Alföldi zsiványok (4.)

Renkó Kálmán bácskai bandája volt a leghíresebb a Tisza–Duna közének déli részén. Szép, szálas legény volt dús, fekete szakállal. Laucsik Máté vizsgálóbíró egyszer így szólt hozzá:
Na, Renkó, ha holnap se beszélsz, szálanként húzogattatom ki a szakálladat!
Másnap eléje kísérik a betyárt. Alig lehetett ráismerni szakáll nélkül.
Hová tetted a szakálladat, te alávaló?
Kihuzigáltam magam, méltóságos uram, hogy né kölljön másnak bajlódni vele.
Hanem aztán mégiscsak vallott. Ráday kormánybiztos ravaszabb volt vizsgálóbírójánál.
Lásd, fiam, nem jól teszed, hogy nem ismersz be mindent. Tudom, hogy van egy kisleányod. Hát őt mi az ország pénzén fölneveljük, mert nem járja, hogy az apja bűnéért a gyermek elpusztuljon, mondta. Hidegzöld szeme megállapodott áldozata arcán.
Egy pandúr behozta a harmadfél esztendős kicsiny lánykát. A zsivány odaugrott, fölkapta, össze-vissza csókolta gyermekét. Még könnyezett is.
Igazán úgy lesz, méltóságos uram? Hát akkor vegye elő a jegyző úr a pennát meg a kalamárist!
És elmondta az ő szomorú történetét. Az apja becsületes és vagyonos kereskedő volt Zentán. Renkó az apja gazdaságában dolgozott. Egyszer lopás gyanújába keveredett. Ártatlanul lefogták és megkínozták. Végül nem bírta tovább: megszökött a börtönéből. Haza nem mehetett, mert újra tömlöcbe jutott volna. Zsiványnak állt. Amikor másodszor is elfogták, volt már a bűnlajstromán rendesen. Hogy meg ne szökjön, hatalmas vasgolyót erősítettek lánccal a lábára. Azzal a vasgolyóval törte át a falat, és ismét megszökött.
A kislány látásán meglágyult lélekkel száznegyvennégy bűntényt vallott be. Húsz évet kapott. Őróla járta az a szinte népdalba illő legenda, hogy egyszer Szegedről a Bánátba tartott a hídon át. A hídfő száz lépésre volt Ráday főhadiszállásától. Előlép egy rendőr az árnyékból, és kirántja a kardját:
Állj, ki vagy!
Renkó megállította a lovát. Előkapta a pisztolyát, és lőtt.
Hát ez vagyok, mondta, és megsarkantyúzta a lovát.
(„Kettőt mindjárt agyonlőttem / Ez az utazó levelem / Ez az utazó levelem.”) Soha nem tudták rábizonyítani ezt az egyet.
A rettegett bácskai bandából a legtöbben Ráday kezére jutottak. Sok rác és oláh volt közöttük. Az ismertebbek:
Drecsin Vasilie (20 év fegyház)
Medorits György (15 év)
Medorits Vása (15 év)
Mia Mihalia (15 év)
Pantalin Pável (15 év)
Többségük egy szerb nábobnak, Popovics Pávelnek a meggyilkolása miatt került a várba. Az ő perük 1872. júliusban, a kecskemétieké szeptemberben, a szegedieké decemberben volt Fári Irén szerint, aki alapvető dolgozatot írt a fényképekről, melyeket Letzter szegedi fényképész készített volt nyilvánvalóan a kormánybiztosság utasítására. Máskülönben aligha tehette: a vár legzártabb részét, a „Zwingert” lengyel katonák őrizték. Mindenkire lőttek, aki engedély nélkül közeledett. (Különben Nagy Ádám szegedi muzeológus, édesapám érmegyűjtő társa lelt a pótolhatatlan kordokumentumokra Szolnokon.)
Hogy milyen volt a vár még a nagy árvíz előtt? Nagy. Tizenhét hold volt a területe. A vár négy legnagyobb bástyája közül egy a Tiszában feküdt, és fal kötötte össze a déli főfallal. A rommaradvány, amelyet ma rondán és fölöslegesen fallal takarnak el a város felől a Stefánia sétányon, a Mária Terézia kapu alaptömegét képezte, és az osztrákok építették. Ezt a kaput falazták be, és helyiségeit kazamatákká alakították. A külön elrekesztett, északkeleti sarok volt a hírhedt Zwinger.
Kezdetben, amikor a zsiványok még betyárokként, a nép hőseiként ragyogtak, ide csukták a kétfejű sas ellenségeit, vagyis a politikai foglyokat. Az alföldi mindig betyárpárti, még ha pandúr, akkor is. Akkoriban maga az állam volt törvénytelen a magyar tudatban, tehát aki a törvény ellen volt, az a maga sajátos módján, de mégiscsak a nemzeti szabadság ügyét szolgálta. Aki illegalitásban él, annak őszintének kell lennie a néppel, különben zsandárkézre jut.
A belső udvaron álltak a katonaság, a biztosság és a bíróság épületei. Olasz hadifoglyokat is őriztek itt valamikor. Ráday királyi biztossága idején több mint ezer fogoly volt egyszerre bezárva. Főfogláruk egyenesen Ráday volt, aki ott lakott a várban, az álarcot viselő rabok között. Hatalmas összeg, évenként százezer forint (az én könyvecském ötszázezret mond: ez túlzás) állt a rendelkezésére.
A szegedieknek sokkal előbb elegük volt belőle, mert a várost porig alázta azzal, hogy előbb Pest vidéki, később aradi bírákat rendelt ki. Nem mondom, hogy nem volt szegedi bűnös, aki megérdemelte sorsát. Schwáb Herman Józsefnek hívták, ékszerész volt, és a konkurenciát raboltatta ki a városban. Schönfeldet meg is gyilkoltatta, Fleischert csak kiraboltatta fényes nappal. Nem csak orgazda volt, az arany- és ezüstneműt beolvasztatta és földolgozta. A zsiványok maguk között Gereblye Józsefnek nevezték.
Na, ez az ember visított, mint a malac, hogy ő ártatlan. De azért, biztos, ami biztos, húszezer forintot vitt a zsebében a várba, és le is számolta a ropogós bankókat Ráday asztalára. A kormánybiztos odahajolt Schwábhoz, és halkan azt mondta:
Önnek nem is lesz itt bántódása. De ilyen potomságért csak nem engedhetem futni a cimboráit.
Schwáb könyörgött, hogy így meg úgy, tönkremennek, ha mindenkiért… De végül csak mondott néhány nevet. Volt köztük vendéglős, vasúti bakter, de még egy-két megyei hivatalnok is.
Remélem, amice, azok is adnak valamit?, kérdezte a gróf.
Hát persze, hálálkodott az ékszerész.
A gróf csöngetett, és azt mondta a belépő pandúrnak:
Vasald meg ezt a gazembert!

