A Népszabadság és a Weisz

Életszerű történet. Önmagában is, de különösen akkor, ha valaki ismeri Simicska Lajost. Én ismerem. Mondjuk úgy: zárkózott ember. Nehéz vele találkozni, nyilvános helyen pedig lehetetlen. Ezért annyira életszerű, amint a Duna-Intercontinental Hotelben egy „asztalnyi ember” társaságában üldögél, ahová egyszer csak megérkezik Weisz József. Weisz József, a hamisútlevél-nepper és cégeltüntető. Ő érkezik ugyanis. Megírta a Népszabadság.
Tehát megérkezik Weisz József, aki magától nem tudja, hogy Simicska Lajossal ül ott éppen. Később sem tudja meg, nyolc évig nincsen erről fogalma, annak ellenére sem, hogy – állítása szerint – tökéletesen ismeri a „Kaya Ibrahim-ügy” összes részleteit, no meg aztán „2001-ben hazatelepült, délen, nem messze a horvát határtól vett tanyát, ott gazdálkodik, kecskéi vannak”. Ezek a kecskék lekötik Weisz minden energiáját, mert hiába ismeri a részleteket, hiába „kap fülest” a 2002-es választások előtt, hogy „keresik, biztos helyre akarják elvinni, hogy senkinek ne tudjon nyilatkozni”, hiába „bujkál hetekig” szegény, és „csak a választások második fordulója után mer hazamenni” – e tengernyi szenvedés közepette nyolc éven át nem tudja, kivel is ült akkor a Duna-Intercontinentalban.
Nem tudja, hiszen a Népszabadság megírja: „Amikor egy héttel ezelőtt megmutattuk Weisznek Simicska Lajos fényképét, azt kérdezve, vajon ő ott volt-e ezen a találkozón, Weisz így reagált: – Ő volt ott. Csak akkor még nem tudtam, hogy hívják.”
Érdekelne, mikor tudta meg Weisz, hogy hívják Simicskát.
Talán akkor, amikor a Népszabadság az orra alá dugta Magyarország első számú közellenségének fényképét? Valószínűleg. Akkor viszont ezen a ponton a Népszabadság alapvető hibát vétett. Ugyanis Orbán Viktor fényképét kellett volna Weisz orra alá dugniuk. És akkor most lenne egy ilyen mondatunk: „Igen ő volt ott. Orbán Viktor, a volt miniszterelnök. Csak akkor még nem tudtam, hogy hívják.” És akkor mindjárt beljebb lennénk egy körrel…
Weisznek amúgy rossz az arcmemóriája. Mert a Népszabadság erről is beszámol: „Schlecht Csaba fényképét nézegetve Weisz ezt mondta: – Erre nem esküszöm meg, de utólag azt gondolom, neki is ott kellett lennie.” Hát igen… Ezen a ponton Virág elvtárs is belép a szobába, hogy végre kérjen valamit. Mert lássuk be, nem csak Schlechtnek „kellett ott lennie”. Hanem Ádernek is. Deutschnak is. Kövérnek mindenképpen. És fölöttébb kívánatos lenne, ha Weisznek hirtelen felrémlene Szász Károly arca is, akkor éppen, amikor orra alá dugják a fényképét. Ez így már majdnem tökéletes, már csak a bojtos farkú ördög hiányzik.
Életszerű történet. Éppen annyira, mint amikor Kósa Lajos a saját városában, a főpályaudvar nyilvános vécéje előtt kisebbségi kurvákkal hetyeg. Fényes nappal. Mint Teller Ede síron túli üzenete. Úgy jártunk a Népszabadsággal és az egész baloldali-liberális sajtóval, mint a magyar focival. Mindig megállapítjuk, hogy ennél lejjebb már nem lehet, ennél lejjebb már semmi sincs – aztán mindig kiderül, hogy mégis…
Amit a Népszabadság tegnap művelt, az hihetetlen. Ugyanis – micsoda fantasztikus véletlen – az öldöklő hírverseny kellős közepén a Népszabadság újságírója és fotósa egyszerre érkezik meg Németországba egy rejtélyes televíziós stábbal, hogy ott egymás sarkára taposva mikrofon és kamera elé állítsák Weiszet és Kaya Ibrahimot. Kaya Ibrahimot azért, mert Weisz – miképpen erről beszámol – „Kaya Ibrahim nevét szeretné tisztára mosni, mint mondja, tartozik neki ennyivel”.
