Lelkes ifjú rikkancsok terjesztették az ingyenes újságot. A tervbe sem vett harmadik szám ötvenezer példányát percek alatt elkapkodták.
Nyáron sem unatkoztam, a fertőrákosi páneurópai piknik napján például a keletnémet „turisták” százainak nagy futásáról tudósítottam, amint átzúdultak a rettegett „halálsávon” Ausztriába, a szabadság felé.
Ősszel Temesvárra utaztam, hogy Tőkés László városából, a román forradalom bölcsőjéből tudósítsam az olvasót – igaz, csak Aradig jutottam, tovább nem engedtek. Egy eufória kellős közepébe csöppentem. Mikor meglátták a magyar rendszámot, kis híján szétszedtek. Ott és akkor csonkaországi magyarnak lenni kitüntetett státust jelentett. A városházára kalauzoltak, mondván, „ott biztosan történik valami”. Történt. Épp rakásnyi könyvet égettek az épület egyik folyosósarkában. Nemcsak Ceausescu köteteit, Leninéit is… (Hazaérkezvén bosszúsan tapasztaltam, hogy utóbbi nevét kihúzták a tudósításomból. Idehaza, bár már nálunk is erősen recsegett a rendszer, Lenin még „védett” volt…) Bejutni az aradi polgármesterhez meglepően könnyen ment a Magyarországról érkezett riporternek. A városvezető csak arra kért, ne az ablak közelébe üljek, mert még hátba lőnek, mint előző napon a munkatársát…
Ennél izgalmasabb már csak az volt, amikor a délszláv háború idején a Pesti Hírlap „haditudósítójaként” Vukovárra indultam, de csak a szintén puskaporos Eszékig jutottam; Vukovárnál éppen akkor zárult be a halálos gyűrű.
A tudósításomat a pesti redakcióban gépelő Zsuzsika is tisztán hallotta a puskaropogást…
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!