Rongyos négymilliárd

Kígyózó sor, tömeg. Állok a lottózóban szombaton délelőtt. Körülöttem reményvesztett, kopott kisemberek. Nyüzsögnek, mint a bogarak. Elfacsarodik a szívem, annyira sajnálom őket. Mert ki az, aki lottózik? Olyan ember, aki nem bízik önmagában. Akinek nincs hite, fantáziája. Nincs mit eladnia, nincs mit felkínálnia a társadalomnak. Aki retteg a jövőtől. Egyetlen reménye a szerencséje. Jó, én is itt vagyok. De én csak figyelek. Anyagot gyűjtök. Ha véletlenül mégis nyernék, akkor segítenék az erdélyi rokonokon. Meg a felvidékieken. Meg a többieken is. Tulajdonképpen csak miattuk állok itt. Szerintem ki is lógok a sorból. Ahogy öntudatosan nézek. Ahogy flegmán állok itt. Hányavetin. Mint akinek mindegy. Akinek nem fontos. Mer’ nem is fontos. Inkább csak sportból. Szenvedélyből. Mer’ én ilyen szenvedélyes ember vagyok. Meg hogy esélyt adjak. A szerencsének. Hátha eltalálja a számaimat. Ezeknek viszont, itt körülöttem, nekik nem mindegy. Látszik, hogy hétről hétre élnek. A remény élteti őket. Beosztják a nyereményt. Kinek ennyit, kinek annyit, kinek semmit. Nem is tudnának mit kezdeni négymilliárddal. A fele rögtön szívrohamot kapna. A másik fele meg lassan pusztulna bele. Mer’ közhely ugyan, de igaz: a pénz nem boldogít. A nagy nyeremények ölnek, mint a méreg. Az ott, az a bamba a másik sorban mit kezdene enynyi pénzzel? Belehülyülne. Elég ostobának látszik így is. Vagy az a másik. A sintérképű. Mit akar az ilyen? Csupa szőr a füle. Vagy az a nő. Amelyik úgy pislog, mint az ásóbéka. Mire vágyakozhat, milyen álmai lehetnek? Szerencsétlen. Mit tudja ő, hogy mennyi esélye van? Mit tudják ezek? Nem tudnak semmit. Állnak a kis szelvénykéjükkel. Én tudom. Egy a négymillióhoz. Vagy a négymilliárdhoz? Valami ilyesmi. És mégis bíznak. Hétről hétre. Van is valami esélyük – de csak amíg be nem húzzák az első ikszet. Akkor aztán vége. Jöhet a következő hét. Mögéjük kéne osonni. Kilesni, miket huzigálnak be. Aztán azokat játszani meg, amiket ők nem. Hm, jó ötlet. Hát ez vagyok én. Csupa fantázia. Szórom az ötleteket. De majd csak a jövő héten, mer’ én most már ki nem állok a sorból. Mikor már csak a tizennegyedik vagyok. Mit vacakol ott az ablaknál az a hódarcú? A négymilliárd nem is elég, a dzsóker, az is köll neki. Ilyen fogakkal nem is engedném játszani. Menjen fát rágni! Szerencsétlen flótások. Állnak itt, mint a birkák és tervezgetnek. Ugyan miféle terveik lehetnek? Autó? Ház? Utazás? Nyaraló? Ennyi. Nagyot markolni. Ezt tanulták egész életükben. Fogd, amit lehet és fuss. Ezeknek csak a pillanat létezik. Tervezgetnek, ábrándoznak. Én nem tervezgetek. Mert én tudom, hogy mit kezdenék a pénzzel. A köz javára fordítanám. A nemzet felemelésére. Először is nyomban elrepülnék Jamaicára. Mert én nem vagyok fajankó, én tudom, hogy kísértésbe esnék. Költekezni, szórni a pénzt. Egy kicsit jól élni, mielőtt a közjó érdekében feláldozom magam. Pedig megérdemelném a pihenést, mer’ annyira jó ember vagyok, és ezzel a tehetséggel csínján kéne bánni, ápolni kéne, mer’ kényes jószág. Robotoltam