Azon az éjszakán hatvan tekintélyes polgárt tartóztattak le Ráday fogdmegjei. Schwáb végül tíz év fegyházzal úszta meg. Hozzá kell tenni, hogy a Rádayak valahai gazdagságából abban az időben már csak romok maradtak, nem kis részben azért, mert igen sokat áldoztak volt a tudományra. A gróf kedvenc fogásai közé tartozott, hogy éjszaka hallgatta ki foglyait, sőt ivott is velük. Lélektani és népismereti kombinációkkal fel tudta ébreszteni a hetvenkedés ördögét a pusztai magyarokban.
Nohát, igyunk egyet, mondta a delikvensnek. Nem szégyelled magad, hogy vitéz hős létedre úgy hazudsz, mint a legutolsó kapcabetyár?
Na, erre csak elmondta az illető a viselt dolgait, sőt még hozzá is tett kicsit, hogy lássák: ő nem akárki ám! Vagyis a Whiskys nevű múlt századi népi hős és bankrabló szép szavával: „arcoskodott”.

Laucsik Máté, a vizsgálóbíró sem válogatott az eszközökben. (A ponyva, melyet itt bemutattam, néhány évvel a halála után íródott, de azt, hogy mikor halt meg az eredetileg a bakonyi bandákra szakosodott tiszteletbeli főszolgabíró, nem sikerült megtudnom. A bakonyi betyárok is nagyrészt a Kufsteinből hazaszabadult politikai foglyok valának.) Nos, dolgozott ő éjszaka járó, fehér leples kísértetekkel, akasztott ember kötelével, kalodákkal, fejre húzott kámzsákkal, kurtavassal, kéz- és lábkínzó vasakkal, sós étel utáni vízmegvonással, de főleg besúgókkal. Az egykori ügyvéd harmincezer forintot is megkeresett évente, a gazdája meg sokkal többet. Egyikük sem takarékoskodott, igaz, a rabok ellátmányával sem. Mindkettő gőgös ember volt, így lettek az osztrákok, majd a kiegyezés után a magyar kormány policáj elitje.
Öt év múltán már Wenckheim gróf, az akkori belügyminiszter is elunta a költekezést. Na meg a parlament. Az ítéleteket különben is már meghozták. Zsiványok pedig, akik olykor betyárokká magasztosulnak, azóta is voltak, vannak és lesznek. Ámen.