Ausztriai anziksz

Sógorok – mondjuk bizalmasan, pedig nem is oly rég még vehemensen labancoztunk. Tény és való: ez a kedélyes, látszólag a légynek sem ártó nép produkálta legszentebb emlékezetű vértanúinkat. A kiegyezéskor aztán egyúttal részleges amnéziát is fogadtunk: csökönyösen ünnepeltük az aradi tizenhármak gyásznapját, miközben Ferenc Józsefet reggeliző bögréinkre festettük. Jókai pedig nemcsak a kőszívű ember fiait énekelte meg, hanem az új földesurat, a magyarrá lett aradi vérengzőt is. A történelmi félrenézésért cserébe kapott békebeli gazdasági aranykort, a csak azért is millenniumot az operett, ez a hamisítatlan osztrák–magyar műfajú álommuzsika festette alá; bár a szecesszió már lázadozott, s az összeomlást megjósolandó egy nyakas kálvinista, bizonyos Ady Endre is előállt új időknek új dalaival. Dévény felől jött – szóval Bécsből.
Nehéz Ausztriára elfogulatlanul tekinteni. A Habsburgokon úgy-ahogy túltettük magunkat: a páneurópai trónörököst számos magyar település díszpolgárrá választotta ugyan, de legalább nem csináltunk belőle államfőt vagy miniszterelnököt, mint Koháry Szimeon cárból a bolgárok. Maradjanak is meg az utazó nagykövetek szintjén – elvégre az új Európa nem a még oly kék véren, hanem az önkéntes vérszerződésen alapszik. Elég fejtörés az az osztrákoknak nélkülünk is, miként különböztessék meg magukat a nagy német ikertestvértől. Ebben az elhúzódó identitásharcban azért biztató részeredményekkel dicsekedhetnek: a kulturális Anschluss immár aligha kivitelezhető. Amint telik az idő, mi is egyre kevésbé tekintünk úgy rájuk, mint akik háborús vesztesként is kivették részüket a trianoni tortaszeletelésből – bár a Civitas Fidelissima, Sopron lakói a vasfüggöny árnyékában nemegyszer eltűnődhettek: vajon biztosan körültekintően döntöttek-e apáik ama kivételes népszavazáson? Ausztriában sokkal inkább az alternatívát látjuk: mivé lehettünk volna mára, ha nem zuhan ránk a nyomasztó kommunista utópia? Lám, Bécset is a szovjetek szabadították fel negyvenötben, mégis az ő menekülttáboraik fogadták be az ötvenhatosokat. Talán még kormányzót is delegálhatnánk Kaliforniába! Bár ahogy a Rajk-féle bécsi Collegium Hungaricum érdekes homlokzati hajómotívumából Lehel téri piac anyahajó lett Pesten, meggondolandó: elviselnénk-e a Kék Duna keringőt másfél órás zenekölteményként…
Öncsalás volna azt gondolni, hogy a Lajtán innen is minden szakasztott úgy zajlott volna, mint a Lajtán túl. Nem csatolnánk sílécet a talpunkra, ha a felföldi tanyánkról le szeretnénk ugrani egy kupica snapszra a völgyben lévő kocsmába. Nem lennének örökbe fogadott havasaink sem. Kívül esne gondolatainkon a lavinaveszély, a hólánc meg a lagymatag kétpárti megegyezéses demokráciamodell is, aminek évtizedeken át való működtetése gazdaságilag felvirágoztatta, ugyanakkor politikailag el is érdektelenítette ezt a kényszerpályára állt országot. Idővel ők maguk elégelték meg az állami szintre emelt korrupciót, hogy a posztokon ki-ki alapon osztozott kormánypárt és ellenzék – mióta e kényelmes dualizmus megszűnt, több az izgalom. Azóta még az is megesett, hogy európai bölcseket kellett hozatni: ugyan, döntsék már el, erkölcstelen-e síelni külföldieknek Ausztriában.
Mindettől függetlenül mi lélekben soha nem mondtuk fel a Monarchiát. Kiszemezgettük belőle, amit jónak láttunk – Budapest kicsit mindig Bécs is volt, ugyanígy fordítva. Pest az előző századfordulón már a császárváros nyakára nőtt, így az valósággal megkönnyebbülhetett, amikor a világpolitika leválasztotta róla a konkurenciát. Mára megint vetélkedő helyzetbe kerültek, bár nevető harmadikként mintha élre tört volna Prága. Bécs ettől még Bécs marad. Már rég nem német, inkább afféle internacionalista módra osztrák, ahol feltűnően túl vannak reprezentálva a szláv és magyar családnevek.
Évtizedek teltek el úgy, hogy egyoldalú volt a szerelem. Bécs a Nyugat kapuja volt, melynek büszke várát hosszú időn át nem ostromolhatta Mátyás bús hada, s később is csak háromévenként. Ilyenkor került orkánkabát, kacsintós pénztárca, vetkőzős töltőtoll; tiltott szezámként tárultak ki a szoftpornómozik. Schönbrunnba kevesen jutottak el közülünk – azt nem is lehetett olyan remekül elmesélni. Ám lassan a múlté a Mariahilferstrasse varázsa: immár nem a Kánaán szinonimája; amint fiainknak a Gorenje-lázat is mind bajosabb elmagyarázni. Már nem feltétlenül Burgenlandba járunk szafarizni, vannak saját Mária-kegyhelyeink, víziparkjaink és marcipánjaink, s a Semmering is gyakran csak olyankor jön szóba, ha a franciáknál meg az olaszoknál nem esik elég hó. Lassan tönkremennek a magyarokból élő határ menti bódévárosok, s bizonytalan a jövője a másik oldalon űzött fodrászati és fogászati turizmusnak is. Az osztrák gazdák a valóságos földárak tizedéért felvásárolták a fél Dunántúlt, de csöppet sem nyugodtak: a zsebszerződés mégsem életbiztosítás. Ki tudja, mikor jön egy éles elméjű magyar jogász, s teszi semmissé a pótlólagos honfoglalást?
A magyarok veszélyesek, még ha sógorok is. Egyelőre tizedannyiból élnek, tizedannyiért dolgoznak – de ki tudhatja, milyen lesz a helyzet egy emberöltő múlva? Rabszolgamunkáért egyre messzebb kell menni: Erdélybe vagy még tovább. A vasfüggöny menti ügyeskedés más államok, más népek biznisze lesz. A magyarokat pedig nem segélyezni, hanem édesgetni kell. Gyertek a festői Grazba, a csodás Salzburgba! Nézzétek, ha végigbicikliztek Wachaun, mintha a ti Dunakanyarotokban járnátok, csak épp mellette Tokaj szőlővesszeje csepegtetné a nektárt! Mártózzatok meg a dideregtető Wörthi-tóban a mini makettvilág mellett, s érezzétek, hogy éltek! Gyertek fel kancsóban mért karcos lőrét nyakalni a grinzingi lankákra, s gondoljátok el, milyen attrakciót csinálnánk mi a ti titkos értelmű boraitokból! Másszátok meg a melki apátságot, s jobban megértitek Pannonhalmát! Ne csak Mozartot fogyasszátok, de a Mozart bonbont is! Egykor életeteket és véreteket adtátok – adjátok most a pénzeteket is!
Nem lesz baj, adjuk. Sissi kedvenc magyarjai visszaveszik, ami az övék.