eleget, megérdemelnék egy-két hónap feltöltekezést. De én nem. Nem vennék Ferrarit meg Lamborginit. Kacsalábon forgó palotát. Talán egy terepjárót. Nem flancoskodásból. A kert miatt. Mert abba beleférnének a kandeláberkaktuszok. Tudom, a kísértés erős lenne, ezért is röpülnék el Új-Kaledóniába. Hogy ne költsek. Hogy összeszedjem a gondolataimat. Kibérelnék egy szállodát, és azon gondolkodnék, hogyan lehetnék a leghasznosabb. Talán gründolnék egy iskolát. Tehetséges erdélyi gyerekeknek. Esélyegyenlőség meg minden. Bezzeg ezek! Itt körülöttem. Nem látnak tovább az orruknál. Eszükbe sem jutna másokon segíteni. Magukra költenének mindent. Meg a tetovált unokáikra, akik fülbevalót hordanak a nyelvükben. Hát én nem. Én segítenék. Persze ha az ember segíteni akar, mindjárt kiderül, nem olyan sok az a négymilliárd. Azt mondják, ha egy miniszter nem kapar össze ennyit a minisztersége alatt, akkor nagyon tehetségtelen ember. Menj már az ablaktól, te hülye! Ez a fajta az, amelyik sátrat ver a zebrán. Gyerünk, te félcédulás! Úgy van, vegyél kaparósat is, aztán leveszöldséget, három kiló újkrumplit meg szódabikarbónát. Olyan a tarkója, mint egy fahasáb. De a négymilliárd, az kéne neki! Hát nem lesz a tiéd! Igen-igen, hiába bámulsz rám a szőrös tarkóddal! Nem lesz a tied. Mer’ senkié sem lesz. Meg van ez zsugázva, növeli a játékkedvet. Na végre! Hol is tartok? Hogy az ember segíteni akar. És hogy nem is olyan könnyű. Hát ilyen nincs! Jól van, nénike, meséld el az életedet. Ez a legjobb pillanat. Szombat délelőtt, amikor hatszázan pihegünk a lottózóban. Micsoda közönség ez neked! Úgy van, persze hogy hat számot húztál be öt helyett. Lehet kétségbeesni, hogy akkor most melyiket ne. Sápítozz csak, sápítozz, mer’ hiába Jézuskám, hiába Szent József, úgyis a jó számot hagyod el – már csak négyesed lehet. Helyes, meséld el a férjedet is. Kit érdekel! Ki a rossebet foglalkoztat, hogy kin akarsz segíteni?! Hogy a boldogult urad orvos volt. Hogy alapítványt tennél. Tőlem a vak hegedűsökre vagy a bányalovakra is költheted a pénzed, csak fizessél már! Még hogy alapítványt. Szemforgató vénaszszony. Bevarrná az egészet a dunyhába, felszaggatná a körmével a parkettet, oda rejtené, hogy még az unokáinak se kelljen adnia. Itt meg mórikálja magát. Alapítváány! Beteg gyerekeek! Miért nem meri bevallani, hogy magára költené? Talán olyan jól élt, hogy ez meg sem fordul a fejében? Ámbár, ahogy így elnézem, ennek mindig volt mit aprítania a tejbe. Alapítvány! Hja! Az önzetlen. Ő nem venne magának kocsit, házat. Nem utazna Indiába, mint minden normális ember. Nem, ő alapítványt tenne, és rágcsálná tovább a szalámivéget. Képmutató vénasszony. Úgy van, számold ki fillérre, nehogy elhamarkodd, nehogy húszast adj, ha adhatsz húsz egyforintost is. Aztán eriggy a piacra, vedd meg a kövér dakszlidnak a májat. Ez nem a pénz miatt jár ide. Ennek a társaság kell. A színpad. Látszik, hogy kívülálló. Primadonna. Miniszterfeleség. Mit neki rongyos négymilliárd? Ő aztán nem tervezget, nem ábrándozik, mint mi, dolgos kisemberek.