Történelmileg korrekt

J O B B S Z E M L E

Az immár húsz éve forgalomban lévő, az Egyesült Államokban született „politikailag korrekt” kifejezés nemcsak közhellyé, de uralkodó liberális ortodoxiává vált. Azt jelenti, hogy a nemekről, a szexuális orientációról, a fajokról vagy a környezetről a progresszív liberalizmus dogmáinak megfelelően szabad csak írni. Sőt, mára a „politikailag korrekt” gyakorlat hazájában egyes politikai kérdésekről is csak egyfajta vonalat lehet követni. Mára a politikailag korrekt újságírásnak és diskurzusnak vannak állandó tilalomfái, de vannak ideiglenesek is. Az Egyesült Államokban az iraki háború előtt és alatt politikailag korrektnek számított hazafinak lenni, a háborút támogatni és annak okait kérdezés nélkül elhinni. Ahogyan politikailag inkorrektnek (helytelennek) számított a háborút ellenezni, és megkérdőjelezni azt, hogy a tervezett iraki invázió erősíti Amerika harcát a globális terror ellen. Ma már szabad megkérdőjelezni. De politikailag teljes mértékben inkorrektnek számítottak azok a hangok is, amelyek a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően meg kívánták vizsgálni a terrorizmus okait. Magyarországon is szinte hajtóvadászatot indítottak mindazok ellen, akik a nyugati civilizáció egyik alappillérére, a racionális gondolkodásra kívántak támaszkodni a terrortámadások esetében is. Mit tesz az azóta eltelt két év: Kovács László külügyminiszter szerdán New Yorkban, az Egyesült Nemzetek fórumán már meg akarta érteni a terrorizmus okait. Magyarázatként hozzátette: az uniós külpolitikával összhangban nyilatkozik. Így múlik el a politikailag korrekt világ egy-egy dicsősége.
A politikai korrektségnek sok áldozata van. Például az amerikai újságírás vezető szerepe, amelyet 1983, vagyis a „pc” megszületése és térnyerése óta fokozatosan veszített el. Nem véletlen, hogy ma a földkerekség legnépszerűbb és legolvasottabb lapja – hála az internetnek – a baloldali brit Guardian című napilap és a brit közszolgálat, a BBC, amelyek csak igen korlátozott mértékben fogadták magukra nézve kötelezőnek a politikai korrektség ortodoxiájának tantételeit és stoptábláit.

A politikai korrektségnek hatalmas irodalma van. Az idén nyáron azonban a francia könyvpiacon megjelent egy olyan könyv, amely a politikai korrektség témáját kiterjeszti a történelemre is. Megvizsgálja, vajon a történelemnek sarkalatos eseményei, mérföldkövei ténylegesen úgy vannak-e, ahogyan eddig az általánosan elfogadott történelemfelfogás azt láttatni akarta. E kutatás terméke a Történelmileg korrekt – vessünk véget a múlt egyféle értelmezésének című könyv, amelynek szerzője, Jean Sévilla, a konzervatív francia napilap, a Figaro egyik vezetőszerkesztője, amúgy irodalomkritikus. Korábbi könyvei (az 1997-es Zita, a bátorság császárnője, majd a három évvel ezelőtt megjelent Értelmiségi terrorizmus) hatalmas példányszámban keltek el a franciául értő világban. Sévilla nem tesz mást, mint korunk pc-jének ismérvei alapján elemzi az elmúlt évszázadokban a gyarmatosítást, a rasszizmust és a fasizmust. Sévilla azt a szomorú következtetést vonja le tanulmányaiból, hogy a mai történészek célja nem annyira a múlt megértése, mintsem egy olyan történelmi verzió létrehozása, amely megfelel a ma uralkodó filozófiának. Az így létrejött történelem csonka, hamis és manipulált. Hamis és manipulált az a kép, amit a történészek a keresztes háborúkról, az inkvizícióról, a vallásháborúkról, a francia forradalomról, a kommünről, a Dreyfus-ügyről, a II. világháború alatti ellenállásról és kollaborációról, XII. Pius pápáról, a gyarmati felszabadulásról vagy az algériai háborúról festenek. Magyarul: hazug a történelemírás.

A történelmileg korrekt történészekkel szemben a valódi történészek autentikus képet festenek múltunkról, nem csak azt téve lehetővé, hogy valóban múltunk tükrébe tekintsünk, de azt is, hogy szeressük az ott kibontakozó képet.

Séville a francia egyház nemzeti jogait a pápával szemben oly állhatatosan védő hajdani meaux-i püspök, Bossuet (1627–1704) egyik remekbe szabott mondását választotta könyve mottójául, amely szerint „Nem szabad megengedni az embereknek, hogy teljes mértékben megvessék magukat.” Előszavát pedig szintén honfitársa, a drámaíró Jean Anouilh gúnyos szavaival vezeti be: „A század szelleme. Ez egyike azon ritka betegségeknek, amelyeket az antibiotikumok nem gyógyítanak.” A bevezetőben Séville érzékelteti, hogy jelenünk telítve van a rosszul értelmezett történelemmel: ha menekülteket akarnak kizsuppolni Franciaországból, azonnal felhangzik a tüntetők hangja: „Mondj nemet a fasizmusnak!”. Ha iszlámhívők támadást hajtanak végre, máris a vallásháború rémképe telíti a légkört. Ha a francia hadsereg egy afrikai országba megy rendet tenni, máris a kolonializmust ültetik a vádlottak padjára. Ha a pápa a divatos mentalitásnak nem megfelelő álláspontot foglal el, azonnal az inkvizícióval megerőszakolt lelkiismeretről cikkeznek a lapok.
De mi az, amit ilyenkor emlegetnek? Igazságtartalomból kiüresített kliséket, állítja Séville, akinek fejezetei a feudalizmustól a katolikus királyok Spanyolországáig igencsak kellemetlen olvasmány a liberális hangoltságú, politikailag korrekt olvasóknak.
Nézzünk egy példát a második világháború idején játszódó Ellenállás és kollaboráció (együttműködés az ellenséggel) című fejezetből.

Ebből kiderül, hogy Otto Abetz, aki a náci Németországot képviselte Párizsban 1940 és 1944 között, szociáldemokrata volt. Szerette a franciákat és a francia nyelvet. Ifjúkorában a németországi a Fekete-erdőben számos francia–német ifjúsági találkozót rendezett. Jacques Doriot, a nagy kollaborátorok egyike, kommunista volt. Tizenöt hónapot töltött német egyenruhában a keleti fronton. De ott volt Alphonse de Châteaubriant, Romain Rollandnak, a pacifizmus „dalnokának” egyik legjobb barátja, az 1911-ben Monsieur des Lourdines című regényéért Goncourt-díjat kapott egykori „dreyfusard” (azok egyike, akik az alaptalanul kémkedéssel vádolt, zsidó Dreyfus kapitány rehabilitálásáért harcoltak), aki a La Gerbe című kollaboráns hetilapot alapította, és 1935-ben ezt írta: „Hitler végtelenül jó. Hitler nem hódító, hanem a szellem és az akarat építője.” Camille Fégy a kommunista L’Humanité című laptól ment át a Gerbe-hez főszerkesztőnek… Kínos, kínos, kínos.

Vajon mikor lesz nálunk kiadó e könyvek megjelentetésére?