyarországot, és árusítom saját szerzeményű verseimet. E verseket elszavaltam Tisza Kálmán kegyelmes úrnak, elküldtem Ferenc József királynak.
– Hogy írja az istóriákat?
– Hát, hallom űket, vagy felmegyek az ügyészséghez és megkérdem. Azután hozzáfogok írni. Elébb az áriáját keresem meg, azután megcsinálom hozzá a szöveget. Bizony, egész éjjel írok, mert nehéz a megélhetés.
De már unja a sok kérdezősködést. Feláll, és belekezd a históriába, melynek címe: „Megölte az édesanyját egy sütet szalonnáért.” Kezében lógatja a nyomtatott históriát, melyet kezdetleges képek illusztrálnak. A körülállók áhítattal hallgatják a históriát. Az öreg vándorköltő búsan énekli.
Szegény öregember. A magyar nemzeti kultúra terjesztője volt ő egy életen át, ott, ahová az írás-olvasás nehezen jutott el. Tanító ott, ahol még iskola nem volt. Ha népi verselésébe néha egy kis uraskodás kerül, azért teszi, hogy így kelendőbb lesz a verse. Lelke tiszta, becsületes és magyar ma is. Hatása már kevesebb. A kultúra túlhaladta őt. Konkurensei már ott dalolják a pesti tréfákat. Szinte az öreg felé üvöltik: „Lédererné, mi van a kosárba?”
Az öreg nem törődik velük. Elfordul, és új dalba kezd: Istent dicsérj, embert tisztelj!” Így éldegéli öreg napjait az Alföld vándordalnoka. Írja históriáit és viszi vásárról vásárra. Sovány kenyérkereset, de ez a népköltő díja.
Versíró Tornyai János pedig népköltő marad haláláig.
Ecsedi István: Hortobágyi életképek (1927)