Mikor idáig jutottam az olvasásban, elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában. Az ifjú Werther szenvedései ehhez képest csonkolásos kinderpornó. Adva van egy alvilági figura, egy útlevélnepper és cégeltüntető, aki mindezt elmeséli saját magáról. Elmeséli továbbá, hogy ebbéli üzleteiben első számú partnere Kaya Ibrahim (volt). Majd ezen tények közlése után kijelenti, hogy ő bizony szeretné tisztára mosni barátja nevét. Hát nem megáll az ember esze! Ráadásul a tisztára mosást azzal kezdi, hogy kitálalja barátja viselt dolgait, s mindjárt utána ráereszti a fél magyar sajtót. (A cikkből kiderül, Kaya Ibrahim különösen ez utóbbi pillanatnak örült nagyon, mindjárt el is zavarta törökül az egész társaságot az anyja keservébe. Amúgy ez a Népszabadság hosszú „tényfeltárásának” egyetlen elképzelhető, hihető része…)
De ez mind nem érdekes. Még az sem érdekes, vajon kitől és mennyit kapott ezért a Weisz. Majd pont a Weisznél fogunk ilyen apróságokon fennakadni. Ami érdekes: hogy miért? Miért éppen most, miért éppen (megint) ezt? Számos oka van ennek. Induljunk kicsit messzebbről. Nem annyira messziről, mint amennyire a Weisz meg a Népszabadság van a tisztességtől, csak a hosszú bájtok éjszakájától.
Emlékeznek még? Kuncze kezdte. Hogy Simicska egy ködös éjjelen eltüntette az APEH adatbázisából a „Fidesz közeli” cégek kínos adatait. Például a „fantomizált” cégekét.
Aztán kiderült, hogy Simicska nem tüntetett el semmit. Nem volt hosszú bájtok éjszakája.
Illetve volt. Az volt a hosszú bájtok éjszakája, amikor a jelenlegi pénzügyminiszter utasítására Magyarország stratégiai intézményeinek adatbázisát lemásolták, és átnyújtották László Csabának egy mandulával töltött angolna és két diós patkó társaságában. Az adatvédelmi biztos aztán kijelentette, úgy volt törvénytelen az egész ügy, ahogy volt. László Csaba meg azzal magyarázta a megmagyarázhatatlant, hogy hát csak úgy… A biztonság kedvéért. Meg nem is nagyon tudott aludni akkoriban éjszakánként, ezért olvasgatta az APEH, a Magyar Államkincstár, a vám- és pénzügyőrség, az államadósság kezelő, a Kincstári Vagyoni Igazgatóság meg a Szerencsejáték Rt. adatait. Mert ezen intézmények tettek eleget László Csaba törvénytelen és még banánköztársaságokban is elvétve előforduló utasításának.
Egy intézmény nem tett neki eleget. Ördögük van, kitalálták: a PSZÁF. Pedig László Csabát jobban érdekelte volna a PSZÁF adatbázisa, mint annak idején a kis László Csabit a Kukori és Kotkoda.
De Szász nem adta. Aztán Szászt megverték. (Utóbb a rendőrség és a lepedőzsonglőr Bolgár György vadonatúj verziója szerint seprűnyeles kocogókkal megverette magát…)
Máris itt vagyunk a K&H-botrány kellős közepében. Úgy kell ezeknek a Weisz, mint egy falat kenyér. Erről szól a horvát határ mellől előásott Weisz históriája. A Weiszé, aki elmondja a Népszabadságnak: „Mivel mostanra elévültek már a számlájára írható ügyek, úgy döntött, mégis kitálal.”
S láss csudát! A mi mindig éber, tettre kész rendőrségünk a Népszabadság cikkének hatására leporolta a Schlecht-aktákat! Amelyek szintúgy elévültek, de nem úgy, mint a Weiszéi!
Hány Weisz ér egy Schlechtet? S mennyit ér Simicska?
Ha ez a cikk nem a konzervatív Magyar Nemzet cikke lenne, kénytelen lennék azt írni: be vagytok szarva, de nagyon, mi, fiúk?
Ki tudja, mi lesz, ha Rejtő E. Tibor mégis elmond mindent, mi, fiúk? S ha Kulcsár Attilát sem lehet tovább a biztonságos távolban tartani, mi, fiúk?
Az élet harc, fiúk… A főnökötök, a Kárpátok Cicerója szerint bennünket magyarokat csak az érdekel, hogy „esik-e az eső”, meg hogy „mennyi idő alatt lehet hazajönni a Balatonról”, továbbá, hogy „el tudunk-e menni bulizni, és meg tudjuk-e venni azt a kólát, azt a pohár bort meg azt a whiskyt”. Lehet. Azokban a körökben, ahol ti ismerősek vagytok, fiúk, biztosan ez érdekli a népeket. De az talán érdekelni fog mégis mindenkit, hogy hová síboltátok az állami milliárdokat… Az talán nem lesz elintézhető egy „na és”-sel… Jó lenne, ha a Weisz felismerné Rejtő E. Tibort, mi, fiúk? Mutassatok neki egy fényképet. Mostantól mutogassatok fényképeket a bűnözőknek, az alvilági figuráknak. S a fényképfelmutatások alkalmával mindig legyen ott a Népszabadság meg valamelyik tévéstáb. Csak nagyon vigyázzatok, nehogy legyen nálatok fénykép valamelyik jelenlegi kormánytagról, emeszpés vagy eszdéeszes politikusról. Tényleg nem lehet tudni, ki, kit ismer fel, fiúk… És imádkozzatok, hogy Rejtő E. Tibort felfalja egy svábbogár. Imádkozzatok, hogy a teljes magyar ellenzéket elvigye valami fura vírus.
Mert különben nektek annyi.
És ettől vagyunk mi olyan érthetetlenül boldogok és mosolygósak…